„Eldöntöttem, hogy amit tudok, megteszek azért, hogy életben maradjak” – beszélgetés Rácz Éva rák-túlélővel

– A Facebookon azt írod magadról: „Újságíró. Rádiós. Tanár. Túlélő. Egyszer majd csak megértik a főnökeim is, hogy ezért kérdezek sokat.” Többet kérdezel azóta, hogy felgyógyultál a betegségből?
– Azt hiszem, sokkal régebb óta kérdezek sokat, de abban biztos vagyok, hogy a betegség óta mindig tudni akarom, mi miért történik. Azt nem tudom megmagyarázni, hogy miért történt ez velem, de a mai napig nagyon érdekel, mi vezet oda, hogy valaki annyira megbetegszik, hogy az élete múlik rajta. Ezért kérdezek, és ezért érdekelnek nagyon az egészségügyi témák, illetve az, hogy az emberek miért foglalkoznak ezzel olyan keveset. Sokakban nem tudatosul, mennyire törékeny az egészségünk, és nem tudom, hogy ezért a neveltetés vagy a rendszer a felelős, még keresem rá a választ. De igen, nekem mindig van még egy kérdésem, amivel szerintem sokakat zavarba hozok.

– 2000-ben diagnosztizáltak petefészekrákkal. Milyen tünetekkel fordultál akkor orvoshoz?
– Amikor huszonhat éves nőként csinosabb leszel, mint korábban voltál, vagyis lefogysz, nem nagyon esel kétségbe. Nekem ez önmagában még nem volt elég ahhoz, hogy megijedjek, viszont voltak alhasi fájdalmaim, ezzel mentem orvoshoz. Két évvel azelőtt cisztával műtöttek, úgyhogy a kezelőorvosom az elején azzal próbált vigasztalni, hogy biztos ez is az lesz. Amikor elküldtek ultrahangvizsgálatra, egy másik orvos közölte velem a diagnózist. Elmondta, hogy mi a négy ismertetőjele a rosszindulatú daganatnak. Huszonhat évesen ezt végighallgatni elég hidegrázós volt – még most is kiráz tőle a hideg, pedig kint 35 fok van.

Ezzel a diagnózissal mentem vissza az orvosomhoz. Remegő kézzel adtam át neki a korábbi leletem, mire ő azt mondta: „Hallottam, hogy sírtál, és tudd meg, hogy nem tetszett.”

Nagyon kedves ember volt, sajnos már nem él, de ő volt az, aki a kezelés alatt is tartotta bennem a lelket.  

– Ekkor még egyetemista voltál, de közben dolgoztál is, igaz?
– Igen, ekkor másodéves egyetemista voltam, mivel később kezdtem az egyetemet. Közben diáklapot is szerkesztettem, de bejártam rendszeresen órákra. Két hét egyetem, aztán egy hét szünet, majd megint egyetem – így ment ez, mert háromhetente mentem kemoterápiás kezelésre. Ez karácsonytól húsvétig tartott, de valamivel korábban kezdődött az egész hercehurca. Szinte minden törlődött abból az évből, nem emlékszem bizonyos tantárgyakra sem. Az első kezelések után már kihullott a hajam, ezért az egyetemre úgy jártam, hogy kendőt kötöttem a fejemre, és általában kantáros nadrágot viseltem. Utóbbi lötyögött rajtam minden irányban, de nagyon szerettem, mert alhasi műtét után pont jó volt, nem szorított. A másik kedvenc viseletem a kockás ing volt farmerral. Arra tisztán emlékszem, hogy a politológiatanárom nem ismert meg félév végén. Kérdezte, hogy mi van azzal a kollégájukkal, aki azt mondta, hogy beteg és kórházba jár. És akkor felemeltem a kezem, hogy tanár úr, itt vagyok. Elfehéredett az arca. Ez nagyon megmaradt, de levizsgáztam mindenből, voltam tanulmányúton is Budapesten. Tulajdonképpen az élet ment tovább, mert muszáj volt neki. Nem tudtam megállni, muszáj volt csinálni, muszáj volt elfoglalni magam. Lehet, ha megállok, sokkal jobban elkeseredek. De nekem könnyebb volt így megküzdeni a betegséggel.    

– Azt, hogy a kezelés hatására kihullott a hajad, hogy élted meg?
– Amikor az első és második kezelés között egyszer csak lefésültem a hajamat a fejemről, megkértem a lakótársamat, hogy borotválja le teljesen, mert ezt nem bírom nézni. Leborotválta, és ezt egy idő után nagyon megszoktam. Parókát nem akartam hordani. Egyrészt csúnyának tartottam – akkor még nem voltak olyan szépek, mint ma –, másrészt nem akartam olyan lenni, akinek valami mű dolog van a fején. Én mindig büszke voltam a sűrű, erős szálú, göndör hajamra, nem akartam utánzatot.

Kép

Rácz Éva

Abban az időben rengeteg kendőt és sálat begyűjtöttem, ezeket a mai napig szeretem viselni, csak most nem a fejemre teszem őket. Ma már azt mondom, hogyha van hajad, ne tedd a kendőt a fejedre.

