Honfoglalás lesz a migrációból?

Eszerint az Európára délről és keletről rázúduló embertömeg kezelésében, megítélésében különbséget kell tenni a politikai menekültek, a háborús övezetekből érkezők, az életüket féltők, és a gazdasági bevándorlók, a jobb élet reményében új hazát keresők között. Az előbbieknek jár a menedék, a befogadás, az utóbbiakból viszont nem kérünk, hiszen kontinensünk megtelt, féltékenyen óvja az idegenektől jólétét, foszladozó kulturális és morális értékeit.

Hamar kiderül persze, hogy a nélkülözés és a fegyveres konfliktusok édestestvérek, és ember legyen a talpán, aki világos választóvonalat tud húzni az üldözés és a nélkülözés, a háborúk és polgárháborúk, vagy a nyomor és szegénység elől menekülők között. Ha semmi nem változik, már a közeli jövőben egyre többen fognak kopogtatni vagy éppen dörömbölni Európa kapuin, az érkezők között pedig többségbe kerülnek azok a mélyszegénységből jövők, akik a jobb megélhetés vagy a puszta túlélés reményében keresnek új hazát.

E jelenség okait ma is módfelett kínos Amerika és Európa vezetőinek beismerni. A katolikus társadalomelmélet összefoglaló kézikönyve már bő egy évtizeddel ezelőtt kimondta, hogy „világunkban, ahol a gazdag és a szegény országok közötti egyenlőtlenség egyre súlyosbodik, és ahol a kommunikáció fejlődése rohamosan csökkenti a távolságokat, emelkedik a jobb életfeltételeket kereső bevándorlók száma, akik a világ kevésbé szerencsés helyzetben lévő övezeteiből érkeznek”. Ugyanez a szöveg meglepően pontosan jelölte meg a migráció következményeit is, amikor úgy folytatta, hogy „megjelenésüket a fejlett országokban gyakran fogják fel a több évtizedes gazdasági fejlődésnek köszönhetően elért jóléti színvonalat sújtó fenyegetésként.”

A globalizáció örve alatt már-már ellenőrizhetetlen és visszafordíthatalan folyamatoknak vagyunk a szemtanúi. Két emberöltővel ezelőtt, amikor világunkat a szakadatlan és dinamikus gazdasági fejlődés és a régiók közötti fokozatos kiegyenlítődés ígérete nyűgözte le, még alaptalan fenyegetésnek tűnt VI. Pál pápa megállapítása. Eszerint a gazdasági, politikai és erkölcsi szemlélet gyökeres megváltoztatása nélkül olyan világ következik, amelyben „a gazdagok egyre gazdagabbak, a szegények egyre szegényebbek lesznek”. Ma már világos, hogy a bőség és pazarlás, valamint a nélkülözés és a nyomor világa között többszörösére növekedett a távolság, a gyakran célt tévesztő vagy sanda szándékokat sejtető felzárkóztatási és segélyprogramok zöme pedig pusztán tüneti kezelés.

A föld javainak és a világgazdaság nyereségének négyötödét a népesség kevesebb, mint tizede birtokolja, az egyes régiók és országok közötti jövedelemkülönbség pedig már több százszoros és exponenciálisan növekszik. A fogyasztási javak és a természeti erőforrások zöme, aránytalanul nagy hányada jut a fejlett euro-amerikai régiónak, amely ugyanakkor egyre kisebb szerepet vállal az új értékek előállításában, ám szorosra fogja a pénzügyi, politikai és katonai erőfölény gyeplőjét, közben pedig felháborodva figyeli azt a népvándorlást, amelyet Latin-Amerika, Dél-Ázsia közelít feléje a demográfiai robbanással is küzdő Fekete-Afrika felől.

A gazdasági igazságtalanság mellett a mai válság másik oka a megélhetési esélyek gyors fogyatkozása, az ökológiai krízis. Ezek hatása politikai, természet- és gazdaságföldrajzi okokból főleg azokban az egyre nagyobb népességnek otthont adó térségekben érezhető, amelyek amúgy is a szegénység melegágyai. A válság harmadik oka a globális média, az okostelefon, az internet, az információs társadalom hatása, hiszen ez adja meg a nyomorban élő számára is a gazdagság ígéretét és illúzióját, az irigységet, sóvárgást, a szebb, jobb, könnyebb élet valóságban elérhetetlen reményét, sokakat indítva útnak a délibábok felé.

A harmadik világban nincs víz, és lehet, hogy a jövőben még ennyire sem lesz, nincs élelem, munka és fedél – de van a média, reklám, a csábítás trükkjei, amelyek az embercsempészek és a nyomor hiénái közreműködésével milliókat bátorítanak arra, hogy útra keljenek. Ebben a helyzetben nem lehet elég a folyamatok tüneti kezlése, legyen az segély, baksis, béketeremtés, szögesdrót, fal vagy tűzparancs – csak egy új, globális, gazdagokat és szegényeket is érintő életstílus-váltás segíthet.

Ha nem a javak igazságosabb újraelosztása, a nyereség helyett az értékre ügyelő gazdasági modell ideje jön el, akkor a föld, az élőhely újraelosztása következik és a migrációból honfoglalás lesz. A kereszténység ebben a helyzetben nem tehet mást, mint hogy a valóban rászorulók befogadását, tágra nyitott kapukat és gondoskodást követeljen, és ahol lehet, segítsen abban, hogy a reménytelen helyzetben lévő régiók természeti környezete, gazdasági állapota ne romoljon tovább. Hosszú távon azonban ez nem elegendő; a keresztény értékekhez igazodó emberbarát gazdasági doktrinát és erkölcsi világrendet kell követelnie, a világméretű szolidáris szeretet civilizációját. Ebben nem a haszon, az önzés, a pazarlás, az erőfölénnyel való visszaélés, mások lenézése, a mának élés, hanem a javak méltányos elosztása és másokkal való megosztása, az egész emberi közösség jó és szép élethez való jogának tisztelete, minden ember saját hazájában való boldogulásának lehetővé tétele a meghatározó és természetes.