A férfiak is kapják a pofonokat, nem csak a nők?
Vajon mikor tudunk majd túllépni a családirtásokon, párkapcsolati bántalmazásokon, erőszakon? Magyarországon évi több mint 12 ezer hívást fogad az Áldozatsegítő Vonal, s bár az esetek pontos számát az érintettek rejtőzködése miatt csak megbecsülni lehet, az elmúlt időszakban sajtóhírként is megjelenő brutális családirtások jól mutatják, hogy van még teendő a kapcsolati erőszak felszámolásának területén. Sokat tehet az állam az erőszak visszaszorításáért, a társadalom gondolkodásának átalakulása nélkül azonban ez a probléma még hosszú ideig velünk maradhat.
Kép: Freepik
"Addig vert, ahol csak ért, amíg beszorultam a gáztűzhely és az asztal közé. Könyörögtem, hogy hagyja abba, mert lángot kap a ruhám. Minden erőmmel azért küzdöttem, hogy bele ne essek a lángba, ezért a fejemet nem tudtam védeni. Iszonyú ütéseket kaptam, az orrom vére eleredt, és minden, a fal, a tűzhely, a féléves gyerekünk ruhája, a férjem ruhája véres volt tőlem, a föld is véres, az asztalon is csak a véremet láttam, ami minden pofontól fröcskölt szét a konyhában. Az első ütéseknél még nála volt a gyerekünk, de miután ő is rettenetesen sírt, bevitte a szobába, majd visszajött, és ott folytatta a verést, ahol abbahagyta. A végén mindent össze kellett takarítanom, majd úgy elkészíteni a kislányunk ebédjét, mintha mi sem történt volna, csak az összetört turmix helyett kézzel kellett mindent összenyomkodnom" – így számolt be a házasságában megélt gyötrelmekről Éva, akivel a Talita.hu készített interjút.
Az Országos Kriminológiai Intézet meghatározása szerint a kapcsolati erőszak az együtt élő és egymással fizikai, érzelmi, anyagi, jogi függésben lévő személyek között megvalósuló erőszak, bántalmazás, visszaélés, amely magában foglalja a fizikai, szexuális, érzelmi bántalmazás vagy elhanyagolás valamennyi formáját.
Magyarországon havonta 1000–1200 körüli esetben hívják a segélyhívót (112) azok, akiket fizikai vagy lelki bántalmazás ér, és a statisztika szerint az esetek felében hozzátartozók közötti erőszakról van szó. A bántalmazások valódi számát azonban megbecsülni is nehéz, hiszen a kapcsolati erőszakra, feljelentés híján, sokszor egyáltalán nem derül fény. Az áldozatok átlag harmincöt verést szenvednek el, mielőtt segítséget kérnek. Az Igazságügyi Minisztérium ezért 2020-at az áldozat segítés évének nyilvánította, és egy olyan átfogó médiakampányra készül, amely azt célozza, hogy az áldozatok tájékoztatása hatékonyabban valósuljon meg. Megkezdték az Áldozatsegítő Központok országos hálózattá fejlesztését, és annak a lehetőségét is vizsgálják, hogyan tudnák az áldozatokat közvetlenebbül elérni, megszólítani és segítséget nyújtani nekik. Emellett az IM felállított egy családjogi szakértői munkacsoportot is, hogy az állami szervekkel jogszabályi szinten kiküszöböljék és rendezzék a feltárt problémákat.
Az áldozatsegítés eszköztárának bővítése folyamatos, hiszen van még tennivaló
Az áldozatsegítés egyik legfontosabb eszköze az éjjel-nappal hívható Áldozatsegítő Vonal (06-80-225-225), amin keresztül az áldozatokat tájékoztatják a lehetőségekről és a szolgáltatásokról.
A folyamat úgy néz ki, hogy miután fogadták a segítségkérő hívást, tájékoztatják az érintettet, majd a helyileg legközelebbi problémamegoldó szervhez irányítják a hívót.
