Csak magunkkal szabad versenyezni! – Beszélgetés Molnár Péter ultrafutóval
Pétert barlangászkörökből ismerem. Emlékszem, egyik túrán előttem ment a Mátyás-hegyi-barlang Tűzoltó-ágában, ahol úgy kellett végigmennünk, hogy csak a járat falait használjuk, azaz végig traverzálunk. Ha leesünk, a krokodilok leharapják a lábainkat. Péter általában a járat tetejében ment. Nem esett le. Én a földhöz közelebb maradtam, hogy ne üssem meg nagyon magam. Minimum hárommal kevesebb lábbal zártam a gyakorlatot. Molnár Péter felsővégtag-hiányos ultrafutóval, paratriatlon Európa-bajnokkal beszélgettem.
– A feleséged geológus és barlangász. Ez a sport nem érdekelt?
– Az a helyzet, hogy lusta vagyok. A futáshoz már hozzászoktam, húszéves korom óta futok. A gimi vége felé egyik barátom kitalálta, hogy fussunk le egy maratont. Kilenc hónapig készültünk rá, Monspart Sarolta terveit használtuk. 5 óra 14 perc alatt teljesítettük. Most 2 óra 43 perc a legjobb időm.
– Hány maratont futottál eddig?
– Pontosan nem tudom. Versenyen 20 körül. Amióta ultrafutó vagyok, egy szombati edzésen lefutok egy vagy két maratont, de nem vagyok nagy versenygyűjtögető.
– Miért futsz ilyen sokat?
– Jólesik. Amikor a maraton után az első huszonnégy órás versenyeken indultunk a barátommal, kérdezgettük a tapasztalt ultrafutókat, akik már túl voltak az ötvenediken is, hogy ebben mi a jó. „Tudjátok, fiúk – mondták –, a legjobb az, amikor vége van, megállunk, visszanézünk, és megveregetjük a vállunkat: jó mulatság, férfimunka volt.” Egy jó pár éve velem is így van már. Minél hosszabb a verseny, annál több jó és rossz van benne. A jó nem tart végig, de a rossz sem. Illetve tarthat, de akkor nem csináltad jól a felkészülést.
– Adtál már föl versenyt?
– Igen. Egyszer egy Kinizsi 100-ast, egy Ultrabalatont és egy Spartathlont a nagyobb versenyek közül. Nem viseltem valami jól, hogy feladtam. Amikor eltöprengtem, hogy mit csináltam rosszul, általában az derül ki, hogy nem futottam eleget, vagy nem voltam elég tudatos.
– Van mögötted támogató?
– A feleségem. Szívvel, lélekkel. Eljött a hatnapos futóversenyre is, a 24 óráson rendezőként is részt vett. Nemcsak nekem segített, hanem mindenkinek, akinek tudott. Ott volt, és drukkolt. Annak ellenére, hogy pár évvel ezelőtt azt mondta, nem jön el, mert nem akarja látni, hogy szenvedek, de ma már tudja, hogy nem szenvedek.
– Hányszor versenyzel évente? És hány cipőt fogyasztasz?
– Ha valaki igazán nagyot akar futni, akkor azt mondják, hogy hosszútávon egyet, legfeljebb kettőt fusson „maximumon”. Ahogy nő a táv, a regenerációs idő is egyre hosszabb lesz. A hatnapos verseny után kellett jó másfél hónap, hogy újra intenzíven nekiálljak futni, de negyedévvel később is éreztem mentálisan a hatását. Egy futócipő 1500–2000 kilométert bír, ha csúcsra járatom, akkor 2500-at. Egy cipő negyed év, ha nincs felkészülés.
– Bár azt mondják, a hosszútávfutók magányosak, Orbán Csabával többször futottál.
– Igen, együtt készültünk a paralimpiára. Csaba aliglátó, az egyik szemén még van egy kis ablak – ahogy ő mondja –, így fényfoltokat még érzékel. Tömegben ügyesen fut, a frissítéseknél segítettem neki. 2 óra 54-et futottunk Bécsben. Az a legjobbja volt, de ennél több kellett volna az olimpiához.
– Te nem akartál indulni?
– Szerettem volna, de a Nemzetközi Paralimpiai Szövetség szabályzatában az szerepel, hogy a sérült karon az izomzatnak is sérültnek kell lenni, azaz nem lehet benne komoly izommunka. A vizsgálatok alapján az enyémben van. Gyerekkorom óta erősítettem, mozgattam mindig, és ebben a szüleim is támogattak.
– Végtaghiányosan születtél?
– Az orvosok szerint tízezerből egy ilyen eset lehet. Az ő elmondásuk szerint az történt, hogy ahogy növekedett a végtag, rátapadt a méhfalra, és megállt a fejlődésben.
– Gyerekkorodban is szerettél sportolni?