– De nem csak a hajad hullott ki.
– Minden szőrzet eltűnt a testemről. Nemcsak a hajam, a szemöldököm és a szempillám is kihullott. Furcsa volt, mert nem szoktunk belegondolni, hogy a szemöldökünkre vagy a szempillánkra szükségünk van. Pedig, amikor kint vagy a negyven fokban, és elkezd csorogni a homlokodról az izzadság, akkor a szemöldököd meg fogja azt állítani. Ha van. De azon a nyáron nagyon jól szórakoztam, mert nekem nem volt szükségem gyantára.

– Tisztában voltál vele, hogy mennyi esélyed van a gyógyulásra?
– Nem, és ez volt a szerencsém. Nem tudtam, hogy a 30-70 százalékos arányból a hetven nem az én javamra van. Most jobban utána tudnék nézni ennek, megtalálnám ezeket az adatokat, de nem biztos, hogy ez akkor segített volna. Van, amit jobb, ha nem tudunk előre. Mint ahogy én sem tudtam azt, hogy nem lesz szemöldököm. Viszont én azt mondtam magamnak, hogy nem lehet, hogy ilyen fiatalon meghaljak, nem tehetem meg ezt a szüleimmel, mert ők abba belehalnak. Ezért úgy voltam vele, hogy amit tudok, megteszek azért, hogy ez ne következzen be.

– Ma már elég sok rák-túlélő történetéről olvashatunk, hallhatunk. Húsz évvel ezelőtt volt valamilyen pozitív példa előtted?
– Konkrétan nem ismertem rák-túlélőt, ezért nem tudtam, mire számíthatok. Ez volt benne a legrosszabb. Volt egy elképzelésem, de általában semmi nem úgy alakult. Az első kemoterápián olyan ágyba akartak fektetni, ami mellett volt közvetlen oxigén, mert az ott dolgozók semmit nem tudtak arról, hogy fogok a szerre reagálni. 2000-ben Romániában nem mindegyik ágy mellett volt oxigén, ki kellett várni, hogy felszabaduljon egy ilyen. Első alkalommal iszonyatosan lassan csöpögött a perfúzió, összesen tíz órán át tartott, a következő adag már három-négy óra alatt lement. A kezelések után nagyon gyenge voltam. Amikor elmentünk apuval sétálni, csak a tömbház sarkáig jutottunk, mert fájt a térdem, nem bírtam lépni. Ez mind a kezelés mellékhatása volt.

Összetört fizikailag, lelkileg, elvette az emberi büszkeségem, a nőiségem, egyszóval mindent. De talpra lehet állni, én hiszek benne.

– Mi következik a talpraállás után?  
– A visszatérés, ami egyáltalán nem egyszerű, és amire a társadalom nincs felkészülve. Amikor kapsz egy ilyen diagnózist, a társadalom nagy része eltemet. Amikor ez nem következik be, akkor nem tudnak mit kezdeni veled. Másképp nézel ki, más a fizikai megjelenésed, és a lelked is teljesen más. Nem mondom, hogy jobbak, de hogy erősebbek azok, akik ilyenen átmennek, az biztos. Viszont segíteni kell az embereknek, hogy megtanulják, mit kezdhetnek a túlélővel.

– A gyógyulásod után pár évvel elkezdtél sajtótanácsadóként dolgozni az Egészségügyi Minisztériumban. Ez tudatos munkahelyválasztás volt?  
– Ez véletlenül alakult így, de örültem neki. Cseke Attila lett 2009-ben az egészségügyi miniszter, akivel azelőtt évekig együtt dolgoztam. Jogilag sok mindent rendbe kellett tenni az egészségügyben, ehhez ő jó szakembernek bizonyult. A kórházak decentralizációja is abban az időben történt meg. Az évek alatt sikerült azt is elintézni, hogy minden kórházban legyen radiológiai felszerelés. Én a betegek nevében próbáltam küzdeni bizonyos dolgokért, és közben megtanultam közérthetően elmagyarázni a rendszert.

– A Kolozsvári Rádiónál idén indítottad el a Daganatos történetek című műsort.
– Igen, ezt én szerkesztem, de nagy segítségemre van benne dr. Dégi László Csaba onkopszichológus is. Az ő mesterképzős diákjai készítettek podcastokat a témában, ezeket a beszélgetéseket pedig a rendelkezésemre bocsátották. De volt olyan, hogy én készítettem el az interjút, a betegek világnapján például volt egy beszélgetés rák-túlélőkkel a csíkszeredai kórházban.

Ebben a műsorban is azt tartom szem előtt, hogy mi az, ami segít a betegeknek és a családtagoknak. Utóbbi azért fontos, mert az a meglátásom, hogy a hozzátartozónak még nehezebb, mint a betegnek.

– Mit jelent számodra, hogy mindezt magyar nyelven teheted meg?
– Nekem fontos, hogy magyarul beszéljek ezekről a témákról a közszolgálati rádióban azért, hogy a hozzám hasonló kisebbségiek is megértsék. Számtalan esetben kerül abba a helyzetbe a beteg, hogy nem érti, amit mondanak neki. Én abban tudok segíteni, hogy lefordítom orvosi nyelvről magyarra, avagy románról magyarra. Újságíróként meggyőződésem, hogy az a dolgom, hogy segítsek, romániai magyarként pedig a közösségemet támogatom. Az, hogy magyarul beszélek a rádióban, nekem szolgálat, ahogy az is, hogy próbálok olyan témákat feldolgozni, amelyek segítenek az embereknek a túlélésben, a megélésben, az élet könnyebbé tételében.