Akinek egy szörnyű éjszakától örökre megváltozott az élete – Anna története

Van egy mese, Lili és a bátorság a címe, amelyben a cirkusz bűvésze ravaszul megzsarolja a főszereplő kislányt, hogyha bárkinek beszélni mer arról, ami a varázsládában köztük történt, akkor gondoskodik róla, hogy egy mutatvány alkalmával baja essen légtornász édesanyjának. A kis Lili szinte belebetegszik abba, hogy magában kell tartania a szörnyű titkot, hogy mit tett vele a kezdetben csak ártatlanul kedves és bolondos, majd szexuálisan erőszakos és gonosz bácsi. A kislány végül, egy élete-egy halála, elmeséli édesanyjának a szörnyű tettet. Ezután a bűvészt azonnal és örökre elűzik a cirkuszból.

Sok közös pont van a nagyszerű mese és az Annával történt események, valamint a rájuk adott reakciók között. Vajon felnőttként könnyebb kiállni magunkért, miután legmélyebb álmunkban megpróbált megerőszakolni minket valaki, aki évek és bírósági tárgyalások elmúltával is tagadja tettét? Vajon felnőtt nőként nem igényel oroszláni bátorságot elmenni egy rendőrkapitányságra és feljelentést tenni egy ilyen intimitást nem kerülő szituációról? Dehogynem!

Sok szempontból még nehezebb nem a bagatellizálás és a görcsös felejtés irányába mozdulnunk, hanem az igazság keresésére indulnunk.

Új arc, ismeretlen arc

Ugyanúgy, ahogy a kis Lili édesanyja munkahelyén, a cirkuszban, Anna is otthon érezte magát a legjobb barátja vidéki házában. Egy nyári délután régi ismerősük érkezett hozzájuk újdonsült férjével együtt. Anna és a házigazda előzetesen nem ismerték a férjet, ekkor tudták meg azt is, hogy barátnőjük várandós, és veszélyeztetett terhes kismama. Nem volt abban semmi meglepő, hogy szinte az egész esti beszélgetés a kismama állapota körül forgott, mint ahogy abban sem, hogy egy veszélyeztetett terhes nő nem fog egy létrán felmászni az eredetileg neki és férjének szánt padlásszobába.

„Az este folyamán gimnáziumi élményeket idéztünk fel, majd a feleség elment aludni, így hárman maradtunk: a házigazda, ez a férfi és én – kezd mesélni Anna. – Jó hangulat volt, de elálmosodtam, ezért szóltam, hogy elmegyek aludni.”

Anna semmilyen gyanús dolgot nem vett észre az este folyamán, így egy fogmosás után nyugodtan lefeküdt aludni. Ha ezután nem sokkal nem az történik, ami történt, akkor ma már biztosan nem emlékezne rá, hogy ahogy mászott felfelé a létrán a padlásszobába, az aznap megismert férfi – mostantól nevezzük Dávidnak – megjegyezte: érdekesnek találja, hogy Anna táskával megy aludni. Nem tűnik bűnjelnek, igaz? Mégis nagy jelentősége lesz ennek a kis odaszólásnak.

Felmászni a padlásra

Anna valamivel később mély álmából arra ébredt fel, hogy… „Amikor először észleltem, hogy valami történik, még félálomban lehettem, konkrétan azt éreztem, hogy ami most zajlik, nem történhet meg igazából, tehát biztosan álmodom az egészet. Az álom azonban egyre valósághűbb lett, és immár biztosan éreztem, hogy egy férfi nyelve és még valamije bennem van, folyamatosan csókolgat, fogdos. Lassan észleltem, hogy az ujja van bennem, ez némi megkönnyebbülést okozott az ennél is rosszabb másik lehetőséghez képest. Hiába sikerült az ijedtség hatására lassan magamhoz térnem, időbe telt, míg rájöttem, hogy ki ez a férfi az ágyamban. Dávid eszembe sem jutott mint lehetőség, hiszen aznap találkoztam vele először életemben. Amikor megfogtam a fejét, és realizáltam, hogy nem ismerem ezt az arcot, akkor esett le, hogy van itt a házban egy vendég, ő lehet. Turkált bennem, teljes testsúlyával rajtam, egy törékeny nőn feküdt, nekem pedig valamit lépnem kellett.”