– Azt mesélték, hogy hároméves koromban fölmentünk a Kékestetőre, és nem engedtem, hogy fölvegyenek. Fel voltam mentve tesiből, de megkértem a tanárt, hogy ne tegye, legalább ebben legyek jó, ha már másban nem annyira. Testnevelésből és rajzból is ötös voltam. A humán tárgyakat annyira nem szerettem, szívesebben bringáztam a barátaimmal. 15 és fél éves koromban baleset ért. A barátaimmal bicikliztünk, amikor egy autó áttért a menetiránnyal szembe, és négyből kettőnket elütött. A sofőr ittas volt. Elvesztettem az eszméletem. Egy vérömleny keletkezett a koponyámban, négy hétig voltam kómában, a dokik azt mondták a szüleimnek, hogy egy lyukas garast sem adnának értem. A szüleim viszont kitartottak mellettem, felváltva vigyáztak rám, mesét olvastak nekem. Egy évig tartott a felépülés, és ma sem emlékszem a baleset előtti életemre. Újra meg kellett tanulnom járni, beszélni, és meg kellett ismernem a családom.
– A versenyeken ugyanúgy versenyzel, mint az egészségesek?
– Igen. Nagyon kevés paraversenyen indultam. Edzéseken protézissel futok, másfél-két kiló a hiányzó kar, a lapockának pedig a lendületmegtartáshoz is szüksége lenne rá. De hosszú versenyeken nem használok protézist, mert 70 km-nél már kényelmetlen. A barátaim, akik jobban ismernek, szoktak a protézisemmel viccelődni. Egyik például kispárnának használta, de volt olyan, hogy egy lány elvitte magával az erdőbe, hogy ne féljen, és meg tudja magát védeni.
– Mi alapján választod ki, hogy melyik futóversenyen indulsz?
– Megnézem, hogyan alakult az elmúlt féléves felkészülésem, ez alapján megpróbálom kikövetkeztetni, hogyan fog alakulni a következő, a családi és munkahelyi dolgok mennyire szólnak bele ezekbe a tervekbe. Kinézek egy versenyt, és megkezdem a felkészülést. Egyszer például egy Spartathlon-futás közben jött egy ötlet: milyen jó lenne végigfutni a Duna mellett! A terv végül meg is valósult: én futottam, apám és unokatestvérem felváltva biciklizett, vagy vezette a lakóbuszt. Nem volt könnyű, meg kellett teremteni az anyagi hátterét, ki kellett találni az útvonalat, fölvettük a kapcsolatot a konzulátusokkal, satöbbi. 2680 kilométert futottam 42 nap alatt a folyó mentén. Hálás voltam apukámnak, aki végigkísérte az utam. Ő már 65 éves, de bármikor itt van mellettem.
– Van példaképed?
– Sok futóra felnézek. Sipos Istvánt kiemelném, aki 2000-ben felállította a leghosszabb pihenőnap nélküli futás világrekordját. Magyarország összes településén végigfutott pihenőnap nélkül. Ha jól emlékszem, körülbelül 20 200 kilométert teljesített. Háromnegyed évig mindennap fölkelt, futott 70 kilométert, aludt, majd másnap folytatta. (20 203,95 km 264 nap 4:40:20 alatt, a világ leghosszabb pihenőnap nélküli futása. Guinness-rekord – A szerk.)
– Te is mindig futnál, vagy csinálsz mást is? Mi tölt fel a futáson kívül?
– Egy számítástechnikai zálogházban vagyok becsüs, eladó, szervizes, szekundáns, a főnököm helyettese… Értek ahhoz, amit csinálok, értékesnek érzem az ott töltött nyolcórás munkaidőt. A munkahelyemre futva közlekedem. Gabival, a feleségemmel járunk színházba, operába, ő abszolút kultúrlény. Bérleteket vásárol, nincs menekülési útvonal. Az elején úgy éreztem, hogy ez egy kicsit terhes, de a második-harmadik alkalom után már jó volt.
– Mindig a magad csúcsát akarod megdönteni? Meddig lehet ezt csinálni?
– Csak magunkkal szabad versenyezni! Ahogy fáradsz testben, egyre fontosabb, hogy fejben rendben legyél. Egy 24 órás futásnál is ez a lényeg: 70% fej, 30% test. Higgy magadban, biztos legyél a dolgodban! Már a felkészülés elején úgy kell nekiállni, hogy ezt végigcsinálom. Az is nagy eredmény, ha el tudsz indulni a versenyen, mert az is szerencse, hogy a felkészülés alatt nem sérülsz le. Bozó Pali bácsi idén is volt a hatnaposon, ő 78 éves. A hosszútávfutásra – azt mondják – 40 év felett érünk meg testben is, lélekben is.
Az interjú az „Egy elfogadóbb világért: 9 teljes élet – egy nehezített pályán” című Képmás-füzetben jelent meg. A füzet támogatója a Szerencsejáték Zrt.
Kérjük, támogasson, hogy otthonába vihessük az értéket!
Fontosnak tartjuk, hogy a kepmas.hu által közvetített értékek továbbra is ingyenesen juthassanak el minden olvasóhoz. Kérjük, ha örömmel olvassa cikkeinket, hallgatja és nézi felvételeinket, támogassa Ön is a kepmas.hu-t!
Támogatom a kepmas.hu-t>>