Megtört a jég! – Monspart Sarolta a Nemzet Sportolója lehet

– Hogyan fogadta a jelölést a Nemzet Sportolója-címre?
– Nagyon örültem, elkezdtek csurogni a könnyeim. Titkon már korábban is vártam volna… Most végre az olimpiai bajnokok beszavaztak maguk közé egy nem olimpiai bajnokot – külön öröm, hogy most közéjük tartozhatok. A Megszállottak Klubjának, amit Fa Nándor alapított 1993-ban azoknak a nagy, nemzetközi teljesítményt nyújtó sportolóknak, akik nem olimpiai sportágakban értek el rendkívüli eredményeket, tagja vagyok Erős Zsolt, Bessenyei Péter, Bérces Edit mellett én is. De ez az első alkalom, hogy valaki a nem olimpiai sportágak képviselői közül bekerülhet a Nemzet Sportolói közé – megtört a jég!

– Ön volt az első nő, aki Európában három órán belül futotta le a maratoni távot 1972-ben. Ez azért elég nyomós érv!

– Akkoriban nők még nem indulhattak maratoni távon. Tulajdonképpen lázadás volt a részemről, hogy Csepelen elindultam egy férfiakból álló mezőnyben. Persze, ki akartak zárni.

De legalább nem rángattak meg, mint Kathrine Switzert, aki Bostonban 1967-ben beállt a barátjával a futók közé – őt a rendezők szó szerint le akarták cibálni a pályáról. Engem csak verbálisan inzultáltak, fenyegettek: „kizárunk, és kizárjuk azokat a fiúkat is, akik veled vannak!” Visszafele ugyanezek a versenybírók már biztattak, hiszen látták, hogy nem kell miattam sötétedésig ott rostokolniuk, mert viszonylag jó idővel jöttem.

– Ma már-már hihetetlen, hogy a nők a sportban ennyire hátrányos helyzetben voltak. Annak tehát, hogy ez változott, önnek is szerepe volt.
– Egy morzsányit ehhez is hozzátettem, igen. A Nemzet Sportolója az lehet, aki nemzetközi eredményt ért el, és azután is tesz a magyar sportért. Tíz évig voltam a tájfutók szövetségi kapitánya, ahol az élsportért tettem, volt junior világbajnok tanítványom, voltak olyan eredményeink, amivel kiérdemeltem a mesteredző címet. A nemzetközi tájfutó szövetség elnökségi tagja voltam tízegynehány évig, voltam elnökhelyettes is.

Mivel a kullancs-enkefalitisz következtében sánta lettem, elkezdtem az amatőr sportolókkal foglalkozni – különösen nőkkel, mert régen egy-egy futóversenyen vagy szabadidősport-rendezvényen alig volt női résztvevő, alig öt-tíz százalék.

Tavaly a nagy tavaszi futóversenyen, ahol a gyaloglástól a félmaratonig nagyon sokféle számban lehet nevezni, harmincezernél is többen indultak – nagyobb arányba nők, mint férfiak. Megint csak arra gondolok, hogy ebből a tortából egy kis morzsa az enyém is. Persze, ebben az is benne van, hogy egy nőnek adnia kell magára – ugyanakkor, ahogy mondani szoktam, a nő a családban az egészséges életmód karmestere, és a példájával is tanít.

– Japánban ezt állítólag úgy mondják: az anya a hátával is nevel.
– Igen! Habár sok helyen dolgozik mindkét szülő, és a gyerekekkel gyakran csak este vagy a hétvégén töltenek időt, a gyerekek elsősorban azt lesik el, amit a szüleiktől látnak: hangosak, veszekszenek, hazudnak, vagy éppen átölelik, megpuszilják egymást, megtárgyalják a napi eseményeket, segítenek egymásnak. A gyerek még ez alatt a rövid, együtt töltött idő alatt is leveszi az üzenetet.

Kép

Monspart Sarolta az Anna-réten, 1978-ban - Kép: Fortepan / Adományozó: Urbán Tamás, 1978.

