A mi hibánk volt, ami történt velünk?! – Miért félelmetes, ha nem mi irányítunk?
„Nem működik a net! Érted?! Itt állok a kész előadásommal, és két perce még volt, most meg nincs!” – hívott fel kétségbeesve a férjem. Egy percre bennem is meghűlt a vér. Fontos online konferenciaelőadása lett volna, olyan, amire csak tízévente egyszer, ha meghívják az embert, és most elmarad, mert nincs internet. Végigzongoráztam az összes megoldási lehetőséget. Mobilnet – nem csatlakozik a gép. Berohanás az egyetemre – kifut az időből, ilyen gyorsan nem lehet beérni. A szomszéd gépe – az egész környéken behalt az internet. Hívás a szervezőknek és könyörgés későbbi időpontért – nem lehet, feszített a program, nincs üresjárat. És vége. Ennyi. Kifogytam az ötletekből.
És egyszerre bekapcsolt az a bizonyos kereső: a szolgáltató tehet róla, miért nem értesített előre, a férjem tehet róla, miért nem ment be eleve az egyetemre, az én hibám, miért nem mondtam neki, hiszen gondoltam rá?! És leesett. Én is ezt csinálom! Keresem a felelőst egy olyan helyzetben, ahol nincs. Ahelyett, hogy azt tenném, amiért a férjem tulajdonképpen felhívott: együttéreznék vele.
Pedig milyen borzasztó, amikor megértés és együttérzés helyett azt kapjuk visszajelzésnek, hogy a mi hibánk volt, ami történt velünk!
Persze van úgy, hogy akár lehetne is, mert előre látható volt – mások számára – az események sorozata, csak épp mi voltunk rá süketek és vakok. De a múlt az múlt, ha akkor nem láttuk, hát nem láttuk, ha nem gondoltuk, akkor az már így marad. Utólag könnyű okosnak lenni, tartja a mondás. De vannak ám ettől sokkal gonoszabb mondások is: például „Aki amilyen virágot szakított, azt szagolja”, vagy a szerintem kimondottan szemét verziója: „Mindenki olyan virágot szakít, amit megérdemel.” De tényleg megérdemli? Még akkor is, ha a saját döntései, választásai vezettek el valakit egy szerencsétlen helyzethez – biztosan igazságos hibáztatni érte? Mintha valamiféle büntetés járna a rosszul meghozott döntések után, nem pedig csupán a következményeket szenvedné el az illető. Ugye, mennyire másként hangzik a kettő?
És mi van akkor, amikor nincs kézzel fogható összefüggés a tetteink és a ránk zúduló rossz között? Ezekre is vannak kész válaszok: „Bevonzotta a bajt!” „Két végén égette a gyertyát.” „Nem figyelt eléggé.” „Nem lehetünk elég óvatosak!” „Egyszer lesz az, ami még sose volt!” Mind csupa olyan mondat, ami arról szól, hogy ha nem is közvetlenül, de közvetve bizony a szerencsétlenül járt hibája volt, ami történt.
Gyerekekkel kapcsolatban például nagyon könnyen kicsúsznak a szánkon ilyen mondatok: „Nem tudtál volna vigyázni?” „Miért nem nézel a lábad elé?” „Nem igaz, hogy nem láttad/tudtad….” Felnőttekkel kapcsolatban inkább az illető háta mögött sutyorgunk ilyeneket, vagy Facebookon kommentben boldogítunk vele idegeneket.
De miért is csináljuk ezt? Mire jó az áldozathibáztatás? Hiszen ha néven nevezzük, ez bizony az.
Nem vagyok pszichológus, de azért azt sejtem, hogy fölöslegesen nem terheljük a mások és a magunk pszichéjét. Akkor meg csak jó ez valamire – de mire? Nem a másikról szól a dolog, hiszen a szeretteinket eszünk ágában sincs megbántani, a gyerekeinket pedig különösen nem. Viszont, ha rólunk szól, akkor mit mond? Azt hiszem azt, hogy a biztonságérzetem megborult. Ha nem kerülhető el a rossz, akkor ez velem is megtörténhet bármikor. Vagy veled történhet meg, akit szeretek, és én abban az esetben is tehetetlen leszek. A tehetetlenség és a félelem dühe formálja ezeket a mondatokat, mert ha mégis tehet róla valaki, akkor könnyebb, mivel csupán ki kell küszöbölni a hibát, és máris minden rendben lesz. A biztonság helyreállítható, az élet irányítható. Csak sajnos – ahogy előbb vagy utóbb megtapasztaljuk – ez bizony illúzió. Az erő érték, és az önállóság is.
De vannak helyzetek, amikor hiába vagyunk erősek, a probléma, amivel küzdünk, mégis erőnkön felüli, vagy egyáltalán nem áll módunkban változtatni a helyzetünkön.
Egy súlyos betegség például nagyon erős tükröt tud tartani elénk: nem mi irányítunk. Ilyenkor olyan jó, ha van, aki mellénk ül, és meghallgat minket. Nem azért, mert az változtat bármit is a problémán, de már nem leszünk egyedül. Mert együtt könnyebb. Akkor is, ha a gondunkra nincs megoldás.
Nagy bátorság kell ahhoz, hogy elengedjük a tökéletesség látszatát, és felfedjük a gyenge pontjainkat. Adja a Jóisten, hogy legyen bátorságunk észrevenni ezt és viszonozni!
Kérjük, támogasson, hogy otthonába vihessük az értéket!
Fontosnak tartjuk, hogy a kepmas.hu által közvetített értékek továbbra is ingyenesen juthassanak el minden olvasóhoz. Kérjük, ha örömmel olvassa cikkeinket, hallgatja és nézi felvételeinket, támogassa Ön is a kepmas.hu-t!
Támogatom a kepmas.hu-t>>