„A magyar film rólunk szól” – Interjú Káel Csabával
„Jó film az, ami energiatöbbletet ad a nézőnek. Lehet dráma vagy vígjáték, játékfilm vagy dokumentumfilm, a lényeg, hogy ne leszívja az energiáimat, hanem töltsön fel, inspiráljon, adjon plusz életenergiát” – fogalmazza meg Káel Csaba, a mozgóképipar fejlesztéséért felelős kormánybiztos, a Nemzeti Filmintézet elnöke, nem mellesleg Kossuth- és Nádasdy Kálmán-díjas filmrendező, érdemes művész. A magyar filmgyártás az elmúlt évtizedben Andy Vajnával és az ő örökségét tovább építő Káellel kapott valami többletlendületet, sikeressé és eredményessé vált. Hogy ez így van, azt számos közönségsiker, nemzetközi elismerés, egyre több élvezhető magyar film és sok Magyarországon forgatott nemzetközi produkció bizonyítja. Beszélgetésünk másnapján Káel Csaba éppen a cannes-i filmfesztiválra indul, ahol négy magyar filmet is vetítenek, miközben sok filmet gyártó nagy európai országok csak tízévente kapnak meghívást a válogatásba. Kíváncsi voltam, mi kellett ehhez az eredményességhez, és mik a következő évek feladatai.
„A magyar film 120 éves, ekkor készült »A táncz« című fekete-fehér némafilm” – kezdi a történetmesélést Csaba. „Ebben a kicsi országban 120 éven át, folyamatosan, minden történelmi trauma, gazdasági nehézség, háborúk és diktatúrák ellenére mindig gyártottak filmet. Összesen több mint kétezer magyar film készült magas színvonalon, több igazi aranykort is megélt a magyar filmgyártás, és olyan nagyságokat adtunk a nemzetközi filmiparnak, mint Adolph Zukor, Kertész Mihály (akit a világ Michael Curtizként ismer) és Alexander Korda. Éppen most nyitottunk a Ludwig Múzeumban a magyar film történetéről egy átfogó, elképesztően gazdag kiállítást, mindenkinek ajánlom, most először egyben lehet látni a magyar „moziverzumot”. A rendszerváltás nehéz feladat elé állított bennünket: a szocialista filmgyártásról kellett átállni kapitalista filmgyártásra. Addig minden film állami megrendelésre készült, állami stúdiókban és vágószobákban, és az volt a feladata, hogy az állam üzeneteit közvetítse. Néha, ha bátrak voltak az alkotók, születtek olyan filmek is, mint »A tanú«, amit először a többihez hasonlóan megrendeltek, majd gyorsan betiltottak. Ebből kellett átállni kereskedelmi szemléletű filmgyártásra, illetve egyfajta hibrid megoldásra, megőrizve a részleges állami finanszírozást, de keresve a piaci megoldásokat. 1990-ben kiválasztottak tízünket, hogy filmszakmát tanuljunk, és az East-West Producer Seminarium keretében elvittek Londonba, hogy tanuljuk meg, hogy csinálják ezt a nagyok. Itt aztán elvittek a legmenőbb ügyvédi irodákba, hogy megtanuljuk a jogi, finanszírozási vonatkozásokat, meg a nagy produkciós cégekhez és biztosítókhoz is, szóval olyan vonatkozásaival ismerkedtünk meg a filmiparnak, amelyekkel addig nem találkoztunk Magyarországon. Emlékszem, a szeminárium után mindannyian rövid beszámolót írtunk a tanulságokról, és mind ugyanazt emeltük ki: ha ez az infrastruktúra, tőke, tudás rendelkezésünkre állna Magyarországon, már holnap el tudnánk kezdeni a nyugati mércéknek megfelelő filmgyártást. Nos, az elmúlt harminc évünk arról szólt, hogy próbáltuk ezeket a feltételeket megteremteni, és az akkor megálmodott folyamatokat megindítani Magyarországon. Lassúra sikerült ez az átmenet. De a remek hazai szakembergárdának, a tehetséges filmeseknek és az elmúlt tíz év kormányzati akaratának köszönhetően behoztuk a lemaradás egy részét.
Mára Budapest London után a második legfontosabb szolgáltató központja a nemzetközi filmgyártásnak Európában, és ezt a pozíciót nem szabad kiengednünk a kezünkből.
Ugyanakkor figyelnünk kell az egyensúlyra is: nem elég, ha kiszolgáljuk az amerikai és a Nyugat-Európából érkező filmeket a gyártás folyamatában, ne csak bérmunkából éljünk. Szintet kell lépni. Az úgynevezett vonal feletti, kreatív szakembereinknek is munkát kell biztosítani. A Fóton most épülő új, korszerű, egybenyitható ikerstúdiókra nemcsak azért van szükség, hogy még több külföldi filmet lehessen forgatni, hanem azért is, hogy a magyar filmek ne szoruljanak ki, ne kényszerüljenek várólistára.”