Az Áldozatsegítő Központok feladata, hogy segítse az áldozatokat érdekeik érvényesítésében. Ha a rendszer az alapítók szándéka szerint működik, akkor ebbe beletartozik a szakszerű pszichológiai segítségnyújtás, a kríziskezelés megszervezése, lebonyolítása, az ügyfelek megfelelő helyre irányítása, a tájékoztatás, illetve a megelőzés is. Az állami áldozatsegítő szolgálat azonnali pénzügyi segélyt is biztosíthat, igazolja az áldozati státuszt, valamint jogi tanácsadást nyújt. Emellett a személy elleni, szándékos, erőszakos bűncselekmények áldozatai állami kárenyhítést is igényelhetnek. Az anyagi, jogi és pszichológiai támogatásokon túl az áldozat akár védett szálláshelyet vagy tanúgondozást is igénybe vehet.
Varga Judit igazságügyi miniszter korábban elmondta, hogy a kormány nyitott bármely jó szándékú javaslatra, amely tovább bővítheti a szolgáltatások körét, ennek fényében a [email protected] címen keresztül bárki – polgárok és szervezetek egyaránt – tehet a kapcsolati erőszakkal összefüggő észrevételt, javaslatot.
Az állami szervezetek mellett civil áldozatsegítő szervezetekhez és a szeretetszolgálatok erre szakosodott segítőihez is fordulhatnak a rászorulók. Sajnos társadalmi krízisek esetén különösen nagy igény mutatkozik munkájukra.
Az Igazságügyi Minisztérium törekvései fokozatosan egyre több segítséget nyújtanak az áldozatoknak, de a probléma összetettsége miatt még mindig vannak olyan területek, ahol változásokra lenne szükség. Előfordul, hogy az áldozatok a rendőri intézkedések elégtelenségére és az igazságszolgáltatással kapcsolatban felmerülő ellentmondásokra panaszkodnak, illetve olyan gyakorlati problémákra, amelyek még azok számára is ellehetetlenítik a segítség igénybevételét, akik már elszánták magukat arra, hogy lépnek (például nem tudnak kapcsolatot tartani az áldozatsegítőkkel, vagy kapnak egy címet és egy időpontot, de nem tudnak oda eljutni a menekülők).
Milyen különbség van a férfiak és nők agresszivitása között?
A partnerkapcsolati testi erőszak eseteinek nagyobb részében a férfi a sérülést okozó fél.
Ezt kimondani nem férfiellenes és nem szélsőséges feminista megnyilvánulás, statisztika csupán, a magyarázat pedig logikus: férfiak és nők között alapvető biológiai, testfelépítésbeli különbségek vannak. Így a férfi – hacsak nem beteg vagy magatehetetlen – általában lényegesen erősebb, mint a nő, vagyis puszta kézzel, szemtől szemben a feleség nehezebben tud jelentős sérülést okozni partnerének.
A nők ritkábban jutnak el a komoly sérülést okozó tettlegességig a férfiakkal szemben, ugyanakkor szakértők arra is felhívják a figyelmet, hogy a kapcsolati erőszak „nőies formája” inkább verbális erőszakban nyilvánul meg, vagyis a nő tudja, hogy mi a párja legérzékenyebb pontja, és azt támadja szavakkal. Jellemzően a párja képességeire, szexuális teljesítményére és anyagi helyzetére tesz gúnyos, becsmérlő megjegyzéseket, állandó bűntudatban, szégyenérzetben tartva a férfit. Nőkre is jellemző agressziófajta az anyagi követelődzés (jellemzően a férfi hagyományos anyagi családfenntartó szerepére hivatkozva) és a lelki-testi nyomásgyakorlás (egyik jellemző típusa a szexmegvonás, szemben a férfiakra jellemzőbb szexuális erőszakkal), amelyek szintén egészséget és jóllétet romboló erőszakfajták – és ritkábban is jutnak a hivatalos szervek tudomására.