Amikor ezek az információk tudatosultak Annában, halálra rémült, és nem tudott nem arra gondolni, hogy ha az ágyába tolakodó már most ennyire abnormális dolgot tesz vele, akkor a továbbiakban vajon még mire számíthat. Pár másodperccel később azonban valahogy mégis hihetetlen higgadtság vett rajta erőt. Villámgyorsan, mégis a részletekbe menően végiggondolta, mit tehet, hogyan veszthet a lehető legkevesebbet és menekülhet meg legnagyobb eséllyel ebből a vészhelyzetből.

„Úgy mérlegeltem, hogyha megpróbálom magamról lelökni, akkor biztosan alul maradok, hiszen sokkal erősebb nálam, és eleve ő van felül.”

„Többen a szememre vetették, hogy miért nem védekeztem, de amikor egy nálunk kétszer nagyobb ember nehezedik ránk, és ilyen szinten abnormális dolgot művel, nem annyira egyértelmű, hogy fizikai síkon kell vele szembe szállni. Féltem tőle, hogy a fizikai ellenkezésem esetleg felingerli, úgy éreztem, bármit megtehet a testemmel, nem tudom, mik a határai, de az enyémeket már elfogadhatatlan módon átlépte… Bármit el tudtam róla képzelni. Elkezdhettem volna vele kiabálni, sikítani, de könnyedén befoghatta volna a számat, és akkor már levegőt sem kapok. Senki nem hallotta volna meg a padlásszobai dulakodást sem… Végül úgy döntöttem, inkább megpróbálok vele valamilyen módon kommunikálni, hátha ő sem erőszakoskodik akkor tovább. Elkezdtem hát finoman elhúzódni. Mondtam is neki többször, hogy »köszönöm, most már elég lesz«. Egy jó ideig nem hagyta még abba, majd egyszer csak hirtelen egy fenyegető mondat kíséretében lement.”

Anna úgy érezte, azonnal el kell menekülnie a házból, de hajnalig meg sem tudott mozdulni. Valószínűleg sokkot kapott. Másnap reggel azonnal elmondta a barátainak a történteket, a házigazda pedig intézkedett, és Dávid tudtára adta, hogy haladéktalanul el kell hagynia a házat, de előtte azért elbeszélgetett vele.

Dávid vesztére „rosszat” hazudott: azt mondta, véletlenül ment be Annához, azt hitte, a felesége mellé bújik be.

Tehát ijedtében azt állította, hogy összekeverte a padlástérben a filigrán Annát az oda felmászni képtelen, telt testalkatú, várandós feleségével. Dávid nem volt nagyon ittas aznap este, és erre nem is hivatkozott a későbbiekben sem. És ugye a lényegtelennek tűnő, táskával kapcsolatos megjegyzése miatt tudjuk, hogy pontosan látta, hogy Anna mászik fel a létrán arra a padlásra.

Feljelentés

„Majdnem egy hónappal a történtek után tettem meg a feljelentést. A szomszéd városból a közeli nagyvárosba küldtek, ahol szerencsémre egy nagyon alapos rendőrnőre bízták a nyomozást, nagyjából neki köszönhető, hogy fel lett fejtve az eset. Többen is tanácsolták nekem, hogy kérjek segítséget a hatóságoktól, és én is arra jutottam felelősségből és kötelességből, hogy ezt jeleznem kell. Kerüljön be az eset a statisztikába, legyen erről tudomás, ez vezérelt, nem volt bennem semmilyen bosszúvágy. Én is kicsinyítettem a történteket magamban, nem tudtam róla, hogy milyen problémákat fog okozni nekem később. Gondoltam, teszek egy kísérletet, hogyha segítséget kérek Magyarországon, akkor ez az ügy meddig tud eljutni, lesz-e bármi foganatja.”  

