„Meg akartam verni a mellettem lévő gyereket” – Interjú Magyar Zoltánnal

– Nagyon sok elismerésben részesült már, 2018 decemberében pedig átvehette a Prima Primissima-díjat. Volt még ennek a kitüntetésnek hely a polcán?
– Természetesen, ez az egyik olyan díj, amire az ember a legbüszkébb lehet, hiszen ebben az esetben abszolút a teljesítmény számít. Nagyon boldog voltam, hogy ebben a megtiszteltetésben részesülhettem.

– Sokszor nehéz az embernek önmagára reflektálnia, de mégis megkérdezem: mit gondol, miért kapta meg a Prima után a Prima Primissima-díjat?

– Erre a kérdésre a válasz talán az életutam lehet, hiszen 1973 és 1980 között az első számú sportoló voltam Magyarországon, akkoriban a legnépszerűbb sportolók közé tartoztam, a saját sportágamban soha nem kaptam ki.

Talán számít az is, hogy jelenleg minden időmet arra fordítom, hogy újraépítsük a sportágat.

– Amikor ön a csúcson volt, mennyire volt más a „népszerűség”, mint napjainkban, amikor sok sportoló sztár, de olykor már celeb is?
– Az én generációm egy teljesen más közegben élt akkoriban, elég, ha csak arra gondolunk, hogy mindösszesen két televíziós csatorna létezett, így ha azok egyikén szerepelt valaki, akkor őt végül is az egész ország láthatta, megismerhette. Manapság, ha bekapcsolom a televíziót, akkor százhetven csatorna közül választhatok, s a világversenyeken kívül nagyon nehéz magyar szereplőkkel találkozni. Vannak, akik celebritássá válnak, és miközben ez az új forma tőlem távol áll, azt belátom, hogy a mai kor elvárása ez: zenészek, művészek, sportolók is beleállnak, mert így tudnak nagyobb ismertségre szert tenni.

– Mindenkinek vannak kudarcai, fáradt pillanatai, miközben akkoriban a sportpszichológia még sehol sem volt. Aktív sportoló korában miből merítette a motivációját?
– Mondhatnám azt, hogy régen a lovas harcos fia mellé sem kellett pszichológus, mert az a gyerek egy jól működő rendszerben élt, és mindenki tudta, hogy milyen életút áll előtte. Megvoltak a játékszabályok, amelyeket mindenki be is tartott, míg ma ezek hiányoznak, ezért a gyerekek nem mindig képesek eligazodni a világban. A bizonytalanságuk feloldására a szülők – igaz, legtöbbször anyagi ráfordítással – hatalmas erőfeszítéseket tesznek, de talán nem az a legjobb út. Az én motivációm az volt, hogy megverjem a mellettem lévő gyereket meg a másik klubban lévőt. Fociztam, lábtengóztam az FTC-ben, ahol szintén győzni akartam. De az is igaz, hogy miközben akkoriban csak nagyon nehezen és ritkán lehetett külföldre utazni, én sportolóként olykor évi tízszer is megtehettem ezt. Persze a versenyek után jöttem is haza, mindez mégis csak adott egyfajta világlátást.

Az utazás nagyon motivált. Ma viszont a pénz a legfőbb motiváció, amit nem tartok egészségesnek.

– Mindannyiunk életében vannak fordulópontok. Ön mit lát, ha visszatekint?
– Óriási szerencsém volt, mert életem során mindig nagyok, jelentősek voltak a váltásaim, és mindig voltak körülöttem barátok, vagyis egyfajta mentorok, akik mellettem álltak ezekben az időszakokban. Például elvégeztem a Testnevelési Főiskola szakedzői szakát, de mégsem edzősködtem, mert miután az egyik barátom megmutatta nekem az állatorvosi pálya szépségeit, az egyetem elvégése után húsz évig állatorvosi praxist vittem. Ezt követően szintén óriási váltást jelentett megválni a rendelőtől és visszatérni a sporthoz, igaz, immár a Magyar Torna Szövetség elnökeként. Úgy tűnik, az életemben húszévente jönnek a nagy váltások.

Istvánmezei út 3-5., a Nemzeti Sportcsarnok (ma Gerevich Aladár Nemzeti Sportcsarnok) tornacsarnoka. Magyar Zoltán olimpiai bajnok tornász és edzője, Vigh László. – Kép: Fortepan

– Nem unatkozik.
– Soha nem is unatkoztam, mindig le tudtam kötni az időmet és az energiámat, és mindig voltak céljaim. Azt is tudom már, hogy a nyugdíjas éveim alatt mit szeretnék csinálni.

– Egy bajnoktól ez nem is meglepő. Átadható ez a gondolkodásmód? Mintha nagy lenne a zavar.
– Tényleg az, mert már a fiatal harmicasok sem feltétlenül találják meg a hangot a tizenéves fiatalokkal. Nagyon felgyorsult a világ, változott az értékrend is. Hiába van mögöttem egy ilyen életút, még nekem is nehéz, mert olykor a saját gyerekeim is jóindulatúan nevetnek: „ma már ez nem így van”, „mikor volt az?”. Az egyik legnagyobb koppanásom az volt, amikor egy tizenéves gyerektől azt hallottam, hogy az „Egri csillagok” mennyire unalmas film. Nem is csodálkozom ezen a véleményen, hiszen minden pillanatban elképesztő információmennyiséggel kell megküzdeniük. Milyen példát tudnánk mondani, amikor már egymáshoz korban viszonylag közel eső generációk sem feltétlenül értik meg egymást? Az internet megjelenése szerintem nagyobb hatással volt és van az emberiségre, mint a fél világot meghódító Nagy Sándor. Kínától Namíbiáig ugyanazt látjuk: a gyerekek a mobiltelefonjaikat nyomkodják.

A mai korban két példa feszül egymásnak. Az egyik rengeteg munkát, nagy elköteleződést igényel, amit a művészek, zenészek, tudósok meg is tesznek a siker és teljesítmény érdekében. A másik pedig a celebek világa, egyfajta ipari felépítmény, ahol elég egy nagyot káromkodni vagy levetkőzni. Talán egyszer kialakul itt is valamilyen rend, mert most nincsen.

– Hogyan telnek a napjai?
– Ugye már nem praktizálok, ám több tisztséget is vállaltam – többek között a Magyar Olimpiai Bizottságban –, ám a legfőbb tevékenységem a Magyar Torna Szövetséghez köt elnökként, újraépítjük az egész rendszert. Nem csupán tárgyalásokon veszek részt, de lejárok a tornaterembe is, hogy meglegyen a napi kapcsolatom a sportolókkal is. Sokat utazom, sok a feladatom. Közben pedig szervezem a saját életemet is. Jól vagyok, jól érzem magam!