„Most nem a halálra, hanem az életre készülök”

2016-ban, második gyermeketek születése után jelentősen megváltozott az életetek. Mi történt pontosan? 

Eszter: Három hónapos várandósan találtam egy csomót a mellemben. Az ultrahangvizsgálat alapján megállapították, hogy tejcsomó alakult ki. A szülés után azonban már arra lettem figyelmes, hogy a hónaljamban is megjelent egy csomó. Az újabb ultrahangvizsgálat és a mintavétel eredménye alapján már mellrákot diagnosztizáltak. A gyermekemet öt hónapig volt lehetőségem szoptatni, amiért ma is hálás vagyok Istennek. 

Először kemoterápiás kezelésre volt szükségem, amit emlőeltávolító műtét, majd ismét kemoterápia, illetve sugárkezelés követett. Az egy évig tartó kezelés után úgy tűnt, hogy a szervezetem jól reagált. Az egyik kontrollvizsgálatot követően a kezelőorvosom gratulált, mivel elindultam a gyógyulás útján. 

Gergely: Úgy értékeltem ezt a diagnózist, hogy lesz egy műtét, aztán egy ideig Eszter nem lesz otthon, de aztán újra minden megy tovább, ahogyan azelőtt. A helyzet súlyosságát csak később értettem meg. 

Hogyan élték meg a gyermekek ezt az időszakot? 

Eszter: Két héttel a műtét után a még nem egészen egyéves lányomat az ágyamhoz hozták, mivel a család érezte, hogy főleg neki nagyon hiányzom.  

Ennyi idő azonban elég volt ahhoz, hogy már ne ismerjen meg.  

Gergely: Én lettem neki a biztos pont. A nagyobbik lányunk viszont folyamatosan az édesanyját hiányolta. Sokkal közelebb hozott ez az időszak mindkét gyermekemhez. Fontos volt, hogy ebben a hullámvasútban megerősödjön a kapcsolatunk. 

Mivel kellett hamarosan újra szembesülnötök? 

Eszter: Az egyik kontrollvizsgálat után felhívott egy szintén onkológus ismerősünk. Bocsánatkéréssel kezdte, mivel az engedélyem nélkül megnézte a leleteimet. Nyomatékosan onkológusváltásra kért. Szakértőként feltűnt számára, hogy a vizsgálat során készült felvételek más eredményeket mutattak, mint amiket én leletként kézhez kaptam. Isten gondviselése volt ez a lépés az ő részéről. Az orvosváltás után elvégzett vizsgálatok megállapították, hogy a testemben hat áttét alakult ki. Ismét kezelések sora vette kezdetét.  

Gergely: 2018 nyarán diagnosztizálták a tüdőáttétet. Ekkor érkezett meg igazán a tudatomba, hogy ebbe Eszter tényleg belehalhat. Egy év múlva annyira előrehaladott állapotban volt már a betegség, hogy az orvosi kérdés az volt, mennyi ideje van hátra. Egyik orvosunk még inkább tudatosította bennem a helyzet súlyosságát.  

Őszintén a szemembe mondta, hogy ha minden jól megy, 2019 karácsonyát még velünk tölti Eszter, de azt, hogy 2020 karácsonyát is megélje, elképzelhetetlennek látja.  

Eszter: Kimondhatatlanul nehéz időszak vette kezdetét lelkileg, hiszen testi fájdalmat nem éreztem. Nem értettem, hogyan lehetséges ez egyáltalán.  

Ismét műtét, kezelés vette kezdetét? 

Eszter: A daganatok száma miatt műtétre nem volt lehetőség. Kemoterápiára jártam egy évig. Attól tartottam, hogy a gyerekeimnek majd végig kell nézniük, ahogyan a mellékhatások megjelennek, de hálás vagyok, hogy nem így történt. A kezelés napján feküdnöm kellett, más problémát nem okozott. Édesanyámnak, aki évekkel ezelőtt meg is halt, szintén mellrákja volt. A kemoterápia után 24 órán keresztül hányt, aminek szemtanúja voltam.  

Beszéltetek a gyerekekkel a helyzet súlyosságáról? 

Eszter: Annyira sűrűn zajlottak az események, hogy közben nem is tudtunk beszélni erről. A mindennapi teendők ellátása mellett nem maradt rá energiánk. 

Időközben milyen problémák léptek még fel? 

Gergely: 2020. január 8-án Eszter zokogva hívott fel, hogy agydaganata van… 

Eszter: A látásom rohamosan romlani kezdett. Onkológusom utasítására szemészetre kellett mennem. A vizsgálat után koponya CT-re küldtek. Az eredmény lesújtó volt, mivel 17 daganatot jelzett. Orvosom egy másik kórházba irányított tovább. Egyik rokonunk előttünk járt ott, s az orvosokkal konzultált a további teendőkkel kapcsolatban. Az eredményeket látva senki sem vállalta a műtétet, nem látták értelmét.  

Arra hivatkoztak, hogy néhány hét múlva úgyis meghalok. 

Rokonunk felkereste Csókay András doktor urat, aki vállalta a műtétet. Egy nagyon veszélyes helyen lévő daganatot látott, amely bármikor bénulást okozhat, ennek eltávolítását tartotta indokoltnak. Elmondta, hogy orvosilag nézve sikeres műtét esetén is legfeljebb egy évem marad, de Isten kegyelmére bízott.  

Gergely: Sürgős volt a műtét, de Eszternek sikerült kikönyörögnie, hogy hazajöhessen elköszönni a gyerekektől. 