Kép

A kép illusztráció! - Forrás: Pexels / Sofia Alejandra

Lett. Nem is akármilyen. A férfiből a rendőrségi nyomozás által feltárt tények és események eredményeképp vádlott lett, az ügyészség vette át az ügyet. Mivel Magyarországon, ha valakit bántanak, az köztörvénybe ütközik, ilyenkor nem az áldozat perel, hanem az ő védelmében az állam szerve, ez esetben az ügyészség vádol. Anna a továbbiakban tanúként vett részt a tárgyalásokon.

„Ha legalább a bíróságon elismerte volna a tettét, és bocsánatot kér, akkor kizárt, hogy ilyen szigorú büntetést kapott volna.”

„További súlyosbító körülménynek számított, hogy olyan ember ellen követte el a szexuális zaklatást, aki nem volt tudatánál, hiszen éppen aludtam. A törvény úgy rendelkezik, hogy egy ilyen bűncselekmény kettő és nyolc év között terjedő szabadságvesztéssel sújtható. Az utolsó tárgyaláson a bíró azt mondta nekem, értsem meg, ha ő csak kilencvenkilenc százalékban találja bizonyítottnak az esetet, amiatt a hiányzó egyetlen százalék miatt nem ítélheti el ezt az embert. Rá fél órára a bíróság kihirdette az ítéletet, és én nem hittem a fülemnek, potyogtak a könnyeim: Dávid két év felfüggesztettet kapott. Később másodfokon ezt az ítéletet három év letöltendő börtönbüntetésre szigorították. Az ítélet jogerős.”

Egy szempontból már úgyis mindegy

„Nem akarom sajnáltatni a velem történtekért magam, minél nehezebb terepen érünk át az életben, végül annál erősebbek leszünk. Én megtapasztaltam, milyen érdekes kettősség, hogy amikor egy helyzetben ott lebeg felettünk valami fenyegető még nagyobb rossz lehetősége – mondjuk az esetemben az, hogy az életem is veszélyben lehet, vagy egy nem várt élet fogan, bár végül ezek egyike sem következik be – örökre megváltozik valami. Ha meg is vert volna, már meggyógyultam volna, de amit nagyon-nagyon nehéz feldolgoznia az embernek, az az, hogy ennyire végtelenül kiszolgáltatott helyzetbe került. Sajnos egy ilyen momentum pillanatok alatt átállítja a belsőnket, ezért árnyékot vet a későbbi életünkre. Kicsit olyan ez, mint amikor egy túsz fejéhez pisztolyt tartanak egy bankrablás során, így ő is ugyanazt éli át, mint az, akit később le is lőnek.

Neki is lehetne azt mondani, hogy >>de hát lépj túl rajta, hisz megúsztad<<, attól még az ő élete ettől a pár másodperctől már örökre megváltozott.

Valahol azon az éjszakán elvált bennem a lelkiség a testiségtől, és bár korábban mindig hosszú kapcsolatban éltem, azóta valahogy nem akar működni ez nekem. Talán most, lassan négy év elteltével sikerült végre megismerkednem valakivel.”

Anna azt gondolja, ha mindez nem 31 évesen, hanem fiatalabb korában történik vele, biztosan nem mert volna senkinek beszélni a történtekről. Így viszont egy rendőrkapitányságon, szinte kísérleti jelleggel bejelentette, hogy mi történt vele, felhívta a figyelmet rá, hogy van egy ilyen ember a társadalomban, és ettől kezdve ez már közös üggyé vált.

„Nekem nagyon fontos a hivatásom, és ebben próbálom a maximumot nyújtani nap mint nap. Aki a jog- vagy rendalkotást választotta hivatásául, az ő feladata, hogy mérlegelje és eldöntse, hogy jogosan kértem-e a hatóságtól segítséget. Ha bármiféle értelme van erről beszélni, az maga a megelőzés. Amikor elolvasunk egy mesét, egy történetet, azon keresztül megismerünk helyzeteket, amelyek mentálisan felkészíthetnek arra, hogy ha hasonló szituációval találkozunk, tudjunk rá reagálni.

Tehát egyfajta tréninget és támogatást ad a történetem, és nekem csupán ez a célom.

Semmiféle bosszúvágy vagy ítélkezés nem vezérelt, csak hogy az én történetem bíztatást és bátorságot adjon másoknak.”