„Ez a baba nektek született” – Örökbe fogadva

– Hogyan éltétek meg az örökbefogadást megelőző várakozás éveit?
– 2011-ben házasodtunk össze, és már a kezdetektől nyitottak voltunk a gyermekvállalásra. Telt-múlt az idő, de nem érkezett a várva várt magzat. Mindenképpen csak olyan történésbe akartunk belemenni, ami az életet védi. Pár éve jutottunk arra az elhatározásra, hogy örökbefogadó szülőknek jelentkezünk. Hét évig voltunk baba nélkül házasok. Kimondva nagyon hosszúnak tűnik ez az idő, de visszatekintve nagyon gyorsan elszállt. Igyekeztünk ezalatt sok időt tölteni gyerekek között, akik feltöltöttek bennünket, és nagyon sokat kaptunk és tanultunk tőlük. Igyekeztünk vigyázni arra, hogy vidám szülők legyünk majd, ha megérkezik a gyermekünk, és ne keseredjünk bele a várakozásba. Éltük az életet, és vártuk azt, aki hozzánk akar érkezni.

– Mit szóltak a szüleitek ahhoz, hogy így érkezik az unokájuk?
– Nyitottak voltak és elfogadták a döntésünket. Tele voltak kérdéssel, de tiszteletben tartották, hogy mi így döntöttünk.

– Milyen érzés volt, amikor a telefon másik végéről azt hallottad, hogy nemsokára megszületik a baba?
– Tudtuk, hogy előbb-utóbb várható egy ilyen telefon. A szülés előtt kétszer indultunk el, mert a baba először „meggondolta magát”, és téves riasztást adott. Nagyon érdekes volt megtapasztalni, hogy ugyanakkora várakozást éreztünk, mint a biológiai anya. Ettől aztán még izgalmasabbá váltak ezek a napok. Az igazsághoz tartozik, hogy volt bennem félelem is, de így utólag úgy látom, hogy csak az ismeretlentől féltem. Többször elképzeltem, milyen lesz az út a kórházhoz, hogy fogunk ráhangolódni erre a helyzetre. Amikor megcsörrent ismét a telefon, és elindultunk végül a kórházba – a kismama azt szerette volna, ha bent vagyok a szülésnél –, olyan volt, mintha egy érzelmi hullámvasútra szálltunk volna fel, cikáztak bennünk a kérdések: vajon jó döntés volt-e, vajon tényleg ez a mi utunk? Amikor megérkeztünk a kórházhoz, ott nem mondhattunk semmit, hiszen mi még nem voltunk senkik ebben a történetben.

Izgultam, hogy milyen lesz a szülés, ahol egy édesanya szüli az én gyerekemet, hogy fogom ezt a helyzetet kezelni...

A Gondviselésre bíztam az egészet, és imádkoztam, hogy annyit kapjak, amennyit elbírok. Végül úgy alakult, hogy éppen nem volt olyan szülőszoba, ahol bent lehettem volna, ezért nem tudtam jelen lenni a szülésnél. Nagyjából tíz perccel később mehettem be a szülőszobába, ahol az életet adó anya a karjában tartotta a babát. Úgy fogadott engem, hogy ez a baba nektek született. Akkor ott, abban a helyzetben végig próbáltam jelezni felé, hogy most még meggondolhatja magát, és hogy ez a szabad döntése kell hogy legyen. Erre azt válaszolta, hogy ennek így kell lennie, és higgyem el, hogy ez a baba nekünk született.

Nagyon mély pillanat volt ez, úgy éreztem, hogy megállt az idő, amikor átadta a babát nekem.

– Miért tartottad fontosnak hangsúlyozni, hogy még meggondolhatja magát, miután kimondta, hogy ez a baba nektek született?
– Mert nem akartam másnak a gyerekét elvenni, a saját gyerekemet akartam nevelni. Ha ez a baba tényleg nekünk született, és ezt Isten is így tervezte, akkor be akarom fogadni a családomba, sajátomként szeretni, nevelni, óvni, védeni. Mindig tisztán akarok a szemébe nézni, tudva, hogy senkinek nem vettem el a gyerekét. Nagyon szerettem volna édesanya lenni, de nem minden áron. Ezt a szabadságot szerettem volna végig megőrizni. Erre nagyon törekedtünk a férjemmel együtt.

Testvéri érintés - Kép forrása: Dunai család

– És most nincs benned feszültség ezzel kapcsolatban?
– Nem, mert pár nappal később érkezett egy üzenet az életet adótól: „Ennek így kellett lennie, mert ilyen nyugalmat még sohasem éreztem a lelkemben.” Ez olyan nagy megerősítés volt számunkra, hogy azóta azt gondoljuk, ez a mi kisbabánk, és hozzánk kellett érkeznie.

– A gyámhivatali procedúrát követően hazaérkeztetek a babával. Milyen érzés volt?
– Ismeretlen és izgalmas. Egy nagy utazás vette kezdetét. A hat hét miatt sokan szoktak aggódni (a szülést követő hat hétben ugyanis a vér szerinti szülők visszavonhatják lemondó nyilatkozatukat), de ettől mi nem féltünk. Ha arra vagyunk meghívva, hogy hat hétig őrizzünk meg egy életet, akkor ez volt a feladatunk. Nyilván nehéz lett volna, mert egy nagyon cuki kisbabát kaptunk, de azt is tudtuk, hogy nem kapunk nagyobb terhet annál, mint amit elbírnánk. Érzelmekkel teli napok voltak. Lépésről lépésre derült ki számomra, hogy minden rendben volt úgy, ahogy volt.

Később jöttem rá, hogy ezek a hullámzó érzések az anyává válás folyamatának részei voltak, és mindenkinél előfordulnak, akár vér szerinti, akár örökbefogadott gyermekről van szó.

Nagyon fontos szerintem, hogy ilyenkor a férjeink stabil hátteret tudjanak biztosítani. Hálás vagyok a családomnak és a barátainknak, hogy hímes tojásként bántak velünk, és szeretetteljes, elfogadó környezetet adtak nekünk. Abban mindannyian hiszünk, hogy ha az anyuka és az apuka jól van, akkor a baba is jól van. Sok meseszerű emlék maradt meg az első hetekből, de bizony voltak rázósabb pillanatok is. Az első éjszakán például két percet sem aludtam az izgalomtól: vesz-e levegőt, nem éhes-e, kell-e pelust cserélni... A szülővé válás erről is szól.

– Ha üzenhetnél az életet adó anyának, akkor mit mondanál neki?
– Hálás vagyok, hogy az életet választotta, ez nagy bátorság volt tőle. Jó, hogy tudta szeretni abban a kilenc hónapban ezt a babát, és hiszem azt, hogy most is szeretettel gondol rá.