Neked elmesélem – Éljenek a 40 feletti nők!
Először azt hinnéd hűvös, komoly, de amint elkezd mesélni mosolyog és elégedettség árad belőle. Élete első felében munkamániásként, nagy multicégeknek dolgozott, majd Londonba hívta a karrierje. Hazatérése után 42 évesen, amikor már lemondott volna a szerelemről, megtalálta azt, akire érdemes volt várni. Éppen Toszkánából hazajövet találkoztunk Iványi Orsolyával, a negyvenes magyar nők egyik szeretett bloggerével, menopauza-aktivistával, a Neverordinary blog írójával, aki most elmeséli történetét.
Pénztáros szerettem volna lenni, legalábbis ez az egyetlen emlékem arról, hogy mi volt a tervem kislányként. Későn érő típusként sokáig nem volt jövőképem. Ha valaki azt mondta, művészettörténész lesz, nagy valószínűséggel pár hét múlva én is az akartam lenni. Vidéken nőttem fel, Vácon, kisvárosi, nyugodt közegben. Angol nyelvű óvodába jártam, ami hatalmas előnyt jelentett az életemben. Azt hiszem ennek a nyelvtudásnak köszönhettem később sok munkalehetőséget. 18 évesen csak annyit tudtam, hogy „kell” egy diploma, így kötöttem ki Szegeden. 22 éves koromra el is végeztem az egyetemet, mérnök lettem, de sosem dolgoztam mérnökként. Fiatalon egyszerűen a könnyebbik végét fogtam meg a dolgoknak. Kipipáltam a diplomát, és azt terveztem, hogy majd szerzek még egyet, amikor már tudni fogom, mi az „igazi”. (nevet) De közben elsodortak az események.
Akkoriban az egyetem után postai úton, levélben küldtük ki a jelentkezéseinket az álláshirdetésekre. Hamar elhelyezkedtem. Elkezdődött a saját, önálló életem. Kíváncsi voltam önmagamra, a helytállásra, a felelősségre és a szabadságra. Az első fordulópont: irány Vácról Budapest, az első saját albérletem, amit sosem felejtek el.
Egy nagy, minden sztereotípiának megfelelő multicégnél kaptam állást titkárnőként, ahol az első főnököm egy heves, nagyhangú német férfi volt. Tartottam tőle, ezért igyekeztem meghúzni magam és láthatatlannak lenni. Rossz ötlet volt. Válaszút elé állított igen gyorsan, közölte, hogy ha nem leszek kezdeményezőbb és proaktívabb, elválnak útjaink.
Hatásos volt a „fenyegetés”: megtanultam, ha azt akarom, hogy felfigyeljenek rám és elismerjenek, nem lehetek nyuszi.
Kihívást adott próbatételnek, arra kért, hogy szervezzem meg Noszvajon a 80 fős csapatépítő tréninget, mindenféle tapasztalat nélkül. Akartam ezt az állást, összeszedtem magam és megmutattam, hogy tudok én, ha akarok! (nevet) „Kétszázzal” telefonáltam, kérdeztem, intézkedtem, bújtam az internetet, hogy mit és hogyan intézzek el – amikor sikerült, megtört köztünk a jég. Hat évig dolgoztam náluk. Közben egyre tudatosabb lettem, megszereztem azt a bizonyos második diplomát marketingkommunikációból.
Ekkor volt egy pont, egy érzés, amire jól emlékszem. Életemben először éreztem azt, igen, ehhez értek – jól írok, meglátom a lényeget, és gyors problémamegoldó vagyok. Szóval ezekkel az adottságokkal kell gazdálkodnom.
Utána közel 20 évig dolgoztam PR-menedzserként különböző cégeknek.
