Chaplin, a diktátor és Eszenyi Enikő

A színdarabot 2018. október 13-án mutatta be a Vígszínház, ifj. Vidnyánszky Attila főszereplésével, Eszenyi Enikő rendezésében. A Vígszínházban a felhozatal – ahogyan én ismerem – nagyon vegyes. Vannak kiváló (pl. A Pentheszileia program, Játék a kastélyban) és kevésbé működőképes (pl. Hamlet) darabjai is. Épp ezért nagyon kíváncsi voltam, hogy Charlie Chaplin művéből mi születik majd itt, a Nagyszínpadon.

Az előadás jól indult: egy kedves jelenet a borbély munkájáról, amint zenére, szinte táncolva dolgozik. Vidnyánszky kitűnően utánozta a Chaplin-féle figurát: a mozgást és ügyetlenkedést is. S a nézőtér máris odáig volt, tapsolt örömében. Jó, hogy a jelenet alatt „a kis Vidnyánszky” nem szólalt meg, mivel ő időnként hajlamos arra, hogy a hangja mesterkéltté, erőltetetté váljon. Így azonban ez a veszély nem fenyegetett.

Ezután megjelent Ember Márk mint Tudósító. Ez a szerep kitűnően állt neki, a figyelem szívesen összpontosult rajta, mielőtt beléptek a katonák. Ekkor még teljesen pozitív hozzáállással figyeltem a zenét, a mozgást, a díszletet. Ám ekkor hirtelen valami elromlott.

Azzal kezdődött, hogy az ágyú „kakilt egy bombát”.

Döbbenten zuhantam hátra a székbe. Egy gyerekelőadáson is kissé kínosan érzi magát az ember az altesti humor egy ilyen lebutított, oda nem illő megnyilvánulása miatt.

A darab innentől kezdve két színre kezdte festeni az élményeket. Voltak megcsillanó pillanatok, például: „– Hányadik században vagy? – A huszonegyedikben.” (Igaz, a mű elvileg a 20. században játszódik, viszont így valóban jobban érthető a poén.) Közben azonban olyan végtelenül egyszerű vagy indokolatlan viccek is elhangzottak vagy megtörténtek, mint az említett ágyús jelenet, vagy amikor bizonyos időközönként egyes férfi szereplők lányruhába bújtak és női hangon áriáztak, minden indokoltság nélkül.

Az ügyetlenkedések is elvesztették a mértéket. Egy idő után már nehezen tudtam eldönteni, hogy véletlenül vagy direkt sikerülnek a dolgok úgy, ahogy. Azt a paradicsomot szándékosan nem találta el? Vajon akarattal csúszott meg a lába a lépcsőn? – ilyesmiken törtem a fejem.

Aztán idővel felismertem, hogy egyszerűen ki lehet szűrni a tervezett és nem tervezett bakikat.

A színészek ugyanis csak azt reagálták le, ami szándékos volt, a véletlenek lógva maradtak a levegőben, mintha a szereplők nem is vették volna észre azokat. Mintha nem történtek volna meg. Ez a darab minden bizonnyal úgy születhetett, hogy a próbák közben nem járt feddés azért, ha valaki ügyetlenkedve rögtönzött, pontatlanul játszott. Talán abban bíztak az alkotók, hogy ettől hitelesebbnek tűnnek az egyes karakterek, a játék. De pont emiatt egy idő után kínos érzés támadt bennünk, hiszen a darab szétfolyt, nem volt meghatározott helye a poénoknak, bármilyen komoly pillanatba belerondíthatott egy-egy véletlen ügyetlenség. Vagy szándékos. Mert sajnos azt kellett észrevennem, hogy amikor a történet olykor kikacsintott a valóságra egy ironikus vagy nem ironikus, de kétségen kívül helyén lévő megjegyzéssel, gondolattal, akkor is be-beköszönt egy nem feltétlenül odaillő vicc, ami azonnal lerombolta a pillanatot, elvette az élét.

Végül úgy tűnt, mintha az egész előadás nem szólna semmiről: a poénok nincsenek a helyükön, a történet nem kapott egy megfelelő ívet, nincs felépítve rendesen.

Néhány színészi alakítás azért még így is kicsillant, például Wunderlich József mint Schultz; Szilágyi Csenge mint Hanna ismét hozták a tőlük megszokott, pontos és kitűnő játékot, ez pedig nem mellékes a sok pontatlanság és hiba mellett.

Aki ismerte az eredeti művet, bizony aggódva várta a méltán híres beszédet a darab végén.

Jómagam is lélegzetvisszafojtva figyeltem, ahogy a borbélyból lett diktátor felballag a lépcsőn s beszélni kezd. A szöveg az eredeti magyar fordítása, ebben nincs hiba, nagyon mély, nagyon fontos gondolatokat közöl. Egy pillanatra hirtelen mindennek újra súlya lesz. Aztán egy újabb poén, egy újabb ügyetlenkedéssorozat, és vége a darabnak.

„Hát, a filmben nagyobbat ütött” – állapította meg a szomszédom szomorúan.

Persze, hiszen ott volt egy íve a feszültségnek, a hangulatnak, az eseményeknek, az érzelmi telítettségnek, ami ebben a beszédben csúcsosodott ki. Itt viszont a beszéd úgy kandikált ki az előadásból, mint egy darab meggymag a sütemény tésztájából. Semmi sem jelezte előre, kényelmetlen volt ráharapni, bár azért mégis üzent valamit a valóságról.

Az előadás csak egy kellemes desszert kívánt lenni a nap végén, felvonultatva egy óriási méretű technikai arzenált hatalmas panelekkel, fényekkel, hanggal, színekkel, felfújt gumihattyúkkal. Mégis előfordult, hogy az eredeti mű fénye akkor is elővillant egy-egy pillanatra, amikor a rendező vagy egyes színészek mindent megtettek ezért, hogy mindezt elfedje valami furcsa lepel, mint a nézőket a zászló az első felvonásban, amelyet a nézőtéren végighúzva vittek fel a színpadra, eltakarva ezzel az aranyszínű ruhában, szőke parókában bájosan éneklő Ember Márkot.

Chaplin műve azért olyan hatásos – úgy gondolom –, mert az embernek háttértudással rendelkeznek, emiatt el tudják választani az alkotó tudását és kitalációját, felismerik a korszak propagandáját. Tudják, hol kezdődik a humor és hol a tragédia. Itt, az átdolgozott darabban azonban minden zanzásítva jelenik meg, kivehetetlen összevisszaságban.

A Chaplin család most először engedélyezte a mű színpadra állítását Magyarországon (Eszenyi Enikőnek). Azt hiszem, kár volt.