Tamási Erzsébet kriminológus kutatásai szerint a családon belüli fizikai erőszak 30 százalékát nők követik el. A férfiak sérelmére elkövetett erőszak vizsgálatával 1977-től Suzanne Steinmetz családkutató szociológus foglalkozott Amerikában, ekkor jelentette meg a The Battered Husband Syndrome című művét. Kutatásai alapján ő is azt a konklúziót vonta le, hogy a férfiak bántalmazottsága még inkább rejtett, mint a nőké.
Vizsgálata szerint a családon belüli konfliktusokban a nők legalább annyit kezdeményeznek, mint a férfiak, viszont a könnyebb testi sérüléseket a férfiak, a komolyabbakat a nők szenvedik el.
A homoszexuális kapcsolatokban is előfordul erőszak, és (a nem elég széleskörű felmérések szerint) ugyanolyan arányban van jelen a meleg férfiak és a leszbikus nők között. Tehát úgy tűnik, nem igazolható az a megállapítás, hogy a férfiak eredendően, biológiailag sokkal agresszívabbak, mint a nők.
Élettanilag agresszívabbak a férfiak, vagy ez egy társadalmi szerep?
Alice Eagly és Wendy Wood pszichológusok egy 2012-es tanulmányban arról írnak, hogy mivel a férfiak alapvetően erősebb fizikummal rendelkeznek, nagyobb termetűek és gyorsabbak is, mint a nők, az emberi társadalmak munkamegosztása praktikus okokat figyelembe véve úgy alakult ki, hogy a férfiak vadásztak és védelmeztek, a nőknek pedig az utódok nevelésében és a családi háttér megteremtésében volt nagyobb szerepük. Szerintük ezek a szerepkülönbségek voltak azok, amelyek évezredek során alapvető pszichológiai különbségekké is alakultak: a férfiak agresszívebbé, a nők pedig gondoskodóbbá váltak, és erre rakódtak rá azok a társadalmi konvenciók, amelyek hatására egyes férfiak még ma is a nők fölé helyezik magukat, és agresszívan lépnek fel velük szemben. Úgy tűnik tehát, a férfiak agresszív viselkedésének okát a 21. századi nyugati társadalmakban nem a biológiai nemükben vagy evolúciós okokban kell keresni, inkább a nemükre évezredek alatt rárakódott szerepek miatt jutnak egyesek (tudatosan vagy tudat alatt) arra a téves következtetésre, hogy uralkodhatnak a nők felett.
Kép: Freepik
És ha a fizikai erőszak áldozata férfi?
A párkapcsolati fizikai erőszaknak vannak férfi áldozatai is: akad olyan nő, aki vasalóval vagy más nehéz tárggyal támad társára, gyakran komoly fizikai sérüléseket és lelki traumákat okozva. A jelenség gyakoriságát sajnos még nehezebb számokban kifejezni, mint a nők bántalmazását, a férfiak nagy része ugyanis szégyelli az ellene elkövetett atrocitást, tehát akkor se jelenti be, ha megtehetné.
A társadalom tabuként kezeli azt, amikor férfi a kapcsolati erőszak áldozata, mert a hagyományos férfikép és a passzív, áldozati szerep sokak fejében nehezen összeegyeztethető.
Hallottunk olyan férfiról, akit hátulról szabályosan leütött a felesége, de amikor a rendőrségre akart menni, az intézkedő rendőr kétkedve fogadta a történetét, „somolygott a bajusza alatt” és azt mondta: „legyen már férfi”. Ugyanez a helyzet a fiatalkorú fiúk sérelmére elkövetett szexuális zaklatásokkal kapcsolatban is: ilyen ügyekben a kommentek zöme arról szól, hogy „ez biztos homokos, én örültem volna, ha egy ilyen szexi tanár néni kikezd velem”. Mondanunk sem kell, hogy ez a hozzáállás elfogadhatatlan, ráadásul tovább erősíti a férfiakban azt az érzést, hogy nincs kihez fordulniuk a problémájukkal.