A tartalomról hosszan beszélgetünk. Miről szóljon a 21. század magyar filmje? Mit támogasson a Nemzeti Filmintézet? Káel Csaba szerint a fenntarthatóság mint a 21. század világformáló gondolata, három érdemi lábon áll. Az első arról szól, hogy a Földet, a környezetünket, a természetet milyen állapotban adjuk át az utódainknak. A második a fenntarthatóságról mint gazdasági rendezőelvről. A harmadikról kevés szó esik, a társadalmi fenntarthatóságról, arról, hogy a társadalom maga, az emberiség milyen állapotban él majd tovább. Ennek a lábnak fontos eleme a kulturális fenntarthatóság, és amikor arról gondolkodunk, miről szóljanak a filmművészeti produkciók, ennek a szempontnak előtérbe kell kerülnie.
A mi felelősségünk, hogy milyen kulturális környezetet hagyunk hátra az unokáinknak.
Egyrészt milyen állapotban adjuk tovább a nagyapáink örökségét, másrészt hogyan tesszük mellé, mellé tesszük-e a saját korunk lenyomatát. Észrevesszük és felemeljük-e a lábaink előtt heverő kincseket, és tudjuk-e ezt bartóki értelemben tiszta formában tenni. Káel Csaba hisz abban, hogy erre a tisztaságra a kultúránkban ugyanolyan szükségünk van, mint a tiszta vízre vagy a levegőre.
„Amikor magyar filmeseknek teremtünk lehetőséget arra, hogy alkossanak, azt tesszük lehetővé, hogy azt a hihetetlen gazdagságot, amit a magyarságunk jelent, elmeséljük” – beszél filmipari munkájának leglényegesebb részéről Káel Csaba. „A magyarságunk nem elválasztható a kultúránktól, így a filmtől sem. Fontos, hogy mi magunk is elhiggyük végre, hogy amink van, az érték, azt el kell mondani. Van ez a furcsa berögzülés a volt szocialista államokban, hogy ami nyugatról jön, az nagyszerű, ellenben ami nekünk van, az béna. Ez az egyik nagy bűne a negyven év szocializmusnak, hogy ezt az attitűdöt beépítette még a rendszerváltás utáni nemzedékek gondolkodásmódjába is. Történelmünk például fordulatos, eseményekben, tanulságokban, romantikus hősökben és nagyszerű cselekedetekben gazdag. Azért is támogatom, hogy készüljenek jó történelmi filmek, mert a kultúránkból az válik fenntarthatóvá, megőrizhetővé, amit korszerű eszközökkel, például a filmmel, jól érthetően tovább tudunk adni. Ezért örülök, hogy Hunyadi János történetét egy minden elemében mai sorozatban feldolgozzuk végre, és hogy számos más történelmi témájú filmünk is születik mostanában, így például a »Hadik« (Hadik András berlini hadjárata, XVIII. század), a »Magyar Passió« (az 50-es évek vallásellenes terrorja), »A nap« (1848. március 15. története), a »Pro Libertate« (II. Rákóczi Ferenc élete, XVII–XVIII. sz.) és még számos dokumentumfilm, animáció, portréfilm és ismeretterjesztő film. Muszáj a sikereinkről többet beszélnünk – a sportkultúrába valahogy ez jobban beivódott, ott merünk büszkék lenni a sikereinkre, jó lenne látni ugyanezt a hozzáállást nagy történelmi alakjaink, vagy éppen nagy tudósaink vagy művészeink esetében.
Rengeteg elbeszéletlen történetünk van. A nem történelmi filmek pedig azért fontosak, mert a jelenről és rólunk szólnak, arról, hogy hogyan élünk itt Közép-Európában.
Mi foglalkoztat minket, minek örülünk, milyen döntéseket hozunk, mi fontos számunkra. Az amerikai filmekből már jól ismerjük az amerikai középosztály életmódját, ennek lett is normatív szerepe az életmódunk alakításában, pedig a saját, közép-európai életünk legalább olyan érdekes és tartalmas, nem túlzás azt mondani, hogy például emberi kapcsolatokban, barátságokban az amerikainál gazdagabb, őszintébb világ. Meg kell tanulnunk a film eszközeivel mesélni erről.”
