„Kövess engem!” – Novella a bibliai ige alapján

Négyszáz lóerő, vezetéstámogató rendszerek, négykerékhajtás, ülésfűtés, harmonikus, bőrrel kárpitozott belső tér, sportos, elegáns karosszéria. Tizenöt évet melóztam ezért a kocsiért, és egy családi ház árát költöttem rá, de már az első kilométeren félre kellett állnom vele. Nem romlott el benne semmi, tökéletesen működött, tette a dolgát, amire tervezték. Én nem bírtam tovább vezetni, ezért kellett lehúzódnom az útról.

Nem tudtam, mi lelt, csak ültem ott, és néztem magam mellett a fűthető, négyféle beállítást memorizálni képes, mégis rettenetesen üres anyósülést. 

Ekkor kopogott az ablakomon. Csak annyit mondott, hogy kövess engem, én pedig kiszálltam, és mentem utána. Talán ennek a gyors döntésnek köszönhetem, hogy sikerült elengednem a házat, a kocsit, a melót és az üres kapcsolataimat. Egyetlen mozdulattal téptem le magamról az addigi életemet, mint egy sebtapaszt. Még egy váltás ruhát se vittem magammal, hetekig jártam ugyanabban a kapucnis pulcsiban. Attól a naptól mindenem közös volt, a testvéreimmel megosztottuk egymással az utolsó falatokat is. 
Egy titkom azért maradt előttük, én sem lettem rögtön tökéletes. A pulóverem zsebében ugyanis még ott maradt az autó kulcsa. Éreztem a kemény, hideg fémet, akárhányszor zsebre dugtam a kezem. Csendben, titokban lapult ott, mint a kísértés magja: az utolsó darabka fényűzés a régi életemből, amit nem tudtam elengedni.

Nehezebb napokon, amikor sokat gyalogoltunk, vagy a szabad ég alatt kellett aludni, gyakran markolásztam a kulcsot, miközben alig bírtam ellenállni a vágynak, hogy megkeressem az autót, és visszatérjek oda, ahonnan jöttem.

A többiek ilyenkor csak azt látták, hogy szenvedek. Nem kérdeztek semmit, inkább imádkoztak értem, és talán ennek köszönhetem, hogy képes voltam velük maradni. 
Idővel teljesen el is feledkeztem az autóról. A közösség szeretete elfeledtette a mindennapok fáradalmait, és egészen megkedveltem a gyaloglást is. Egyfajta meditatív állapotba kerültem a hosszabb utakon, ilyenkor tudtam a legjobban imádkozni. Talán ezért is voltam én az egyetlen, aki nem vette észre, hogy egy testvérünknek kibicsaklott a bokája a járdaszegélyen, és nem tud továbbmenni. Hangosan kellett rám szólniuk, hogy nem tudok-e kocsit szerezni valahonnan. Rögtön eszembe jutott a sportautó, ami ráadásul onnan alig tízpercnyi gyalogútra parkolt. A zsebembe nyúltam. Még ott volt a kulcs. 
A testvérek csodálattal bámulták, alig mertek beleülni. Te aztán nem voltál akárki, jegyezte meg a sérült barátom az anyósülésen, amikor beindítottam a motort. Még azt is alig merte megkérdezni, hogy felteheti-e a lábát a szélvédőre, úgy talán lejjebb megy a daganat. A hátul ülők meg azon viccelődtek, hogy ki fogunk-e tudni szállni ebből a túlvilági kényelemből. Megkértek, hogy lépjek csak nyugodtan a gázpedálra, hadd lássuk, mit tud a gép. Csak nekem volt olyan érzésem, mintha autót lopnék. Jogilag az enyém volt az a járgány, de közben mintha mégse lett volna az. Égett a fenekem alatt, pedig magamnál direkt be sem kapcsoltam az ülésfűtést. 
Ezért pattantam ki olyan gyorsan belőle a kórháznál, talán még fürgébben is, mint amikor a Mester hívott, hogy kövessem. Mondtam a többieknek, hogy ha nem baj, hazafelé gyalog mennék. Nevetve lapogatták a vállam. Ne félj Máté, mondták, ott leszünk veled a hazaúton is, nem fogsz az autóban ragadni örökre. 
Majd mi segítünk kiszállni a végén. Nem vagy egyedül. 

A novella Véssey Miklós Bibliai történetek című sorozatának részeként jelent meg. A sorozat további írásai elérhetőek itt.

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A lapra előfizethet itt>>