A sztereotípiák ellenére az áldozatsegítés szolgáltatásait minden állampolgár igénybe veheti, az erőszak áldozatainak egyformán joguk van segítséget kérni, ha úgy érzik, bajba kerültek.
A bántalmazás nem magánügy, az erőszak visszaszorítása társadalmi érdek!
Az áldozatok közül sokan panaszkodnak arra, hogy a nagyobb baj megelőzhető lett volna, ha a rendőrség megfelelően intézkedik, ha érdemi segítséget nyújt azoknak, akik jelzik, hogy erőszakkal fenyegetik őket. Sokan tartanak attól, hogy a szabadulást követően a feljelentésnek „ők isszák meg a levét”.
A 23 éves Máriát majdnem egy évig rendszeresen bántalmazta férje, még akkor is, amikor a nő második gyermeküket várta. A válást 2018-ban mondták ki, a rémálomnak azonban ezt követően sem lett vége. A volt férj pünkösdkor egy ismerősével csöngetett be a nőhöz, aki a két kislányával egyedül volt otthon. Meg akarták erőszakolni a nőt, de mivel ez nem sikerült, a volt férj Mária és a síró kislány előtt végzett önkielégítést, miközben társa lefogta a nőt.
Forrás az Index cikke, amely négy kapcsolati erőszak áldozatának sorság mutatta be.
A bántalmazót két éve letartóztatták, vagyis utolérte az igazságszolgáltatás, de mivel ezek az ítéletek nem életfogytiglan szólnak, felmerül a kérdés: vajon a büntetés hatására megváltozhat-e valaki, aki ennyire brutális? A tapasztalatok azt mutatják, hogy az erőszakos viselkedés nem múlik el magától, a börtönben töltött idő alatt a körülmények miatt sokan még erőszakosabbá válnak, a bántalmazottak pedig félnek attól, hogy egykori társuk bosszúvággyal töltve szabadul, a megfelelő pszichés utógondozás pedig szinte teljesen hiányzik a rendszerből. Vannak, akik azzal érvelnek, hogy „a börtöntöltelékeknek nem jár terápia” de azt is látni kell, hogy az egész társadalom számára fontos, hogy a büntetés ne csak szankció legyen, hanem a visszaesés kockázatát is hatékonyan csökkentse.
Nem mehetünk el amellett a tény mellett, hogy néhány társadalmi csoportban és párkapcsolatban a mai napig tévesen azonosítják a nő alárendelt szerepét a „hagyományos családmodellel”.
Ez egyáltalán nem azt jelenti, hogy a férfiak többsége így gondolkodik, hanem azt, hogy még mindig vannak olyan férfiak, akik a családot egy olyan patriarchális rendszernek látják, ahol visszaélhetnek az erejükkel, hatalmukkal, ha „az asszony és a gyerekek nem tudják hol a helyük.” Még ma is találkozunk azzal a hozzáállással, nők között is, hogy a férfi a nő fölött áll valamilyen formában, például ha az apa megkülönbözteti a „gyerekeit” a „lányaitól”. Emlékezzünk vissza, hányszor hallhattuk, hogy „a sas nem tud verebet csinálni”, amikor egy apuka a fiával büszkélkedett, és hányszor értekeztek a fülünk hallatára arról, hogy egy férfi hűtlensége evolúciósan igazolható, mert „az oroszlán is szétszórja a magjait a területén”. Előfordul, hogy nők is elfogadják, sőt, terjesztik ezeket a „magyarázatokat”. Régi, még mindig idézett patriarchális közmondásaink is erről tanúskodnak: Addig tanítsd kezedhez az asszonyt, amíg fiatal; Ifjú asszonyon és malmon gyakori az igazítás; Az asszony verve, a pénz számolva jó. Természetesen aki elejt egy ilyen megjegyzést, az nem feltétlenül nőgyűlölő vagy asszonyverő. Csupán azt mutatja, hogy a patriarchális felfogás nagyon hosszú ideig jelen volt a magyar társadalomban (és a legtöbb társadalomban), és egyszerűen nem telt még el annyi idő, hogy mindenhonnan eltűnjön.
