Hazaáruló vagy zseni? – A hamisító, akit hamisítottak

A világtörténelem egyik legfurcsább bírósági tárgyalása zajlott 1947-ben Hollandiában. Han van Meegerent, a neves festőművész-műgyűjtőt azzal vádolták, hogy a világháború alatt együttműködött a nácikkal, és átjátszott nekik egy felbecsülhetetlen értékű Vermeer-festményt. A vád súlyos volt, egyrészt mivel a hollandok alaposan megszenvedték a német uralmat, másrészt mert a nemzeti kincseikre különösen érzékenyek. Ha bebizonyosodik, hogy van Meegeren bűnös, nagy valószínűséggel halálra ítélik.

A védekezése ennek megfelelően eltökélt volt. Azt állította, hogy a festmény nem volt valódi, mivel ő maga hamisította. Így mindkét vád: a nemzeti kincs eladása és a fasisztákkal való kollaboráció egyaránt okafogyottá vált volna. A tárgyalóterem úgy nézett ki, mint egy múzeum, vagy még inkább, mint egy festőműhely. A falakon mindenütt 17. századi stílusú festmények lógtak, egy nagy asztalon pedig festékek és vegyszeresüvegek sorakoztak. Hollandia legtekintélyesebb művészettörténészei és Vermeer korának szakértői foglaltak helyet a tanúk padján.

Van Meegerennek – ha életben akart maradni – be kellett bizonyítania, hogy nem hazaáruló, hanem „csak” zseniális bűnöző.

Henrikus „Han” van Meegeren 1889-ben született egy hollandiai kisvárosban. Családja értelmiségi volt, egyaránt lelkesedtek a művészetekért és a mérnöki tudományért. Az apja furcsa hozzáállással nevelte a fiát. Egyrészt már kisgyerek korától kezdve bevezette a festészet világába: múzeumokba járt vele és festőiskolába járatta. Másrészt azonban kifejezetten megtiltotta neki, hogy erre a pályára lépjen, ezért a középiskola elvégzése után szinte erőszakkal építészmérnöknek taníttatta. Han utálta a műszaki tudományokat, így aztán esze ágában sem volt lediplomázni. Otthagyta az egyetemet, és elhatározta, hogy a festésből fog megélni. Azért még tervezett egy kifogástalan épületet annak az evezősklubnak, ahova sportolni járt, nehogy valaki a tehetség hiányának tudja be a pályaelhagyást.

Nagyon hamar kiderült, hogy valóban tehetséges. Kezdetben illusztrációkat készített képes levelezőlapokra és naptárakra, aztán csendéleteket, tájképeket, később pedig átállt a portréfestészetre. Rövid idő alatt megbecsült helyet vívott ki magának a holland festők között, és rengeteg meghívást kapott. Beutazta egész Európát, a szolgálataira rákaptak a francia Riviérán nyaraló gazdag amerikaiak is, akiknek németalföldi barokk stílusban készítette el az arcképét, jó áron. Saját néven, jellegzetes aláírással ellátott festményeket készített, és arra is volt ideje, hogy kifejezetten művészi céllal fessen. „Az őzgida” című képe például kifejezetten jelentős értéket képvisel.

Kép

Van Meegeren eredeti stílusában festett képei

Különösen érdeklődött a 17. századi nagymesterek iránt. Rengeteg energiát fektetett abba, hogy minden részletét megismerje a művészetüknek. Tanulmányozta a módszereiket, technikáikat, beleásta magát a korabeli vásznak és festékek világába. Nagy mennyiségben gyártotta a képeket Vermeer, Frans Hals és már németalföldi mesterek stílusában. Ezek jól is fogytak, és jó pénzt is termeltek, de sajnos ez a rajongás rövid úton véget is vetett a fiatal festőművész ígéretes karrierjének. A kritikusok ugyanis a szemére hányták, hogy csak utánoz, barokk festőket másol, nem is beszélve arról, hogy nem szeretett az akkoriban divatos kubista és szürrealista stílusban festeni. Egy különösen szókimondó kritika úgy írta le, mint „tehetséges mesterember, aki másolatokat készít, és minden erénnyel rendelkezik, kivéve az eredetiséget”.

Van Meegeren kezdetben dühös, vitriolos újságcikkekben reagált az ilyen sértésekre, aztán elhatározta, hogy stílszerű bosszút áll a világon. Nekilátott festményeket hamisítani.

Minden tudás a rendelkezésére állt: barokk receptek alapján saját maga készítette a festékeit és a borzszőr ecseteit, ócskapiacokon 17. századi festővásznakat vásárolt, majd lekaparta róluk a festékmaradványokat. A megtévesztően korhű technikákkal és stílusban festett képeket aztán speciális, bakelittartalmú gyantával kente le, majd hőkezelésnek vetette alá, és egy hengeren görgette, hajlítgatta, hogy megfelelő mennyiségű mikrorepedés keletkezzen rajtuk. Még arra is gondolt, hogy a pókháló-vékonyságú repedésekbe megfelelő mennyiségű por kerüljön: fekete tintát kent beléjük.

