Nagymamák világnapja: bölcsességek, amelyeket nagyszüleinktől kaptunk útravalónak
Kevesen tudják, hogy július 13-án a nagymamák világnapját ünnepeljük. Ebből az alkalomból a Képmás magazin szerkesztői, munkatársai összegyűjtötték a nagyszüleiktől kapott jó tanácsokat, bölcsességeket, örökérvényű – olykor humoros – mondásokat.
Két nagymamám két különböző világból származott: anyai ágon szegény, székely család sarja, apai ágon polgári, református lelkészlány. A róluk hirtelen eszembe jutó két mondás is ezt a különbséget adja vissza. Cselédsorban felnőtt nagymamám kicsi koromban mindig azt mondogatta, ha a szomszéd valamivel kínált, és én illedelmes kislányként ránéztem, szabad-e azt elfogadnom: „Ha adnak, fogadd el, ha ütnek, szaladj el!” Az élete tanította erre. Kálvinista apai nagymamám örök optimizmusát tükrözi a nehéz családi helyzetekben sokszor felhangzó bíztatása: „Sose lehet tudni, hogy mi mire jó!” Ezzel a hittel élt 96 éves koráig, amikor még a halála előtt néhány héttel, nagybetegen is a jövőt alakította: alig engedelmeskedő kezével mozgóurnába dobta szavazatát.
Máthé Zsuzsa, a Pereputty rovat vezetője
A nagymamánk igazi mater familias volt. Árva lett háromévesen, hányódott a nagyszülők, nagybácsik közt egész gyerekkorában. Korán férjhez ment katonatiszt nagyapánkhoz, akit aztán a kommunisták bebörtönöztek és 13 évet töltött távol a feleségétől és a kisgyerekeitől, akik mindenüktől megfosztva igyekeztek túlélni a kitelepítést, a családfő hiányát, a kifosztottságot. A nagymamám katonás lett ebben a túlélésben. Öt gyereke, húsz unokája, ötven dédunokája felett a szülői kontrollt még a halottas ágyán is megtartotta: arra intett minket, hogy az utódainkból neveljünk rendes, keresztény, magyar embert. Két katonás mondását szeretném felidézni. „Ez van, ezt kell szeretni!” – mondta minden nehézségre a bőgő unokáktól, a kihűlt bablevesen át a kitelepítésig vagy Trianonig. Ez a mondat egymaga egy túlélési kézikönyv. És a másik örökbecsű: „Enni kell, mert szarni muszáj!” Amerikában úgy mondanák ezt, show must go on...
Molnár-Bánffy Kata, a képmás.hu főszerkesztője
Kicsit pironkodom, mert bár nagymamám, aki mellett felnőttem, minden gesztusával, szavával, ízlésével, példamutatásával befolyásolta az életemet, alig tudok felidézni tőle jótanácsot, aranymondást. Vagyis csak egyet, ami jól tükrözi az ő kemény egyéniségét: „Egy embernek lehet akár több diplomája is, de ha trágárul beszél, akkor csak egy bunkó.” Ez a látszólag elfogult ítélete sokszor eszembe jutott, amikor tudományos körökben mozogtam, orvosok, bölcsészdoktorok, professzorok és akadémiai nagydoktorok világában – és nagyon gyakran találkoztam közöttük trágár szóhasználatú, ordenáré beszédű emberekkel. Az okosság máza mögül kiütközött valódi énjük, mert „a szív bőségéből szól a száj”. Nagymamámnak igaza volt.
Kölnei Lívia, felelős szerkesztő, a Köztér rovat vezetője
„Sok kéz, hamar kész” – ez az első, ami eszembe jut a nagymamámról. Anyuval és az ő édesanyjával nőttem fel, de nem nagyon emlékszem olyan téli estére, amit csak így, hármasban töltöttünk volna. Rokonok és szomszédok gyűltek össze nálunk, diót törtek, hímeztek, kötöttek; és a disznótor, a szüret, a kukoricatörés is mind közösségi program volt. Nemrég összeszedtem a mamától hallott számos bölcsességet, íme a gyűjtemény.
Gergely-Baka Ildikó, szerkesztő
Próbáltam megérteni őket felnőttként a halálukat követő harminc évben, keresni már-már görcsösen valami szívet melengető mondatot, illatot, simogatást. De az igazság az, hogy unokalétemből nem emlékszem biztonságos ölelésre, figyelmes szempárra, huncut összenevetésre. Nem főztek lekvárt, nem vártak az állomáson, nem szedtek velem cseresznyét, nem vittek operaelőadásra, nem kutattunk együtt a kincsei között, nem meséltek kedves titkokat a szüleimről. Olyanokra emlékszem, hogy hangosabban köszönjünk, ne nézzünk sóvárogva a primőr zöldpaprikára, ami nem nekünk van félretéve a szekrény tetején. És ma már le merem írni, mindkét nagymamámmal kapcsolatban a sarokba szorítottság jut először eszembe: ahogy ebéd után egyikük részegen félrevitt a kisszobába és a halott fia képeit mutatta sírva, és én tízévesen, tehetetlenségemben sosem tudtam megvigasztalni. A másik nagyanyámhoz pedig évekig látogattam a kórházba, hallgatva, hogy őt itt meg akarják ölni; alig vártam, hogy leteljen az udvarias negyedóra és kiszakadhassak a fojtó kórteremből.
