„Két ponton múlt…” – Mit kezdjünk életünk első nagy kudarcával, a sikertelen felvételivel?
Amikor megjönnek a százalékok, mint a Vörös-tenger, kettéválik az érettségizők és felvételizők összekapaszkodó tábora. Akinek sikerült, hamar megszokja a jó hírt, és halad tovább a tervezett úton. Akinek viszont nem, annak mintha elfogyott volna az út a lába alól. Hónapokig letargiába merülhet, úgy érezheti, az élete végérvényesen lejtőre került. Mit kezdhetünk életünk első nagy kudarcával?
„Két ponton múlt. Ez túl kevés volt ahhoz, hogy ne kezdjek el azon agyalni, ha még utánanézek, ha kevésbé izgulok a szóbelin, ha reklamálok az írásbeli miatt, talán sikerült volna… Aztán jött a következő szakasz, hogy mégsem volt ez véletlen: a gimiben minden csak hamis látszat volt, a jó jegyeim, a tanárok pozitív visszajelzése, most aztán kiderült, hogy mindenkit átvertem. Magamat is. Hogy magamnak köszönhetem, hogy véget ért az aranyélet. Mindenképpen vissza akartam szerezni, amit elvesztettem, bekerülni a vágyott egyetemista világba” – meséli Andi, aki egy fitneszteremben kezdett takarítani, hogy legyen pénze az előkészítőre. „5-kor keltem, de 9-re kész voltam, és enyém volt a nap. Beiratkoztam egy csoportos felvételi előkészítőre, felszabadító volt, hogy hasonló érdeklődésű és élethelyzetű fiatalokkal találkoztam, volt, aki már negyedszer próbálkozott. Az esti órák után minden héten beültünk valahova beszélgetni, pedig nemcsak én keltem másnap hajnalban, valaki árufeltöltőként dolgozott, valaki kutyasétáltatást vállalt, mégis szívesen bandáztunk. Életem legszebb időszaka volt. A következő évben sikerült a felvételim, és a tananyagban is sokkal tájékozottabb voltam, mint a csoporttársaim. Igazán megszerettem az irodalmat, ami addig csak egy tantárgy volt. Ehhez képest az egyetem nagy csalódás volt, motiválatlan diákokkal. Nem az volt, aminek elképzeltem.”
Andi ma már szerkesztőként dolgozik egy kiadónál, és utólag már nem cserélné egy sikeres felvételire a kudarccal nyert egy évet.
Miért érezik úgy mégis, hogy minden összedőlt?
Orsolics Zénó családrendszer-terapeuta és ifjúsági tanácsadó emlékeztet rá, hogy az értettségi utáni időszak mindenképpen nagy választóvonal, ilyenkor szétválnak az utak: véget ér egy időszak, és közeli valósággá válnak a távoli tervek vagy azok szétfoszlása. „Igazán akkor van gond, ha valaki mindent egy lapra tett fel, mert akkor tényleg összeomlik a jövőkép. Erre már előre fel kellene készülni, B és C tervet csinálni. Nem jó stratégia, hogy erre ne is gondoljunk, muszáj sikerülnie” – figyelmeztet a szakember. Az sem segít, hogy a szülők és pedagógusok gyakran azzal akarják tanulásra bírni a fiatalokat, hogy hihetetlenül megemelik az egyetemi felvételi sikerének fontosságát, úgy állítják be, hogy ezen a pár vizsganapon áll vagy bukik a gyerek élete, boldogsága, értéke. Ilyenkor az önértékelésnek túlságosan hangsúlyos része lesz a megfelelés a felvételin, és nyilván már nem hiteles az utólagos szülői vigasztalás sem, hogy „végülis nem ez a legfontosabb az életben”. A kamaszok az ilyen veszteségélményből általában gyorsan felépülnek, és tudnak újabb tervet kreálni, feltéve, hogy erre a családtól valóban „engedélyt kapnak” – mondja a terapeuta. „Érdemes ezt őszintén megtenni szülőként, mert az élet ilyen: eltervezünk valamit, és ha nem sikerül, újabb tervet találunk ki. Baj akkor van, ha valaki depressziós lesz, elmagányosodik.”
„Érdemes a nevelésben is tudatosítani, hogy fontosabb kérdés az, hogy hogyan álljunk fel, ha valami nem sikerül, mint hogy hogyan kerüljük el a kudarcot. Sokan elakadnak ebben a folyamatban.”