Szó esik a közép-európai együttműködésekről, mindenek előtt a V4-országok között, de tágabb körben is. Fontos disztribúciós terepe lehet ez a régió az itt készült filmeknek. Ha kicsik is a nemzeti piacok, egymás piacaihoz csatlakozva lengyelek, csehek, szlovákok, a volt jugoszláv tagállamok vagy Románia lakói együtt már nagyon is érdemi piacot képeznek. Az NFI által életre hívott FILMIO-t, ami a Netflixhez hasonló felületet kínál új és régi magyar filmek korszerű terjesztésére, ezúton is ajánljuk. Jó lehetőséget teremt, hogy szomszédos országok megosszák a filmkincsüket egymással. Jól fogjuk egymás filmjeit érteni, véli a kormánybiztos, mert sok hasonlóság van köztünk és kultúránk között, értjük egymás humorát és egymás bölcsességét is Európának ebben a felében.
Fontos megtartani a jó pozíciónkat mint filmipari szolgáltató központ, mert ez munkához, bevételhez juttatja és fejlődési pályán tartja a magyar filmipart. A nagyköltségvetésű amerikai filmekben dolgozó magyar szakemberek a legújabb technológiákban is naprakészek, ezt a tudást a magyar filmek gyártásánál is fel tudják használni. Fejleszteni, építkezni, több infrastrukturális lehetőséget teremteni infrastrukturálisan – ez is lényeges, hiszen évek óta műteremhiány van a filmiparban. Továbbra is támogatni kell pályázati úton a magyar alkotókat, és közben odafigyelni arra, hogy a magyar filmek egyre szélesebb közönséget érjenek el (és támogatni is kell őket ebben – kifejezetten ez a célja a nemrég bevezetett marketingtámogatásnak). Káel Csaba egy új filmes központról, állandó kiállításról is álmodik Budapesten.
Dél-Pesten kaphatna helyet a magyar film és fotográfia új múzeuma, amely kiegészülhetne a filmgyártás és a kulturális élet más központjaival is, kapcsolódva a Művészetek Palotájához és a Nemzeti Színházhoz.
„Ahhoz, hogy felvehessük a versenyt a nagy európai és amerikai filmgyártókkal, az kell, hogy magasan képzett, korszerű tudással bíró szakembereink legyenek. Éppen ezért a Színház- és Filmművészeti Egyetem ügye nem politikai, hanem nagyon komoly szakmai kérdés. Meg kell tanulnunk a kor technikai és szakmai elvárásaihoz igazítani a magyar filmipart, ehhez pedig a képzést kell a lehető legkorszerűbbé tennünk. Ez az egyébként több mint húszezer embert foglalkoztató ágazatnak minden területére igaz, a kreatív és látványos munkát végzőkre és a technikai támogatást nyújtó szakemberekre, világítókra, hangosítókra, vágókra is. Ennek a megteremtésén dolgozik nagyon jól a Vidnyánszky Attila vezette kuratórium és az egyetem új vezetése is” – fejezi be a gondolatmenetet a kormánybiztos, aki úgy látja, különösen jó forgatókönyvírókból és tapasztalt producerekből van idehaza nagy hiány.
Fontos lenne tematizálni a közbeszédet jó magyar filmekkel. Akár nem csak idehaza. Tehetséges magyar producerek, rendezők, kreatív stábok nagyszabású nemzetközi koprodukcióin keresztül a korábbinál szélesebb közönséget is el lehet érni, ha a magyar film meghatározó szakemberei – köztük az NFI-t vezető Káel Csaba – mernek nagyot és bátrat álmodni. Mi, nézők, pedig csak nyerhetünk.
A Képmás magazin egy új sorozatot indított Közkincs címmel, amelyben Molnár-Bánffy Kata, a Képmás kiadóvezetője olyan elhivatott emberekkel beszélget, akiknek az eredményes munkája sokak számára érdekes lehet, és közkincs, ahogy a sorozat címe is mutatja: közös ügyünk, valami, amire vigyázni akarunk. A sorozat többi részét ide kattintva olvashatja>>
Ez a cikk a Képmás magazin 2021. szeptemberi számában jelent meg. A lapra előfizethet itt>>
Család, kultúra, zarándoklat, természetjárás, vállalkozás, kommunikáció - Molnár-Bánffy Kata Instagram-posztjait is érdemes megnézni, a profilja ITT érhető el.
Kérjük, támogasson, hogy otthonába vihessük az értéket!
Fontosnak tartjuk, hogy a kepmas.hu által közvetített értékek továbbra is ingyenesen juthassanak el minden olvasóhoz. Kérjük, ha örömmel olvassa cikkeinket, hallgatja és nézi felvételeinket, támogassa Ön is a kepmas.hu-t!
Támogatom a kepmas.hu-t>>