– Abban tehát, hogy majdnem a fél ország fut, önnek is szerepe van. De tényleg, mindenkinek való ez a sport?
– Nagyon kevés ember van, akinek orvosi szempontból nem javasolt a futás: néhány gerincbetegséggel vagy szembetegséggel élőnek például. Mondjuk gipszelt lábbal is elég marhaság. Azt pedig a tesitanároknak kellene tudatosítaniuk már nagyon korán, hogy lázasan, hőemelkedéssel nem futunk, nem sportolunk, nem szexelünk – semmilyen fizikai terhelést nem végzünk, mint ahogy iskolába, közössége sem megyünk. Ugyanakkor, aki unalmasnak találja a futást, mert magányos sport, és csapatsportban, közösségben érzi jól magát – az ne fusson.

A lényeg az, hogy valamit sportoljon, minimum hetente háromszor egy órán át, 180 mínusz az életkor percenkénti pulzusszámmal.

Az, hogy az ötvenes-hatvanas, edzetlen, pocakos férfiak egy hónapban egyszer nekiállnak labdát rúgni, nem jó, abból előbb-utóbb sérülés lesz. De mivel a világ felgyorsult, baromira rohan, muszáj valahol a stresszt levezetni. A legegyszerűbb elmenni futni. Olcsó, csak egy jó cipő kell hozzá meg egy kis akaróka.

– Nagyon sokan készültek különböző futóversenyekre, amelyek mind elmaradnak. Mit üzen a csalódott embereknek?
– Épp most írta meg valaki üzenetben, hogy fogta magát, és a félmaratont, amire készült, országúton egyszerűen lefutotta. Ez is jó. De akár indíthatunk egy újratervezést is: igaz, hogy készültem a maratonra vagy a félmaratonra, csakhogy nem tudjuk, lesz-e verseny szeptemberben, októberben vagy a jövő tavasszal – ezért át kell állni egy átmeneti állapotra. Amikor majd tudjuk, hogy mikor lesz verseny, el lehet kezdeni felépíteni egy felkészítő edzéstervet, de addig csak maradjunk mozgásban, heti háromszor egy órát – aki akar és tud, persze mozogjon mindennap. Bőven elég, ha az utolsó három hónapban rákészülök a versenyre, amikor már tudom, hogy lesz.

– Most sokan a természetbe sem mernek kimenni, holott nem tilos.
– A világ legszebb sportstadionja a természet – csak a politikusok nem szeretik, mert nincs benne piros szőnyeg, angolvécé és whiskys büfé. Ráadásul egy évben négy formája is van a négy évszak szerint! Most is ki lehet menni a természetbe, csak az volt a baj a kijárási korlátozás első jó hétvégéjén, hogy akinek csak eszébe jutott a budapestiek közül, hogy ki kellene mozdulni, mind a Normafához rohant, mert azt ismeri. Pedig a Budai-hegység olyan, mint egy koszorú, tehát, ha az emberek ránéznének a térképre, és lenne bátorságuk, akkor egy másik erdőszélre mennének, és ott gyalogolnának, túráznának vagy mókáznának a családdal egy órát. Az Idősek Tanácsában azt javasoltam, hogy legyen a televízióban hetente egy óra, vagy kétszer fél óra, mit régen volt az Évgyűrűk. De ott ne a Korda Gyuri énekeljen, és ne főzzenek, hanem abban adjanak tanácsot, hogy mit sportoljanak az idősek.

Karantén idején például tessék háromszor tíz percet állni naponta a nyitott ablak előtt, és helyben gyalogolni! És ha valaki látja a körfolyosón a nyitott ablakon át – na és?

Lehet, hogy első nap azt gondolja: hát ez meghibbant! De a harmadik napon már ő is ott fog gyalogolni, mert rájön: ez nem is olyan hülyeség, hiszen életben kell maradni, mozogni kell. Közben lehet integetni, mosolyogni, még át is kiabálhatnak egymásnak. Dicsérendő, hogy elindult a gyógytorna a televízióban – ha már egy egész csatorna segít az iskolásoknak, miért ne segítene a média az időseknek is?