27 évesen kezdtem el hinni önmagamban. Végre nem kellett erőlködnöm a feladatokon, a megoldásokon, élvezettel gondolkodtam a kreatív ötleteken, koncepciókon, reklámkampányokon – legyen akár vasárnap, akár éjjel kettő. Ha volt egy jó ötletem, alig vártam, hogy másnap előadhassam és elkezdjük megvalósítani. Életem első tanulsága, hogy fontos megtalálnunk, felismernünk azt, hogy mihez értünk, miben vagyunk jók, és annál jobb, minél hamarabb rájövünk erre. Én azt hiszem, mindig érezzük, ha rossz helyen vagyunk, csak nem változtatunk, mert konkrétan nem tudjuk merre, hova, és a bizonytalanba nem éri meg vagy nem merünk belevágni. Az én életem előbb vagy utóbb durván közbeszólt, ha eltespedtem a langyos állóvízben. Lökött rajtam egyet-kettőt. (nevet)
Hiszem, hogy sosem késő váltani, ha valahol nem érzed jól magad. Én most, 45 évesen érzem először, mekkora öröm, hogy azt csinálom, amit szeretek.
A saját ügyfeleimmel dolgozom, és mellette a 40 feletti nőknek szóló blogomat is írom, így közvetlenül segítek másokat. De előtte dolgoztam mindenféle reklámcégnél, multiknál és kis ügynökségeknél, tizennégy évig napi 10–12 órákat. Volt köztük olyan, ami életem legnagyobb melléfogásának bizonyult, és olyan is, amit teljes szívvel szerettem. Tudom, hogy óriási különbség van a kettő között. (mosolyog)
Nagy változásokat hozott az életembe, amikor 36 évesen elkerültem Londonba, szintén egy reklámügynökségi munka miatt. Ekkor indítottam el a blogom, egyszerűen mert szerettem kiírni magamból a londoni élményeimet. 40 éves voltam, amikor hazajöttem, ekkor regisztráltam egy társkereső oldalra, ahol megismertem a nagy Őt. Pedig ekkor már megbékéltem azzal, hogy egyedül fogok élni.
Életem első felében az elém érkező lehetőségekkel voltam elfoglalva. Igazi munkamániás karrierista voltam, az a típus, aki ha hazaért, otthon is folytatta a munkát. Ha lett volna valaki, aki otthon vár, aki fontos – akkor azt hiszem, nem így csináltam volna.
Alapvetően én egy remetealkat vagyok, aki szeret egyedül lenni, és igényli is az egyedüllétet. A férjem ezt nehezen értette meg. (mosolyog)
Elvárások nélkül indultam neki az ismerkedésnek, de én kezdeményeztem. „Engem ez nem igazán érdekel” – ez volt a válasza az üzenetemre a leendő férjemnek. (nevet) Semmitmondó leveleket váltottunk pár héten keresztül, majd egy nap felhívott, és öt órán keresztül beszélgettünk. (mosolyog)
A pisai reptéren történt meg a nagy találkozás, ahonnan ő fél órát késett. Ideges voltam, de szerelem volt első látásra. Két hónappal később három bőrönddel költöztem ki Toszkánába.
42 évesen ismertem meg a one and only-t, 44 évesen pedig a felesége lettem. Sokáig vártam, de megérte, mert olyan férfihez mentem hozzá, aki úgy szeret, ahogy nekem az jó. Éjjel-nappal együtt vagyunk, szó szerint, és sosem unatkozunk, erre vagyunk a legbüszkébbek. (nevet)
Sokan kérdezik, hogyan tudtam itt hagyni mindent egy idegenért. A szerelem, a szeretet reményében. Mérlegeltem persze, de valahányszor feltettem a kérdést, hogy „ugyan mi történhet?”, két nagyon egyszerű válasz jutott eszembe. Ha nem sikerül, hazajövök. Ha sikerül, szeretni fognak és szeretni fogok. Amikor kiköltöztem hozzá, mindent magam mögött hagytam érte. Egy éven keresztül próbáltam kitalálni, hogy mihez kezdjek, újra kellett definiálnom önmagam.
A kozmopolita marketingesből toszkán farmernő lettem, de ismertem magam, tudtam, hogy a háziasszonyi szerep engem nem fog kielégíteni. Szerencsére a korábbi ügyfeleim megmaradtak, így a marketingtanácsadást tudtam folytatni.
Na de hogyan tovább a bloggal?
