Tárcák a dzsungelből 15. – Hazaköltözünk?

Persze maradtak tárgyak, amiktől még nem tudtam megválni, ezeket továbbra is hurcolom magammal az Atlanti-óceánon át oda-vissza, mint egy nagyvonalú hordár. Maradtak még érzelmek is, amiktől szintén nem sikerül megválni; hiszen gyökeret eresztettem itt, minden tiltakozásom ellenére.  

Az utolsó éjjelt töltöm a dzsungelben és nyelem a könnyeimet. Azt hittem, könnyebb lesz a búcsú. 

A reggeli napfényben a pálmák és a páfrányok levelei úgy csillognak, mintha éjjel egyenként polírozták volna őket. Hozzám nőtt a természet, a dzsungel növényei tanúi voltak életünknek, egy zen szerzetes közönyével nézték végig boldog-szomorú napjainkat. Szótlanságuk is folyamatos tanítás volt: akárhányszor rájuk néztem, azt juttatták eszembe, hogy saját magunk állandó megkérdőjelezését abba kell hagyni, és csak menni kell előre, nőni, fejlődni kell. Minden nehézség – legyen az szárazság vagy monszun – csakis a fejlődést szolgálja. Úgy érzem, mintha kitépnének valamit a lelkemből. Repülőnk is nehezen száll fel, mintha a lelkem súlya tiltakozna a felszállás ellen. Fáj elmenni, pedig maradni nincs kedvem. Egyfajta tranzitban lenne jó időzni, még nem búcsúzni, de tudni, hogy az utazás már közeleg.    

Az Atlanti-óceán fölött a képzeletem már a jövőt pedzegeti. Mit csináltál Costa Ricában? – kérdezik majd Pesten, mindenütt. Mit, mit… hát anya voltam, anya vagyok. Ez egy 24 órás elfoglaltság, akárhol vagy a világban. De tényleg, mit is csináltam ebben a nyolc hónapban, amióta utoljára otthon voltam? Nehéz megfogni, hiszen minden cselekvés az idő függvénye, idő pedig a dzsungelben nem létezik. Ami történik, az belül történik, s mint minden belső történés, nehezen megfogható, nem is biztos, hogy történés. Éppen úgy, mint az anyaság. Látszólag minden nap egyforma, látszólag nem történik semmi. Mégis, e nyolc hónap alatt a lányom olyan léptékű változáson ment keresztül, amelyhez fogható már nem fog történni vele az életében: megtanult járni, és elkezdett kommunikálni két nyelven.  

Az anyaságban és a természetben a legnagyobb lelki kihívást az élet monotonitása jelenti. Ebben a monotonitásban irányjelző világítótoronyként emelkedett ki ez a tárcasorozat. Megírtam 15 dzsungel-tárcát, amely segített tájékozódni a dzsungel időtlen útvesztőjében.  

Ezen kívül – ha még kellene egyéb magyarázat – megmásztam a Himaláját. Házunk a Kesu-hegy oldalában állt, amely naponta legalább 40 méter szintemelkedés megtételét jelentette számomra. Napi negyven méter nyolc hónap alatt bizony eléri a Himalája magasságát, sőt, meg is haladja. A nem mindennapi sportteljesítményt növeli, hogy mindezt nem gyalogosan, hanem biciklivel, egy tíz kilós gyermekkel és a bevásárlással együtt sikerült megtennem. Serpát és oxigénpalackot nyilván nem vettem igénybe. 

Kép: Ivády Nóra

Frankfurtban száll le a gépünk. Furcsa időtlenség uralkodik a reptéren, minden utazó a szubjektív időzónájában van. 17 órája vagyunk úton, még egy percet sem aludtam. Nem vagyok fáradt, kifejezetten energikus vagyok. Megkeressük a kedvenc német pékségemet, amíg sorban állunk, öltönyös üzletemberek boldogan nézik a Bambit kislányommal együtt a tabletemen. Már csak másfél óra Pestig.   

Budapest a dzsungel éles színei után mindig kicsit kopottas formáját mutatja, mintha az ember egy régi, kifakult emlékbe térne vissza. Valóban. Hiszen három év nagy idő, sok víz lement a Dunán. Az a Pest, amit itt hagytam, már nem létezik, a városban új éttermek, kávézók nyíltak, a barátok családot alapítottak, feljebb kerültek a ranglétrán.  

De az esszencia érintetlen, éppen olyan, ahogy álmaimban megőriztem. Szöszöl a nyárfa a parkban, a napfényben cigarettafüst száll, a májusi égszakadás jellegzetes betonillatot hagy maga után.  

Naplementekor diákok ülnek a hidak láncain. A régi kávézókban még emlékeznek rám a pincérek. Az utcákon nemcsak ismerősökbe, hanem barátokba botlik az ember. 

A lakásom évek óta nem tapasztalt luxussal kényeztet: a csapból nagy nyomással melegvíz folyik, a konnektorok nem ráznak, és gekkóürülékkel sem kell számolnom. Boldogság, hogy sem gázpalackkal, sem gázsütővel nem kell többet bajlódnom. Nem pereg le előttem életem filmje, akárhányszor erősebb szél fúj és suhognak a fák a fejem felett. (A dzsungelben a szél nemcsak azért veszélyes, mert kettétörnek tőle az elkorhadt fák, hanem azért is, mert állítólag lefújja a viperákat a fákról!) 

Újra a saját ágyamban fekszem, körülöttem a jól ismert neszekkel. Villamos siet a távolban, galambok kurrognak a lichthofban, az öreg lift lassan vánszorog az emeletek között.  

Érzem, hogy a testem elernyed, elengedi a folyton figyelő, éber, ugrásra kész üzemmódot, és hosszú idő után először minden sejtemet átjárja egy régen nem érzett érzés: biztonságban vagyunk. Itthon vagyunk. 

Mi lesz a jövő? Hazaköltözünk? Csillagom most Budapest felett áll. Az idő majd megválaszolja, útra kel-e újra a bennem szunnyadó kalandor.  

Köszönöm, hogy velem tartottak az elmúlt hónapokban, hálás vagyok minden olvasónak!