Bohózatba is fulladhat az elszakítási kísérlet
Norbi három éve érettségizett, a vizsgákra már saját lakásában készült, amelyet a szülei vettek neki. Programozó szakra jelentkezett, de nem sikerült a felvételije. Azóta remeteéletet él, napjait a gép előtt tölti, hetekig ki sem mozdul otthonról. Szülei zsebpénzzel és étellel is ellátják, azt mondják, támogatják, hogy megvalósítsa vágyait. Azonban arról, hogy mik is ezek, nem sok szó esik. Ők úgy tudják, egyetemi felvételire készül, de néhány régi gimis haver, aki olykor meglátogatja, nem egészen így tudja, bár tény, hogy valóban sok időt tölt a számítógép előtt. Miközben ezt a történetet hallgatom, eszembe jut egy másik, amelyet a kollégám mesélt. Egy ismerősük fia a sikertelen felvételi után sem tanulni, sem dolgozni nem ment el, így telt el másfél év. A mamahotelben ragadt, és a többszöri szülői ultimátumra – hogy vagy nyelvvizsgázni vagy újra felvételizni vagy dolgozni kell – sem történt semmi. Végül kapott egy határidőt, különben kirakják a cuccaival az utcára. Elérkezett a nap. Reggel felszólították az összepakolásra. Aztán zuhogni kezdett az eső, és az egész bohózatba fulladt. Nyilvánvaló volt, hogy nem fogják kitenni a húszéves fiút.
Orsolics Zénó szerint kockázatos eljutni eddig a pontig. „Ha a család is úgy kezeli, hogy ez egy ideiglenes állapot, mondjuk egy évre szól, akkor legyen tartalma annak az évnek. Ha a fiatal elmegy dolgozni, megismeri a pénz értékét, a munka önbecsülést ad, megtanít a kollégákkal, az ügyfelekkel, a főnökkel viselkedni. De lehet külföldre menni nyelvet tanulni, és az is egy nagyon jól megragadható haszon, ha valaki jogosítványt szerez vagy valami szakmát tanul. A hosszan mamahotelben dekkolók esetében érdemes azon is elgondolkozni, miért jó a családnak, ha a 18 éven fölüli csemetét gyerek- vagy diákszerepeben tartja, gondoskodik róla, hagyja, hogy csak nyitogassa a hűtőt, és élvezze a szolgáltatásokat. Általában arra mutat rá, hogy a szülők párkapcsolatában valami nem jól működik, és az üres fészekben a gyerekek kirepülésével már nem lehet majd a gyerekre mutogatni, rajta keresztül kommunikálni, szembe kell nézni a párkapcsolati nehézségekkel.
Aki túl van az érettségin, az így vagy úgy egyébként is kezdjen el pénzt keresni, a tanulás mellett is! Akármilyen apró dolgokra gondolhatunk, mindenképpen jót tesz a személyiségfejlődésének.
Ilyenkor egy szülőnek, nyilván azon felül, amit a családban a gyerek amúgy is megkap, nem kell támogatnia a bulizásokat, a menő cuccokat… A gyerek elmehet árufeltöltőnek, bébiszitternek, és közben nagyon fontos dolgokat tapasztalhat meg: hogy hasznos és kompetens.”
Az életfordulót a sikeres felvételi derűsebbre színezi, a sikertelen pedig sötétebbre
A fiatalok a sikertelen felvételi után hajlamosak a kudarcra fogni azt az érzést, amit ilyenkor valójában az életforduló okoz. Vége a gyerekkornak, a diákéveknek, jön a felnőtt élet, az egyetemen, munkahelyen már felnőttként kezelik őket. Átalakulnak a kapcsolatok, megváltozik a baráti kör. Ezt persze a sikeres felvételi derűsebbre színezi, a sikertelen pedig sötétebbre. De mindkettő alapvető változást hoz. Egyébként is a reziliencia, az újratervezés korát éljük az élet minden területén. A világjárvány okozta nehézségek és a középiskolások között eluralkodó általános bizonytalanság megnehezíti a felnőtté válás fontos fordulóit is. „A pandémia alatt abban az évben minden óránk online volt, a fakultációk is – emlékszik vissza Zoltán – Eleve kevés volt a visszajelzés, de a kémia fakultációk rendszerint el is maradtak. A kidolgozandó tételek felét csak az érettségi előtti héten kaptuk meg. Öten emelt kémiáztunk a suliból, ugyanaz volt a felkészítő tanárunk, egész évben jó jegyeket kaptunk, én csak ötösöket. Aztán jött az írásbeli, és négyünknek nem lett meg a szóbelihez szükséges százalék, az ötödik kettest kapott. Azonnal elúszott minden esélyem az orvosira. A tanár be sem jött az írásbelik megtekintésére, azóta fegyelmivel elbocsájtották, de a mi évünk ráment. Úgy éreztem, összedőlt a világ.”
„Amikor reggel kinyitottam a szemem, ez volt az első, ami bevillant, mint egy gyomorszájon vágás: nem vettek föl. És az egész napomat ez határozta meg.”