– Ön egyszer már legyőzött egy halálos kórt, a kullancs-enkefalitiszt, amikor megélte, hogy a szomszédos kórházi ágyon ugyanebben a fertőzésben meghalnak emberek. A mostani járványtól nem fél?
– Eszembe se jutott összehasonlítani a kettőt. A betegségem után előbb-utóbb tudomásul vettem, hogy nem lesz több élsportversenyzés, nem mehet az élet tovább úgy, mint azelőtt. De ez az előbb-utóbb fejben sokkal tovább tartott, mint ahogy a lábam elhagyta a járókeretet meg a botot. Majdnem tíz év kellett hozzá. Elmentem még egy-két futóversenyre, de rájöttem, hogy nagyon más azért küzdeni, hogy ne én legyek az utolsó, mint amiért több mint tíz évig harcoltam: hogy én legyek az első – és ne a második. Aztán egy televíziós felvételen viszontláttam, hogy futok, és azt gondoltam: na, ez szánalmas. Nem példaadó. Soha többet nem indultam futóversenyen. De visszakanyarodva a kérdéshez, nem hasonlítom össze a két helyzetet. Most mindenki újratervez, még az olimpikonok is. Nyilván van egy-kettő, aki úgy számolt, hogy még Tokióba indul, aztán abbahagyja – ha én lennék a helyükben, szinte biztos, hogy azt mondám: oké, újratervezés, na gyerünk, öregem, vágj bele!

Kép

– Egy interjúban azt mondta: az élet verseny, és mindig jön egy új kihívás, amihez alkalmazkodni kell. Milyen új kihívás van az életében mostanság?
– Bizony, van kihívás! Néhány évvel ezelőtt íródott egy imakönyv – felkértek viszonylag ismert embereket, így engem is. Én abban az imakönyvben arról írtam, hogy a Jóisten adott nekem egy világbajnoki győzelmet – az ilyesmihez mindig kell egy pici szerencse is. Nyertem egy VB-t – én vezettem tehát egy-nullra. Utána a kullancs-enkefalitisszel elvette a futólábamat, így aztán döntetlenre álltunk. Ezután én azért imádkoztam, hogy maradjunk a döntetlenben. Én már nem szeretnék többször nyerni, semmi nagyon nagyra nem vágyom, de arra kértem, hogy ő is elégedjen meg ezzel az egyensúllyal!

Igen ám, de közben kicsit több mint három éve rákos lettem. Elkezdtem perlekedni, hogy miért kapom ezt én még?!

Volt az élsportoló Monspart, aki elég jól csinálta a dolgát, utána volt a sánta Monspart hosszú ideig, aki előbb elkezdte szolgálni az élsportot a tájfutósportban, aztán pedig az amatőröket. Nem tudom, hány ezer ember futott az edzésteveimből. Írtunk ugyanis egy futókönyvet dr. Miltényi Mártával, az atléta-válogatott orvosával 1991-ben – itthon ez volt az első olyan amatőr futókönyv, amely edzéstervet is tartalmazott.

Azt hittem tehát, hogy a Jóistennel a döntetlenben kiegyeztünk, és úgy találtam, hogy egész jól megy ez nekünk: én szolgálom a futókat, népszerűsítem az egészséges életmódot – ő pedig békén hagy. Elvoltam tehát, sőt élveztem ezt a helyzetet. Nem sokkal azelőtt, hogy jött ez az újabb betegség, az Idősek Tanácsában azt mondtam, hogy szeretném kiépíteni az idősek országos gyalogló klubhálózatát. OGYIK lett a neve, azaz Országos Gyalogló Idősek Klubhálózata – elég idétlen nevet találtam ki, nem baj, most már ez marad. Azt gondoltam: van 3300 település, mindenütt élnek idősek, ripsz-ropsz lesz ezer klubunk. Na, de elmúlt már kicsit több mint két év, és alig van valamivel több, mint száz klub!  Kicsit szomorú vagyok.

Újra alkudozni kezdtem: ha addig itt hagyna a Jóisten, míg legalább több száz klub nem lesz – akkor én nagyon boldog volnék! Megint kérlelnem kell, ha már egyszer az egy–egy után ő lépett, legyen már kettő–kettő!

Ahhoz, hogy az ember ennyit küzdjön, ennyit lázadjon, ennyit harcoljon, hogy ilyen legyen az én rögös életutam, ami érdekes is, szép is, és semmiképpen sem unalmas – ahhoz kellett egy társ. Negyven éve vagyunk házasok Feledy Péterrel.