A segítségnyújtás eszköztárának bővítése, a jogszabályok betartatása mellett tehát az is nagyon fontos lenne, hogy a társadalomnak az a része, aki generációról-generációra átörökítve ezt kapta, ebben a gondolkodásmódban nőtt fel, felnőttként változtasson a hozzáállásán. Ezt az egyéni fejlődést segítheti a külső társadalmi elvárás. Fontos az is, hogy ne essünk végletekbe: a nők egyenjogúságáért dolgozó mozgalmak a női–férfi egyenjogúságért küzdjenek, kerüljék a részrehajlást, vegyék észre a férfiak társadalmi szerepzavarát, segítsék feladataik megtalálását. Ez mind hasonló társadalmi kérdés, mint a prostitúció, a női körülmetélés, a gyermekházasság, a szexturizmus vagy a szelektív abortusz.
Fontos, hogy minél szigorúbban lépjen fel az állam a visszaélésekkel szemben, de a kapcsolati erőszak felszámolása csak a társadalom együttműködésével lehetséges.
Mit tehetünk?
Tischler Petra, a Debreceni Egyetem klinikai és mentálhigiéniai szakpszichológusa az egyetem honlapján gyűjtött össze néhány fontos információt arról, hogyan segíthetjük a kapcsolati erőszak visszaszorítását.
„Az első és legfontosabb lépés, hogy figyeljünk környezetünkre, ne maradjunk érzéketlenek. Ha van az ismeretségi körében érintett, tájékozódjon a családon belüli és párkapcsolati erőszak témaköréről. Lényeges, hogy ítélkezés és kéretlen tanácsok nélkül próbálja meghallgatni azt, akiről azt sejti, hogy veszélyben van. Ne hibáztassa őt azért, amiért nehéz számára navigálni a helyzetet. Abban segítse, amit ő maga kér, ne erőltesse rá, amit kívülről „jónak” lát. Ne sodorja veszélybe (például érzékeny információkat csak olyan fórumon tegyen közzé, amiről tudjuk, hogy a bántalmazó nem fér hozzá, nem ellenőrzi)! Mivel most mindenki többet tartózkodik otthon, a lakóházakban is nagyobb eséllyel hallhatjuk meg az erőszak zajait. Ha azt sejti, valaki veszélyben van hívjon segítséget. Egyetlen fals riasztás sem lehet olyan felesleges, mint az elmulasztott hívás miatt bekövetkező baj. Ráadásul sokszor az is megtorpanásra készteti a bántalmazót, ha úgy érzi, kívülről figyelik, hogy nem láthatatlan, amit tesz. Ne kockáztassa saját biztonságát, de ha megteheti, kopogtasson be oda, ahol úgy érzi, bántalmazás folyik a zárt ajtó mögött. Kérdezze meg, kell-e segítség, mondjuk a bevásárlásban, vagy találjon ki bármilyen ürügyet, hogy a feltételezett áldozattal kapcsolatba tudjon kerülni.”
Az Országos Kríziskezelő és Információs Telefonszolgálat a nap 24 órájában Magyarországról ingyenesen elérhető a következő telefonszámon és e-mail címen:
+36 80 20 55 20
[email protected]
Források a linkelt hivatkozásokon kívül:
A családon belüli erőszak büntetőjogi és társadalmi megítélése
Dr. Visontai-Szabó Katalin: A családon belüli erőszak pszichológiai és jogi vonatkozásai
Kérjük, támogasson, hogy otthonába vihessük az értéket!
Fontosnak tartjuk, hogy a kepmas.hu által közvetített értékek továbbra is ingyenesen juthassanak el minden olvasóhoz. Kérjük, ha örömmel olvassa cikkeinket, hallgatja és nézi felvételeinket, támogassa Ön is a kepmas.hu-t!
Támogatom a kepmas.hu-t>>