De ha azt kérdezed, volt-e nagymama élményem, akkor csillogó szemű, babakonyhában főzőcskéző, a kertből strandot építő, az unokáinak személyre szóló könyvet, fotókból családi krónikát készítő, Kistarcsáról délutánonként, munka után hozzánk utazó, a csillagászatban és a matematikafeladatok megoldásában verhetetlen nagyi jut eszembe. Az anyukám. Tőle tanultam meg, hogy bármilyen tapasztalásokat adott is az élet, szeretetből mindent felépíthetsz. A nagymamaszerepet is.
Szám Katalin, a Képmás magazin főszerkesztője
Mindegy, hogy otthon, színházban vagy moziban, az a fontos, hogy együtt éljük meg, átérezzük, és aztán megosszuk az élményeinket, gondolatainkat valamilyen formában egymással – vallotta a nagymamám, akit kilencévesen vesztettem el, és akiről a mai napig nem tudom, milyen betegségben hunyt el 59 évesen. Sokat beszélgettünk, türelmesen kivárta a pontot lassan érkező, hosszúra nyúló mondanivalóm végén. Arról soha nem beszélt, hogy rosszul érzi magát, utolsó napjait is a kultúrának szentelte. Közösségi programokat szervezett a közeli MÁV részleg dolgozóinak, hozta-vitte a nagy kerek fémdobozban tárolt mozifilmeket, persze nem autóval, akkor az még ritka volt, hanem gyalog és busszal. Engem mindig felvitt Puci bácsihoz, a mozishoz, onnan nézhettem a rajzfilmeket.
Fodor Krisztina, a Média a Családért Alapítvány munkatársa
Anyai nagymamám, Magdi nagyi sikkes, világlátott, önálló, talpraesett és jó humorú asszony volt, s hiába vesztettem el tízévesen, számos emléket őrzök vele kapcsolatban. Az volt a szokásunk, hogy a ’70-es évekbeli retró foteljében egymás mellé préseltük magunkat, sőt, Vakarcs, a kis spicc kutyus is közénk ékelődött. Így, hárman a fotelben beszéltük meg a világ nagy dolgait, órákon át nézegettük a bélyeggyűjteményét, az ásványait vagy az ékszerdobozát, miközben csak mesélt és mesélt a világról, vagy éppen énekeltünk, kuplékat tanított nekem – a mai napig összeszorul a szívem, és ő jut eszembe, ha meghallom: „Éjjel az omnibusz tetején…” vagy „Hallod-e Rozika, te, gyerünk a moziba be!”
Apai nagymamám, Ági pedig mindig elegáns, önzetlen, ugyanakkor szigorú asszony volt, a 20. század történelme tette azzá. Ő tanított meg sütni, karácsonykor együtt formáztuk a mézeskalács-csillagokat. Az ő gondoskodása tette misztikussá az ünnepet, a Betlehem a díszektől roskadozó fa alatt, a csillagszóró illata, mintha csak ott lett volna velünk a Megváltó a nappalijában. Memóriája és esze mint a penge, imádtam, ahogy mesél, egyik kedvencem nagyapámmal való megismerkedése, az a bizonyos bál, ahol a legszebb férfi a legszebb díszegyenruhában kérte fel táncolni, s ez a tánc bizony hosszú évtizedeken át tartott… Vele tabuk nélkül tudtunk beszélni a férfiakról; sokszor ott cseng fülemben jótanácsa, miszerint „a veled egykorúak mindig éretlenek lesznek hozzád, válassz pár évvel idősebbet, bölcsebbet, az már nem fog ugrálni!”. Hogy igaza volt-e, még nem tudhatom, de a nagyiknál jobban kevesen tudják, mi a jó nekünk, nem igaz?
Koltay Anna, újságíró
Kérjük, támogasson, hogy otthonába vihessük az értéket!
Fontosnak tartjuk, hogy a kepmas.hu által közvetített értékek továbbra is ingyenesen juthassanak el minden olvasóhoz. Kérjük, ha örömmel olvassa cikkeinket, hallgatja és nézi felvételeinket, támogassa Ön is a kepmas.hu-t!
Támogatom a kepmas.hu-t>>