„Írj arról, ami veled történik, amit átélsz! Arról, hogy elmúltál 40, hogy új életet kezdtél egy új országban egy vadidegen férfivel!” – mondta nekem a férjem. Az orrom előtt volt a téma, mégsem vettem észre. Így lettem a negyvenes nők bloggere.
Úgy éreztem és azt láttam, hogy a negyvenéves korosztály el van hanyagolva, mintha nem léteznénk, pedig a mai negyvenes és ötvenes nők soha nem voltak ennyire bátrak, kísérletezők és vállalkozó kedvűek! Alig szólnak hozzánk újságok, reklámok, pedig mi is ugyanúgy eszünk, iszunk, vásárolunk, szórakozunk! És még pénzünk is van! (nevet)
A célom, hogy megtaláljam és felrázzam a középkorú nőket! Leírom, amit gondolok, és mindenki kiveheti belőle azt, ami számára releváns. Nem szeretek tanácsokat adni, ugyanis mindenki másféle, és mindenki példakép, aki úgy él 40 felett, hogy nem törődik a korával. Nekem ilyen az anyukám és az apukám is! (mosolyog)
Nem használom „a kor csak egy szám” vagy „az 50 az új 30” frázisokat. Én azt gondolom, hogy a 40 az 40, és az 50 az 50. Nem jó elbújni a szám mögé, ki kell mondani és büszkének kell lenni rá, megöregedni ugyanis kiváltság.
Tavaly ősszel kezdtem el írni a női egészségről, azon belül a menopauzáról, mivel elkezdtem észlelni magamon bizonyos tüneteit. Csodálkoztam, hiszen még csak 44 éves voltam. Beleástam magam a témába, és feltárult előttem a perimenopauza „csodálatos” világa. A Facebookon létrehoztam egy zárt csoportot a téma kibeszélésére, ahol pár nap alatt 500-an lettünk, ma pedig már több mint 2000-en vagyunk. Remek, támogató közösség jött össze, az energiákat adjuk és kapjuk, segítjük, inspiráljuk egymást, és ha kell, „csak” együttérzünk. Időközben menopauza-aktivista lettem, célom, hogy többet beszéljünk erről a természetes folyamatról, amelyen minden nő keresztülmegy, mégis tabutémának számít még mindig. Már két alkalommal tartottam Menopauza Cafét, ahol kötetlenül kibeszéljük a témát, és ami a legjobb, hogy így élőben is tudok találkozni az olvasóimmal.
Nem tartom magam influenszernek, és számomra nem a számok jelentik a sikert a közösségi médiában, hanem a mögöttük lévő emberek, az olvasóim. (Szándékosan nem használom a követő szót sem.) Nem használok filtereket, nem érdekel, hogy hány lájkot kapok, és nem érdekel az Instagram vizuális egysége sem. Helyette van való élet, azt osztom meg, ami nekem tetszik, ami velem történik, amit tapasztalok és átélek negyvenes nőként. Bőven elég abból, hogy milyennek kellene lennünk, hogy a korunkhoz képest jól nézünk ki, hogy illik-e élénk színeket viselni vagy sem.
Azt szeretném, ha jól éreznénk magunkat a bőrünkben, ha nem hasonlítgatnánk magunkat folyton valakihez.
Ha nem lennének irracionális elvárásaink, csakis azzal szemben, hogy élhetünk úgy, ahogy nekünk jó; hogy élvezzük és levonjuk a tanulságot mindabból, amit láttunk, halottunk, megtanultunk az élettől. A jelenünkbe rakjuk bele ugyanúgy magunkat mint egykor, vagy még inkább! Elvégre sokkal többet tudunk, mint huszonévesen! (nevet)
Kérjük, támogasson, hogy otthonába vihessük az értéket!
Fontosnak tartjuk, hogy a kepmas.hu által közvetített értékek továbbra is ingyenesen juthassanak el minden olvasóhoz. Kérjük, ha örömmel olvassa cikkeinket, hallgatja és nézi felvételeinket, támogassa Ön is a kepmas.hu-t!
Támogatom a kepmas.hu-t>>