Lackfi János: A tárgyak, amelyekből ki lehet rakni az életünket
Harminc év ismeretség, huszonkilenc év házasság, hat gyermek, négy unoka. És mennyi tárgy, ami összeköt! Ki lehet rakni belőlük az életünket. Van fenőkövünk, amit még sógornőmtől kaptunk nászajándékba, mennyi kést éleztünk már vele! Mikor kettétörött, egyik felét lányunk kapta meg, így egyazon kő most már két háztartásban élesít…
Még csak jártunk egymással, mikor egy nagyon ronda kék kabátot vettem ajándékba Julinak a Fény utcai piacon, valami nénikétől. Később, mikor kidobtuk, egészen megbabonázott a rondasága, de a vétel pillanatában elbűvölt a tény, hogy én… hogy kedvesemnek… hogy veszek… hogy kabátot! Úgy hittem, az alacsony nénikére szabott karok, az idétlen vállvarrás, az otromba gombok s a szín, amelyet amúgy Juli ki nem állhat, majd foglyul ejtik őt. Majd nem szabadul többé a ronda kék kabáttól. Meg tőlem sem. Nem is volt olyan együgyű okoskodás!
Nászutunkon, Szilvásváradon vettük a kézzel faragott fakanalakat, egyszerre ötöt. Darabja húsz forint, ez nevetséges összeg volt már akkor is. A Szalajka-völgyben az orrunk előtt árulták az illatos, sült pisztrángot, de arra biza nem futotta.
Nem igazán szeretem a halat, mégis akkor az volt az el nem érhető tökéletesség, mert nem kóstolhattuk meg.
Csak képzeletünk érezte a nyelven az omlós állagot, a vajas, fehér hús szirmait. Viszont mélyen beszívtuk a lépcsőzetes Fátyol-vízesés fagyos páráját, földre koppant diót eszegettünk, mindig kértünk repetát a menzán. A jólelkű nénik merték, mérték a ropogósra sült krumplit, karikás szemünk láttán mosolyogva.
Mikor idejöttünk, még zöldellt a gesztenyesor, egy hét múltán már sárga levele is alig maradt mutatóba. Megsárgult azóta a megmaradt pár fakanál is, megkopott, behasadozott, ahogy falatonként meregettük vele fújogatva mindig túl forró életünket.
A masztodon kidagadt a sarokból, mintha el akarna tiporni, mintha el akarna nyelni bennünket.
– Koporsó – suttogta Juli ijedten, a sírás szélén.
– Úristen, mit tettünk, miféle antik végzetet szabadítottunk magunkra? – töprengtünk egymás mellett heverve az éjszakában.
Hol volt már ekkor a nappali eksztázis, komoly, közös döntésünk mámora: hogy háromezer-ötszáz forintért megvesszük a neobarokk tálalószekrényt. Kövér elefánttalpak módjára kibuggyanó lábakkal, sinus-hullámmá hajlított ajtódeszkákkal tüntetett. Teteje elég lett volna gombfocipályának, filigrán, rejtélyes alakú vitrin csinoskodott rajta. Borzongató, gomolygó faerezetű, politúrozott felület! Mint egy orrszarvú vagy egy ezerszeresére nagyított, fénylő skarabeusz bogár! Szent rovar!
Szent elragadtatással vegyes szent rettegéssel imádtuk és gyűlöltük ezt a szoba csaknem negyedét eltorlaszoló, busa fatömböt… Igencsak megizzadtak vele a szállítók!
A masztodon a modorosságig tökéletesnek és kidolgozottnak látszott a feneke-nincs, guberált fotelek, a földre fektetett ágybetétünk mellett. Irdatlan dobozában el lehetett volna temetni mindkettőnket… Később láthatatlan tárggyá tette a megszokás, beolvadt a bútorok közé. Mégis mintha kicsit eltemettek volna vele minket, mikor ott kellett hagynunk. Nem fért be az új, már saját lakásba, új, már saját életünkbe.
Az egyik feszületet a brüsszeli bolhapiacon vettük egy arabtól. Liliomos végű ónkereszt, cifra, kiöntött ónvirágokkal, a szára el volt törve. A sekrestyést vághatta valaki fejbe, úgy jutott hozzá… A vallások közti dialógus jegyében keményen néztem az árus szemébe, harmadára alkudva a vételárat. Idehaza ötvös barátunk hümmögött, az ónt nemigen lehet forrasztani, kényes anyag.
Ez a kereszt később az ablak előtt állt dolgozószobámban, s a telefont igazgatva többször sikerült magamra döntenem: élő szemrehányásként zuhant rám az Istenfia.
A korpusz anyagát erősen kikezdte a sok esés, sokáig ott állt ablakom előtt, és minden nap végigfutott hátamon a hideg. Két leszakadt kar csüng a keresztről, a megcsonkított test odébb hever, valamit csinálni kellene vele, mint annyi minden mással itthon…
A másik kereszt vadonatúj volt, csak az ötvözet lehetett gyenge, ágyunk felett lógott, egyszer onnan esett le, a két kéz elpattant, levált a fáról a bronzszínű test, válla felett az izmot átfúrva kellett egy szeggel visszaerősítenem, elég brutális megoldás, de mégiscsak erre esküdtünk a templomban anno, ez a korpusz köt össze minket.
Van egy tárgy, amit sajnos nem tudtunk megszerezni. Pedig a miénk. Tizenötödik házassági évfordulónk alkalmából elvittem Julit Esztergomba, ahol már korábban is jártunk néhány emlékezetes kirándulás erejéig. A meredek várfalra regényesen ráláttunk alulról, a Padlizsán vendéglő lugasainak árnyékából. Összebújtunk, és az egyik éttermi kiskanál tükrén éppen elfértünk mindketten. Nem vagyunk tolvaj típusok, de ezt az evőeszközt igazán ellophattuk volna. Az igazat megvallva el is loptuk. Fotón őrizzük a homorú tükörfelületet, rajta viccesen eltorzult arcunkkal.
A cikk Lackfi János „Vízen járni tilos” című sorozatában jelent meg. A sorozat többi darabját ide kattintva olvashatja>>
Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A lapra előfizethet itt>>
Kérjük, támogasson, hogy otthonába vihessük az értéket!
Fontosnak tartjuk, hogy a kepmas.hu által közvetített értékek továbbra is ingyenesen juthassanak el minden olvasóhoz. Kérjük, ha örömmel olvassa cikkeinket, hallgatja és nézi felvételeinket, támogassa Ön is a kepmas.hu-t!
Támogatom a kepmas.hu-t>>