Tökéletesen tudott a németalföldi nagymesterek stílusában alkotni. Közvetítőkön keresztül, névtelen gyűjtőként küldte aukciókra az „újonnan felfedezett” festményeket. Olyan meggyőző műveket készített, hogy mindenki hitt az eredetiségükben. A piac és a szakma egyaránt ünnepelte. Jan Vermeer különösen jó választásnak bizonyult, mivel a művészettörténészek legalább kétszáz évig szinte tudomást sem vettek a művészetéről. A 20. század elején jött igazán divatba, és akkoriban mindössze harmincöt festményét ismerte a világ. Teljesen hihetőnek hangzott, hogy újabb és újabb alkotásai bukkannak föl a semmiből. És van Meegeren gondoskodott arról, hogy fel is bukkanjanak.

A festményhamisítás megdöbbentően kifizetődőnek bizonyult. A „Kottát olvasó hölgy” és a „Zenélő hölgy” is zajos sikert aratott műkedvelő körökben, az „Emmauszi vacsora” pedig a legmagasabb szakmai körök elismerését élvezte. Mindenki bekapta a horgot. Dr. Abraham Bredius, a festészet holland atyamestere a nagy nyilvánosság előtt Vermeer legcsodálatosabb, legkifinomultabb, legérettebb alkotásának nevezte.

Ömlött a pénz, van Meegeren pedig élvezte az életet. Lubickolt a luxusban, partikra járt, utazott, a legdrágább cigaretták tucatjait szívta el naponta, vedelte a pezsgőt meg az abszintot. Egy idő után rákapott a morfiumra is. Ennek a dolce vitának a második világháború, a német megszállás és a hollandiai éhínség sem vetett véget. Han van Meegeren kiváló kapcsolatokat ápolt a nácikkal, és a legkisebb mértékben sem fogta vissza a költekezést a negyvenes évek első felében sem. Addigra már számtalan nagy értékű, eredeti festmény szerepelt a magángyűjteményében, és mintegy ötven ingatlan volt a nevén.

1942-re ez az életforma megtette a hatását. Van Meegeren egészsége megroppant, a munkái egyre gyengébb minőségűek lettek. Egy náci bankár, Alois Miedl megvásárolta a „Krisztus és a házasságtörő nő” című Vermeer-hamisítványát, amelyet aztán százharminchét másik, többnyire rablott festményért cserébe átadott Hermann Göringnek. A háború után Göring öngyilkos lett, és előkerült a döbbenetes mennyiségű rablott műkincs, amit egy elhagyott sóbányában rejtett el. Így felbukkant a holland hamisítvány is, a hatóságok pedig hamar eljutottak van Meegerenig.

Két évvel később a tárgyaláson minden megtett, hogy megszabaduljon a hazaárulás vádjától. A mindenható Bredius tovább nehezítette a dolgát, mert a végsőkig bizonygatta, hogy az általa csodált festmények eredetiek. A vége az lett, hogy Han van Meegerennek egy erre a célra elkülönített, speciális helyiségben nyilvánosan meg kellett festenie egy hamisítványt.

Riporterek, tanúk és bírósági szakértők figyelő tekintetétől kísérve, hat hónapig festette a „Jézus az orvosok között” című ál-Vermeert, miközben minden tudását és technikáját megosztotta a világgal.

Eközben ő és az ügyvédei folyamatosan azt a narratívát terjesztették, hogy a hamisító valójában szabadságharcos, aki ravaszul becsapta a nácikat, és pimaszul egy hamisítványt sózott Göring nyakába. Ezt a hőstörténetet az sem kérdőjelezte meg, hogy Hitler bunkerjében megtalálták van Meegeren saját rajzait bemutató albumát, „Szeretett Führeremnek” dedikálva.

A stratégia bevált, van Meegerent felmentették a hazaárulás vádja alól. Egy év börtönre ítélték csalásért és hamisításért. A hollandok imádták, az ország második legnépszerűbb embere lett a miniszterelnök mögött, egyfajta helyi Robin Hood. A per az üzletnek is jót tett; immár a saját festményeit árulta, méghozzá busás összegekért. Ezt a hirtelen jött népszerűséget azonban már nem volt módjában sokáig élvezni. Az önpusztító életmód megbosszulta magát. Még mielőtt bevonulhatott volna a börtönbe, Han van Meegeren meghalt. A bíróság megpróbálta elkobozni a vagyonát, hogy kifizethessék belőle az általa okozott anyagi károkat, de csalódniuk kellett. A hamisító ugyanis már évekkel korábban, a háború szelét megérezve minden vagyonát a feleségére íratta, majd névlegesen elvált tőle. Mivel a nyomozás során azt állapították meg, hogy a hölgy semmit nem tudott a hamisítványokról, jogilag nem volt mód arra, hogy az állam visszaszerezze a pénzt. Johanna Theresia Oerlemans 1977-ig, kilencvenegy éves koráig élt, luxuskörülmények között.

Sok feltörekvő csaló kapott rá van Meegeren példájára. Olyan sikeres hamisító volt, hogy az ő képeit is hamisították. Ebben a saját fia, Jacques járt az élen. Annak ellenére, hogy az apja tehetségének a közelébe sem ért, kiválóan megélt belőle, mert legalább az aláírását tökéletesen tudta hamisítani.