Levélégetés, csókbetegség és randi a temetőben – avagy példák szerelmi bukdácsolásra
Tizennégy éves lehettem, amikor életemben először levelet kaptam egy fiútól. A címem abból a diákújságból szerezte, amelyben én, minden veszélyérzet nélkül meghirdettem, hogy szívesen barátkoznék korombeliekkel. Arra viszont nem számítottam, hogy fiú is ír majd nekem – sokkos állapotba is kerültem tőle. Nem elég, hogy az illető komoly utalást tett arra, hogy szívesen találkozna velem, ha a szülővárosában járnék, még fotót is küldött magáról. Úgy rémlik, nem volt csúnya fiú, de én olyan felháborítónak találtam ezt a kezdést, hogy egyből tűzbe dobtam az igazolványképét a levelével együtt.
Azt hiszem, valahol itt ronthattam el mindent. A fiúk megérezhették, milyen kegyetlenül bántam egyik sorstársukkal, mivel elég sokáig elkerültek. Az öltözködésemmel sem tudtam kellően magamra hívni a figyelmüket. Mindig megörökölt ruhákban jártam, olyanokban, amelyeket más testalkatú unokatestvéreim már rég meguntak. Visszagondolva nem csodálkozom, hogy a virágos mintázatú trapéznadrággal, az akkoriban divatos feliratos felsőkkel és pulcsikkal nem arattam nagy sikert.
A középiskolában megtörni látszott a gonosz varázs, egy átlagos szombat estén randevúra hívtak.
Amikor megkérdezte tőlem a fiú, hol szeretném a találkát, azt mondtam, egy csendes helyen. Erre ő elvitt a helyi temető kertjébe. Tény, hogy ennél csendesebb helyszínt aligha talált volna, engem mégis meglepett, hogy erre esett a választása. Végül nem lett a dologból sírig tartó szerelem, pedig utána még jó néhányszor találkoztunk emberekkel teli, forgalmas helyeken is. Fájt azért az első szakítás – esténként úgy sírtam tele a párnámat, ahogy ilyenkor illik, visszafogottan és hangtanul.
Később az egyetemen sokféle Rómeóval találkoztam. Egyikük szó szerint megfertőzött a szerelmével: a csókbetegség miatt tíz napig feküdtem kórházban. Addig azt sem tudtam, hogy létezik ilyen, azt meg végképp nem gondoltam, hogy ez a romantikus nevű betegség komoly lép- és májnagyobbodással jár.
Szóval engem a szerelem nemcsak ölt, butított, de kórházi ágyba is döntött.
A sok infúziótól felpuffadva, teljesen legyengülve kerültem ki a fertőző osztályról. De kilábaltam a betegségből, nemsokra rá viszont a kapcsolatból is.
Amikor az egyetem mellett elkezdtem dolgozni, se időm, se energiám nem volt a társas összejövetelekre, így elég kevés esélyem volt összefutni a nagy Ő-vel. A szüleim már kezdtek aggódni, hogy életem hátralevő részét egyedül fogom tölteni. Apám egyszer azt mondta: „nem számít, ha sánta is, csak legyen melletted valaki.” Szegény, gondoltam, nagyon el lehet keseredve, ha már ilyeneket mond, de, mint számomra is kiderült, az ilyen dolgokat nem lehet erőltetni vagy siettetni.
Úgyhogy vártam, és közben irigyeltem az olyan párokat, akiket egész fiatalon összehozott a sors, és a sok kihívás ellenére is együtt maradtak, majd családot alapítottak. Mázlistáknak tartottam őket. Persze, egyedül is jól elvoltam, nem álmodoztam sokat a szőke hercegről, ennek ellenére élvezettel merültem bele az idilli szerelmes történetekbe. Otthon anyummal többször is végignéztük a Büszkeség és balítéletet. Mondanom sem kell, hogy Mr. Darcy volt benne a kedvenc karakterünk.
Aztán egyik szürke hétköznap, amikor épp a megszokott, rizseshúsos ebédemet fogyasztottam a munkahelyemen, az egyik kolléganőm elkezdett beszélgetni velem. Mesélt a férjéről, és egyszer csak megkérdezte, hogy nekem van-e barátom. Ráztam a fejem, közben erősen küszködtem, hogy le tudjam nyelni a soron következő falatot. Ő erre széles mosollyal csak annyit mondott, hogy: „majd úgyis érezni fogod, ha jön az igazi.” Ezen később sokat töprengtem. Vajon hogy fogom megérezni? Úgy, ahogy a frontérzékeny emberek megérzik az időjárás változásait, vagy ahogy az állatok meg szokták érezni a közelgő veszélyt? Végül tényleg megéreztem.
Egy napsütéses októberi napon, méghozzá az aradi vértanúk emléknapján talált el Ámor nyila.
A rózsaszín felhőkből, annak rendje és módja szerint, pár hét után lepottyantam, szédelegtem egy ideig, majd szép lassan felocsúdtam. Szerencsére a kijózanodás nem volt annyira szörnyű, mert utána kettőt pislogtam, és azon találtam magam, hogy kerülgetem a konyhában az értékes söröskorsó-gyűjteményt, rendezgetem a polcokon a díszkéseket és egyéb antik csecsebecséket – bár utóbbit nem a legnagyobb örömmel.
Most pedig itt vagyok egy gyűrűvel az ujjamon, amit minden mosogatáskor és fürdéskor leveszek magamról. Merthogy a sok víz kilazíthatja a benne levő köveket. Eleinte idegeskedtem, minek a gyűrű, ha állandóan fel-le kell húzogatnom magamról. Aztán megszoktam, rutinná vált a mozdulat. Mosogatok, lehúzom, felhúzom. Este tusolok, leveszem, visszaveszem. Komoly, felelősségteljes tevékenység ez, amit naponta többször is elvégzek. Mert ki tudja, mi történik akkor, ha egy kő is kiesik belőle.
Kérjük, támogasson, hogy otthonába vihessük az értéket!
Fontosnak tartjuk, hogy a kepmas.hu által közvetített értékek továbbra is ingyenesen juthassanak el minden olvasóhoz. Kérjük, ha örömmel olvassa cikkeinket, hallgatja és nézi felvételeinket, támogassa Ön is a kepmas.hu-t!
Támogatom a kepmas.hu-t>>