Legyőztem a félelmemet: 39 évesen elmentem mammográfiára
„Elviselhetetlen fájdalommal jár, teljesen kilapítják, összenyomorgatják a melleidet, amitől aztán rákos leszel. 45 alatt totálisan felesleges, bőven elég az ultrahang.” Nagyjából ezek az információk jutottak el hozzám a mammográfiai vizsgálattal kapcsolatban, mígnem közel negyvenévesen, egy hatéves kisfiú édesanyjaként, miután a keresztanyámnak rosszindulatú daganatot találtak a mellében, elkezdtem mélyebben beleásni magam a témába. Hosszas hezitálás után végül legyőztem a mumust, és elmentem „mammóra”, de a rengeteg ellentétes vélekedés miatt csak remélem, hogy helyesen döntöttem.
Kép: Wikimedia
Először próbáltam kiskapukat keresni, hogy megússzam: még nem vagyok 40, ráadásul a kosárméretem sem hatalmas, B-s, vagyis idén még bőven elég, ha csak ultrahanggal nézetem meg, van-e valami kórosnak tűnő elváltozás a melleimben. Ha nincs, elég, ha majd csak jövőre megyek mammóra – jutottam dűlőre saját magammal.
Barátnőimet, családtagjaimat is kifaggattam előzetesen a témáról, titkon továbbra is abban bíztam, hogy majd megerősítik az UH-vizsgálattal kapcsolatos teóriámat, de csak nagyobb lett a káosz a fejemben, mint korábban volt.
Barátnő 1 (39 éves, anyukája mellrákban hunyt el): zavarba jött és hárított, amikor megkérdeztem tőle, hogy elmegyünk-e együtt UH-ra, netán mammográfiára. „Még nem voltam egyiken sem, igen, valamikor el kéne menni.” Éreztem, hogy érzékenyen érinti a téma, nem szívesen beszél róla, így csak nagyon óvatosan érzékeltettem vele, hogy ha egyszer majd rászánná magát, tudja, hogy rám számíthat.
Barátnő 2 (39 éves, apukája rákban halt meg): „Még nem voltam, de nem is akarok menni. Ha van valami baj, jobb, ha minél később tudom meg, nem akarok most ezzel foglalkozni. Ráadásul implantátumom van, azzal lehet egyáltalán menni mammográfiára? Megkérdeznéd?” Megkérdeztem, minden további nélkül lehet menni, a radiológus doktornő szerint nem tesz kárt a szilikonimplantátumban a vizsgálat.
Barátnő 3 (33 éves, anyósa radiológus): „Én tavaly már voltam mammográfián, ki lehetett bírni, nekem annyira nem is fájt, a mirigyállomány milyenségétől függ állítólag, hogy ki mit érez. Anyósom szerint ez a legbiztosabb módszer. Egyelőre kétévente fogok járni, azt mondták, jövőre elég lesz csak ultrahangot csináltatnom. Nagyon megkönnyebbültem, hogy nem találtak semmit!”
Családtag 1 (48 éves): „Egy ideje már küldik a behívót, de még nem voltam, és soha nem is fogok menni mammográfiára. Sokat olvastam, hallottam róla, állítólag nagyon káros, és ha eddig nem voltál rákos, ettől majd az leszel. Nekem a nőgyógyászom sem javasolta. Évekkel ezelőtt elküldött ultrahangra, oda valamikor azért el fogok menni. Én jobban hiszek a megelőzésben. Nem iszom alkoholt, nem dohányzom, figyelek a táplálkozásomra, igyekszem minél kevesebb vegyszert juttatni a szervezetembe. A stressz csökkentésére sajnos még nem találtam megoldást.”
Családtag 2 (60 éves): „Minden évben behívnak, és el is megyek mammográfiára, eddig szerencsére mindig minden rendben volt.”
Családtag 3 (36 éves): „Egy ideje érzek csomót a jobb mellemben, kicsit félek, remélem, hogy csak egy megduzzadt mirigy vagy nyirokcsomó. Valamikor meg kéne nézetni…”
Mivel hasi ultrahangra már volt időpontom egy fizetős helyen, végül úgy döntöttem, hogy egyúttal bejelentkezem mellultrahangra is, legalább az legyen meg, a mammográfia-kérdést pedig továbbra is nyitva hagytam. A rendelőben aztán, legnagyobb megdöbbenésemre, a doktornő nem akarta megcsinálni a vizsgálatot. Elmondta, hogy 35 éves kor felett csak a kettő – a mammográfia és az UH – együtt adhatja a legmegbízhatóbb eredményt, így ő ezt javasolja. Ahelyett tehát, hogy megvizsgálta volna 15 ezerért ultrahanggal a melleimet a magánrendelőjében, inkább behívott a kórházi rendelésére tb-alapon, hogy ott teljes körűen megvizsgálhasson.
