„Kárpátalja már soha nem lesz ugyanaz a hely, mint a háború előtt volt”

Hogy vagytok most, te és a családod?

Családom egy része, köztük a nővéremék, már itt vannak épségben Magyarországon. Az egyik barátom biztosított nekik lakást. 62 éves édesapám Váriban maradt, mert mint mondja, nem tudná kire hagyni a gazdaságot és az állatokat. Kitart, amíg lehet, de folyamatosan tartjuk vele a kapcsolatot.

Én a szerepeimen keresztül is arra törekszem, hogy népszerűsítsem a toleráns gondolkodást, és mindig úgy véltem, hogy a 21. században nincs szükség fegyverropogtatásra, mindent meg lehet beszélni észérvekkel, így elkerülhetők a nagyobb volumenű konfliktusok. Naiv voltam!

Még most sem tudom felfogni, hogyan gondolhatja bárki is, hogy joga van embereket ellehetetleníteni, földönfutóvá tenni, az életüket elvenni.

Mikor vált érzékelhetővé az a konfliktus, amely mostanra a háborúhoz vezetett?

Nagyjából tíz éve már érezhető volt az oroszok és az ukránok közti konfliktus előszele. Reméltem, hogy nem tör ki a háború, de mint látjuk, nem így lett. Borzalmas érzés menekülő emberekről felvételeket, képeket látni. Minden reggel kapom az üzeneteket kárpátaljai ismerősöktől, hogy segítsek. És persze, hogy segítek, hiszen ezek az emberek egy-két bőrönddel hagyják el azt az életet, azt a fészket, amelyet évtizedek munkájával építettek fel! Látom és hallom, hogy a kint élőkben elképesztő mértékű kiszámíthatatlanság uralkodik. Nem lehet tudni, mire kel felnek fel másnap. Ráadásul Kárpátalján is felugrottak az élelmiszer- és az üzemanyagárak, vagyis akik eddig úgy, ahogy megéltek, most kaptak egy plusz feketelevest.

A szomorúság és a kétségbeesés mellett ilyenkor a düh is munkál az emberben valamilyen mértékben. Te nem érzed azt, hogy néha kiírnád magadból a saját dühödet?

Tele vagyok dühvel, de ezt felülírja a segítségnyújtás. Meg hát attól nem megy előre az élet, ha az üzenőfalamra kiírok egy dühtől tocsogó szöveget. Most azzal kell foglalkozni, hogy segítsünk, hogy élhetőbbé tegyük az életüket azoknak, akik a háború elől menekülnek. Az elmúlt két hétben olyan kárpátaljai embereknek is segítettem, akiket alig ismerek, intéztem nekik – és a családomnak is – tévét, mikrohullámú sütőt, gyerekruhát, élelmiszert. Meghatódva látom, hogy a magyar emberek micsoda példát mutatnak emberségből: felajánlják otthonaikat, és folyamatosan hozzák adományaikat a gyűjtőpontokra.

Elképzelted már, hogy milyen lesz úgy visszamenni egyszer a szülőfaludba, hogy esetleg már csak a romjait találod azoknak a tereknek és épületeknek, amelyekhez gyermekként kötődtél?

Meggyötört embereket és kicsi gyerekeket látok, akik még fel sem tudják fogni, miért borul fel a megszokott életük. Ha már nem lesz fegyverropogás, az emberek lelkében akkor is örökre ott marad ez a törés.

Mert Kárpátalja, a mi hazánk már soha nem lesz ugyanaz a hely, mint a háború előtt volt. A szívünkben él tovább az emléke.