„A legnehezebb talán az volt, hogy a szüleim nem hitték el, hogy alkalmas vagyok az orvosi egyetemre, hogy képes vagyok arra, hogy felvegyenek és el is végezzem. Hosszú hónapokig én sem hittem el. Még ma sem mindig. Egész nyáron csak kóvályogtam, nem volt kedvem bulizni, elutazni akár csak egy hétvégére is, azt hiszem, azt éreztem, nem szolgáltam meg. Abbahagytam a sportolást, nem akartam találkozni a barátokkal, akiket persze felvettek.” Zoltán esete talán kirívó, de az elmúlt időszak semmiképp nem kedvezett az érettségizőknek, akik nem kaptak elég visszajelzést, alapjaiban bizonytalanabbnak érezték a jövőt, elszigetelődtek egymástól, nemcsak a tanulásban, más területeken is. Emiatt a szokottnál is nehezebben élték meg a korosztályukra jellemző lelki megpróbáltatásokat, ami persze visszahatott a tanulásra, az önértékelésre, a vágyak megfogalmazására. És persze a szülők bizonytalansága is rontott a helyzeten.
Az elvárás nyomasztó, a boldogságérzet fontos
„A szülői elvárások meghatározók, és a ki nem mondott elvárások is nagyon megnyomorítják az érettségizőket. Klasszikusan erősen jelen van ez például az orvos- vagy ügyvéddinasztiákban, ahol illik követni az ősi hagyományt, de olyakor maga az az elvárás is nyomasztó, hogy az a minimum, hogy legyen a gyereknek diplomája” – mondja a családrendszer-terapeuta.
A ma televíziós műsorvezetőként dolgozó harmincas nő (nevezzük Esztinek) a színművészetire jelentkezett. El sem árulja, hányszor, csak hogy egy kezén nem tudná megszámolni, kettőn még igen. Nem adta fel, rostáról rostára keményen készült, néha az utolsóig is eljutott. Volt olyan vizsgáztató, aki a szemébe mondta, hogy belőle sosem lesz színésznő. Aztán ahogy teltek az évek, már a környezetében is látta a kételkedést, először a barátai legyintettek, aztán a családja. Egyszer azt mondta, talán azért akart mindenáron színész lenni, mert az apja, aki otthagyta őket, színész volt. Aki büszke volt rá, hogy már hatévesen bátran kiáll az iskolai rendezvényeken, énekel, táncol, mindenről van véleménye, és korához képest éretten mondja a verseket.
Tíz kemény, kudarcos évébe telt, hogy elengedje ezt a jövőképet.
Közben a médiában, ahol munkát vállalt, folyamatosan kapta az elismeréseket, hogy tehetséges újságíró, műsorvezető, szerkesztő, programszervező. Ma is ott dolgozik, sikeres, és végső soron minden képességét használja, amiről azt gondolta, hogy a színészetre alkalmassá teszi.
„Ha nem szabadítjuk eléggé föl a gyermeket arra, hogy a fontos az, hogy boldog legyen, ha ezt nem mondjuk elégszer, akkor nem fogja ezt érezni, bár néha meg sem tudja fogalmazni, mi bántja – figyelmeztet Orsolics Zénó. – Én az összes diplomámat estin szereztem, mégsem történt jóvátehetetlen. Ha kicsit távolabbról nézzük, egy- kettő-öt év múlva éppolyan jó az a diploma.”
A kudarc veszteségeinek feldolgozása után, ami akár hónapokba is telhet, mindenképpen meg kell majd hozni egy döntést a közeli és távolabbi jövőről, immár felnőttként.
Hogy segíthetünk a gyermeknek, testvérnek, barátnak?
„Beszélgetésekkel és jó kérdésekkel – tanácsolja a szakértő –, semmiképp nem úgy, hogy elmondjuk, hogy akkor most mi a következő teendő. Mérlegre lehet tenni, hogy »valóban ezt akartam?« Én akartam, vagy valaki más? Tudok-e ennél többet tenni azért, hogy sikerüljön? Akarok-e többet tenni? Hogyan? Kell-e ehhez segítség? Az is előfordul, hogy a kezdeti csalódás és pánik után a fiatal megkönnyebbül, és amikor legördül róla a teher, akkor jön rá, hogy igazából nem is az a pálya érdekelné, amire készült. Ez bizonyos értelemben szerencsésebb is, mint ha valaki egyenes úton halad a karrierépítésben a mások által kijelölt úton, és 30–40 évesen módosít pályát. Éveket spórolhatunk egy ilyen megtorpanással, ami kényszerből ráébreszthet minket az igazi hivatásunkra” – véli Orsolics Zénó.
Kérjük, támogasson, hogy otthonába vihessük az értéket!
Fontosnak tartjuk, hogy a kepmas.hu által közvetített értékek továbbra is ingyenesen juthassanak el minden olvasóhoz. Kérjük, ha örömmel olvassa cikkeinket, hallgatja és nézi felvételeinket, támogassa Ön is a kepmas.hu-t!
Támogatom a kepmas.hu-t>>