Kedves idős néni vagy vén szipirtyó?

Vajon mikor kezdődik ez a szomorú átalakulás? Azt hiszem, téved az, aki úgy gondolja, hogy hatvan-, hetven-, netán nyolcvanéves kor fölött. Nem. Sokkal, de sokkal korábban. Talán negyven körül, amikor rádöbbenünk, hogy semmit, vagy csak nagyon keveset értünk el abból, amit huszonévesen elterveztünk. Csalódásainkba, kudarcainkba nem tudunk és nem is akarunk beletörődni, olyan álmokat kergetünk, amelyekkel le kellene számolnunk. Nem engedünk helyet annak, ami még megtörténhet, mert foggal-körömmel ragaszkodunk ahhoz, aminek meg kellett volna történnie. A test hanyatlásával pedig egyre nehezebben viseljük önmagunkat, s a körülöttünk lévő világot. Egy idő után már ki nem állhatjuk a fiatalokat, főképp, ha szépek és boldogok.

De lehet, hogy egészen máshogy történik. Mert negyvenéves korunkra van felépített életünk, jó állásunk, remek egzisztenciánk, a bankban pénzünk, van megbízható férjünk, jó feleségünk, okos és szép gyerekünk, hitelmentes házunk. Elértünk mindent, amit csak akartunk. És mégis, lehet, hogy valahol útközben elvesztettünk valami nagyon fontosat. S ha kirepülnek a gyerekek, tétován nézünk utánuk, és nem értjük, ki az az idegen, aki harminc-negyven éve mellettünk él. A következő évtizedek pedig ebben az érthetetlen veszteségben telnek kertünk gondosan nyírt sövénye mögött, ahonnan nemhogy a valódi életet, a szomszéd házát sem látjuk.

A bölcs öreg apókák és a bölcs öreg anyókák még a mesékben sem nyüzsögnek százával. Nehéz ebbe a szakaszba eljutni, mert az élet nehéz, és zsenge fiatalkorunk álmai, ha megvalósulnak, ha nem, mindenképp mázsás terhet raknak ránk.

És a test romlása, amely mindenkit elér, egyáltalán nem könnyíti meg a feladatot. Vagyis azt, hogy életünk nagy fordulója után is nyitott szívű, bizakodó, kedves, segítőkész és önazonos emberek maradjunk.

Sokáig nagyon nehezen viseltem a zsémbes öregasszonyokat és öregembereket. Főképp, amikor a fiatalság gondtalan derűjében magamon éreztem szúrós és fürkésző pillantásukat. Ma már, ha ilyen öregemberrel találkozom, inkább igyekszem magam elé képzelni azt a fiatalt, aki valaha lehetett. Becsukom a szemem, és arra gondolok, ugyanolyan álmai és vágyai voltak, mint minden húszévesnek. Ő is volt szép, jóképű és fiatal. Ő is volt szerelmes, és ő sem akart mást, mint boldog lenni. Ő sem akart mást, mint szeretni és szeretve lenni. És még az sem biztos, hogy az élete nem sikerült, csak valamit elveszített abban a nagy küzdelemben, amit életnek nevezünk. És ezért most haragszik. Méghozzá az egész világra.

Néha elképzelem magam én, aki itt bölcselkedem a viszonylag még mindig fiatal életemmel. Balgán és meggondolatlanul. Hiszen mit tudhatom én, hogy velem hogy lesz, ha egyáltalán élek addig. Sikerül-e majd úgy átlépnem az időskor küszöbét, hogy a majdani fiatalok azt mondják rám, ha rólam beszélnek: „Ó, az a kedves, bölcs öreg néni!” Vagy vonakodva húzódnak el tőlem: „Ó, az a keserű, vén szipirtyó.”  Az út most ágazik el….