Eszter: A műtét után nem sokkal a heg begyulladt, és a kezelés miatt két hét fekvésre volt szükségem. Elképzelhetetlenné vált, hogy valaha is járni fogok. Édesapám minden reggel meglátogatott, hogy felolvassa a napi evangéliumot, a beteglátogató pedig minden nap megáldoztatott. Egy nap a szentírási rész Jairus lányának gyógyulásáról szólt. Azt éreztem, Jézus nekem mondja: „Talita kum!”, hiszen én kérdeztem tőle folyton, hogy fogok-e még valaha járni.  

Csodálatos érzés volt, amikor segítség nélkül valóban elkezdtem járni.  

Mi történt a látásoddal? 

Eszter: Egyre rosszabb lett ez idő alatt is. Mindkét szememmel homályosan láttam már csak. Az agyműtét utáni sugárkezeléstől azt vártuk, hogy a látásom is javulni fog. Nem így történt. A jobb szememre teljesen megvakultam, de hálás vagyok, hogy legalább a bal szememre kis mértékben ugyan, de még látok. Nagy az esélye annak, hogy teljesen meg fogok vakulni, de hála Istennek, ez még nem következett be.  

Szükségetek van segítségre a hétköznapokban? 

Eszter: Amióta nem látok, tucatnyi ember segít felváltva. A Fény a Sötétben Alapítvány munkatársaitól is jelentős segítséget kapok. Megtanítanak arra, hogy látássérültként mindent el tudjak végezni, amit szeretnék, ami a mindennapi élet része, a fehér bottal való közlekedést is beleértve.  

Mi jelentette a legmélyebb pontot? 

Eszter: Az, amikor az agyműtét után a halálra készültünk. Akkor érkezett meg a koronavírus-járvány első hulláma. Egyértelmű volt, hogy ha elkapom, rögtön meghalok, hiszen tüdőáttétem is volt. Rémálmaim voltak, amikor éppen csak tudtam aludni altatóval. 

Gergely: Nekem pedig a részleges megvakulás utáni sugárkezelés ideje, amikor számomra az volt a kérdés, hogy menjünk-e inkább haza, hogy otthon várjuk a halált. Az orvosi várakozás szerint teljesen esélytelennek tűnt, hogy a gyerekek Eszterrel tudnak még egy karácsonyt megünnepelni. 

Hogyan lehettet a gyerekeket felkészíteni az édesanyjuk elvesztésére? 

Eszter: Egy halálról szóló mesekönyv volt az egyetlen eszköz, amelyen keresztül közvetítetni tudtuk a halál közeledtét. Pszichológus segítségét is kértük, aki elmondta, hogy hiába nem mondunk semmit, a gyerekek érzik, mi történik. 

Gergely: A legnehezebb annak elfogadása volt, hogy a gyermekeim édesanyja meghal. Úgy éreztem, a gyerekeket erre nem lehet felkészíteni, mivel én magam sem tudom felfogni.  

Édesanyám a nagyobbik lányunkat elvitte fekete cipőt venni, amelyet azóta már a kisebbik lányunk is kinőtt. 

Voltak utolsó szalmaszálak, amelyekbe kapaszkodhattatok? 

Eszter: A Jézus-imát ismételgettem éjjel-nappal, hogy „Jézusom, Dávid fia, könyörülj rajtam, bűnösön”. Nem a fájdalom, hanem a félelem miatt képtelen voltam hosszabb imát mondani. Az egyik segítőm, aki sokat imádkozott értem, olyan könyvekből olvasott fel, amelyek nagyon sok erőt adtak. Megértettem, hogy ha meg kell is halnom, találkozni fogok Istennel. 

Gergely: Meglehetősen sokat tudtunk imádkozni. Az agyműtét időszakában egy alkalommal, amikor a Honvédkórház kápolnájában imádkoztam, hallottam egy hangot. Azt sugallta, hogy Eszter meg fog gyógyulni. Úgy éreztem, nem lehetett a saját hangom, mert a hangszíne nagyon idegen volt a lelkiállapotomtól. Rendkívül letargikus állapotban voltam akkor. A nagyobbik lányunk is sírva mondta egyszer, hogy ő olyan sokat imádkozik, a mama mégsem gyógyul meg. Eszternek pedig azt mondta, Isten szólt hozzá, hogy meg fog gyógyulni.  

Eszter: Nem tudtam eldönteni, hogy valóban hallotta-e, vagy csak szerette volna. Inkább sajnáltam, mert úgy éreztem, nem ez fog történni. 

Sokat változtatok a próbatételek során?  

Eszter: Azt gondolom, mélyült az istenkapcsolatom, és a más felekezethez tartozó embereket is sokkal inkább el tudom fogadni. Régen nem így volt.  

Mára megértettem, a lényeg az, hogy ugyanabban az Istenben hiszünk. 

Gergely: Két dolog jut eszembe. Az egyik, hogy érzékenyebbé váltam az elesettek, a szenvedők iránt.  A másik pedig, hogy sokkal könnyebben tudok hálát adni dolgokért.  

Eszter, most itt ülsz, mosolyogsz. Hogyan lehetséges ez két évvel az agyműtét után? 

Eszter: Nagyon lassan, de csodálatos módon megindult a gyógyulásom. Nem is mertük elhinni, hogy ez ténylegesen gyógyulás, még az onkológus sem tudta megmondani, hogyan lehetséges. Számunkra egyértelművé vált, hogy ez Isten munkája. Most már közlekedem is. Nemrég a gyerekeket egyedül tudtam elkísérni az óvodába. A legutóbbi vizsgálati eredmények szerint jelenleg nincs a szervezetemben aktív daganat, csak elhalt maradványok. Ha a gyógyuláshoz még a látásomat is visszanyerném, azzal már nem is tudnék mit kezdeni. Így sem vagyok képes felfogni ezt a csodát. Most nem a halálra, hanem az életre készülök. 

A szerző a Faludi Ferenc Jezsuita Akadémia újságíró-tanfolyamának végzős hallgatója.