Lelkiismeretessége, és a kérdéseimre adott válaszai végül meggyőztek, vettem egy nagy levegőt, és igent mondtam. A háziorvosomtól kellett beutalót kérnem.
A vizsgálat előtti éjszakán álmatlanul forgolódtam az ágyamban. Cikáztak a gondolatok a fejemben: Mi van, ha nem fogom kibírni a fájdalmat? Ó, hiszen túl vagyok már egy szülésen, mi lesz ez ahhoz képest? Semmi! – nyugtattam magam. De mi van, ha találnak valamit? A rák nem válogat. Keresztanyám is mesélte, hogy tele volt az onkológia harmincas fiatalokkal… Lőttek a nyaralásunknak, a terveinknek, az életemnek, ha…mi lesz a családommal, a kisfiammal?
Na, ezen a ponton kikeltem az ágyból, főztem magamnak egy orbáncfűteát, elkortyolgattam, aztán végre sikerült álomba szenderülnöm.
Kép: Pixino
Másnap reggel, ahogy ott ültem a kórházban, és vártam, hogy szólítsanak, eszembe jutott egy ismerősöm korábbi élménybeszámolója. Kriszti csomót talált a mellében, így került életében másodszorra a mammográfiára. Először magától ment, elővigyázatosságból, de megbánta, borzasztó élményben volt része. „Olyan volt, mintha a vágóhídon lettem volna – mesélte. – Bár a vizsgálóban jeleztem, hogy eléggé félek, empátia helyett azt éreztem, hogy egy darab húsként kezelnek. Ridegen, gorombán utasított a vizsgálatot végző nő(!), hogy mit hogyan csináljak, ráadásul iszonyatosan fájt, ahogy összenyomták a mellemet.” Ha Kriszti nem találja azt a csomót, talán soha többé nem ment volna vissza, így viszont nem volt mit tennie. Másodszorra azonban kellemesen csalódott: kedvesen fogadták, ráadásul a vizsgálat is inkább kellemetlen, mint fájdalmas volt (talán mert most egy jóval modernebb géppel csinálták!), és végül a csomócska is jóindulatúnak bizonyult hál’ Istennek.
Ahogy ott álltam, a szerencsére hipermodernnek tűnő gép előtt félmeztelenül, igyekeztem az utóbbi történetet mantrázni magamban: „Alig fog fájni, ki fogom bírni, és minden rendben lesz!”
A vizsgálat, sajnos nincs mit szépíteni a dolgon, valóban elég kellemetlen, de közel sem annyira fájdalmas, mint amilyennek gondoltam. Ráadásul nagyon rövid ideig tart.
Két-két szögből készült felvétel mindkét mellemről, egyenként kb. 10 másodpercig voltak prés alatt a kebleim. Nem sokkoltam magam a látvánnyal, nem néztem lefelé, inkább becsuktam a szemem. A teljes vizsgálat nagyjából három percig tartott. Az eredmény is hamar megvolt, szerencsére mindent rendben találtak. Az ultrahang egy-két ártalmatlan cisztát mutatott csak. Óriási kő esett le a szívemről. Először a férjemet, aztán a keresztanyukámat hívtam a jó hírrel.
Miközben hazafelé vezettem, záporoztak a fejemben a kérdések: vajon hogy fogadják majd a barátnőim, ha elmesélem nekik, hogy túl vagyok a rettegett mammón? Hogy lehet, hogy ennyire sok, egymásnak ellentmondó felfogás létezik a mammográfiával kapcsolatban? Bár sok nőgyógyásznál megfordultam már, hogy létezik, hogy csak egyikük vizsgálta meg a mellemet, de semelyikük sem tartotta fontosnak, hogy beszéljen velem az emlőszűrésről? Talán már középiskolában jó lett volna, ha hallok erről… Vajon mennyien vannak tisztában azzal, hogy egy időben elcsípett mellrákból jó eséllyel teljesen fel lehet épülni? Ha mi, nők sokszor elbagatellizáljuk a szervezetünk jelzéseit, vajon mi a helyzet a férfiakkal? Nemrég még azt gondoltam, hogy semmi nem lehet nehezebb annál, mint hogy rávegyem magam a mammográfiára, de tévedtem… Vajon a férjemnél hogy tudnám elérni, hogy legyőzze ő is a saját félelmeit, és elmenjen rákszűrésre? Folytatása következik…
Kérjük, támogasson, hogy otthonába vihessük az értéket!
Fontosnak tartjuk, hogy a kepmas.hu által közvetített értékek továbbra is ingyenesen juthassanak el minden olvasóhoz. Kérjük, ha örömmel olvassa cikkeinket, hallgatja és nézi felvételeinket, támogassa Ön is a kepmas.hu-t!
Támogatom a kepmas.hu-t>>
