Lackfi János: Tizenegykor már remegtem a nikotinéhségtől

Ó, drága szenvedélyek! Ha könyvelőalkat volnék, és összeadnám a cigire költött összegeket, falnak mennék tébolyomban. Egy cseles netes alkalmazással kikalkuláltam: tíz év dohánymentességemmel négymillió forintot sikerült megspórolnom az emberiségnek.
Egyik barátom nappalijában menő zsúrkocsi állt, rajta pár szál cigaretta csinos tartóban. Ha megkívánja, elpöfékel egy szálat, de nem többet.

Egyszer átbiliárdoztunk vele egy éjszakát, én hajnali négyig legalább egy-másfél dobozzal elszívtam, ő viszont, bár százszor kínáltam, beérte egy szállal. Imponáló önuralom! 

Nemdohányzó nagyanyám mindig tartott otthon kőkorszakinak számító Fecske-cigarettát, mert a polgári jómodorhoz hozzátartozott, hogy ha a vendég effélét kér, hát tessen parancsolni. Kertész lévén egyszerű, kétkezi emberek is gyakran látogatták, és bármilyen úri modora volt, öntudatosan megbecsülte a munkást. Bár azért nem fukarkodott csípős, vitriolos megjegyzéseivel. Akik szerették, ilyen karakánnak szerették. Dohányos-létem cifra nyomorúságában egyszer ráfanyalodtam, hogy nagyanyám fiókját megdézsmáljam. Kezdett már összezavarodni addig oly kristálytiszta elméje, reméltem, büntetlenül véthetek kétcigarettányit az emberség gyémánttörvényei ellen.
Otthon sosem gyújtottam rá, cigizni kettős életet jelentett. Ez a legszégyenletesebben akkor ütközött ki, mikor feleségem elment otthonról, az épp aktuális kicsi rám volt bízva, én pedig tizenegykor már remegtem a nikotinéhségtől. Iszonyúan vágytam az elképesztő jól eső NECre, azaz Napi Első Cigimre.

A nap felé forduló, füst-kacskaringókban gyönyörködő extázis helyett aztán sietősen szipákoltam el a dohányrudat, folyton csekkolva, nem veszi-e észre a drága csöppség, miként mérgezi magát édesapja.

A dohányzás vágya gyakran el is hajtott otthonról, könyvtárban dolgozgatva bármikor kilóghattam pár slukkra. Le voltunk gatyásodva, hát ócska dolgokat füstöltem. Nem volt még divatja a sodrós ciginek, anyagi okokból az úttörők közt jártam. Ritka nap meghívtam magamat egy-egy úri Kentre vagy Davidoffra, ám pöfögtetés közben mardosott a lelkifurdalás, amiért kisebb vagyont változtatok légneművé káros szenvedélyem vonzásában.

Nagyon szerettem esténként bagózni, brüsszeli szállásunk padlásablakából vagy zuglói erkélyünkről romantikus figyelemmel kísérve az emberek életét, konyhai, nagyszobai jeleneteket, szerelmet, gyereketetést, tévézést, teregetést. Kezemben a dohánymintával, a felfénylő parázzsal mintha őrködnék a csendes emberi egzisztenciák felett. Ez a kicsit gőgös, nagyon szeretetteljes emeleti pozíció megfelelt dédelgetett írói álmaimnak. Prométheusz ellopta az istenek tüzét, fényénél átérzi az összes örömöt, fájdalmat, vágyódást, dühöt, hogy papírra vetve mindet továbbadhassa olvasóinak! Ehhez miért kell magamat összebüdösíteni kátrányos növény termékekkel? Hát ööö, ez olyan művészi... Feleségemet nemigen győzte meg a magyarázat. Bárhogy fürödtem le, mostam hajat, fogat, borotválkoztam, illatoztam, minden mesterkedésemen keresztül érezte a gyűlöletes, idegen bagószagot.

Kép

Kép: Unsplash

Néha próbáltam pipázni, de valami trükkről lemaradtam, mert az amúgy illatos tevékenység nálam ocsmány bűzzel járt. Találtam egy trafikot, ahol százhúsz forintért komoly szivarokat lehetett kapni. Ha napi eggyel beérem, az egészségesebb és olcsóbb bármi másnál. Nem jött be, elkezdtem letüdőzni a vastag füstöt, és hamarosan az adag is kevés volt.

Szenvedélyes alkat lévén vagy csinálok valamit, vagy nem. A józan mérték fogalmát nem nekem találták ki.

A sokadik figyelmeztető jel az volt, mikor egy borfesztivállal súlyosbított szlovéniai írótalálkozó öt napjára egy karton rémes világoskék Pall Mallt vittem, de már félidőben vennem kellett újat. Igaz, osztottam is. Ám kunyiztam is, ha elfogyott. Negyedik gyermekem, Johanna születésével egyidőben végül sikerült letennem a bagót. Már nemdohányzóként vártam egyszer a távolsági buszomra, és dobozos sört szürcsölgettem egy padon.

Hajléktalan fazon lépett oda, cigit kért. Buta büszkeséggel feleltem, nem dohányzom. Furfangosan vágott vissza:
– Akkor minek iszol?

A kérdés jogos, ezzel meg is volt a házi feladatom a rákövetkező tíz évre.
Immár húsz év dohánymentesség után rájöttem, az egész bagózásból azt az önzetlen gesztust sajnálom leginkább, amikor egyik dohányos tüzet ad a másiknak. Többször rákérdeztek az utcán, és mindig megszégyenülten feleltem: nincs tüzem. Aztán rájöttem: hiszen nemdohányzó is hordhat magánál gyufát! Vettem is öngyújtót, de azóta senki nem kért tőlem tüzet. Biztos nagyon nemdohányzó pofám lett azóta. Végül Ausztráliában sikerült elcsípnem rágyújtás előtt házigazdámat: várj, van gyújtó a kabátomban! És megkínáltam a föld túloldaláról hozott, hamisítatlan magyar tűzzel.

A cikk Lackfi János „Vízen járni tilos” című sorozatában jelent meg. A sorozat többi darabját ide kattintva olvashatja>>

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A lapra előfizethet itt>>