Kárpátalján azok segítenek a menekülőkön, akik maguk is bajban vannak – Szöllősi Mátyás fotóriporter a helyszínen járt
Már a háború kitörését követő héten megjárta Kárpátalját Szöllősi Mátyás fotóriporter és író, aki adományokat vitt a helyieknek, és portrésorozatot hozott róluk haza. Mire e sorok megjelennek, Mátyás újra úton van a következő segélyszállítmánnyal, táskájában a sok fontos pillanatot és pillantást megörökítő kamerájával. Mert láttatni szeretné az ott maradókat, akik a vérontás árnyékában a hírekből kimaradnak, noha éppúgy támogatásra szorulnak, mint a menekülők.
Egyértelmű volt, hogy útnak indul, amint jönni kezdtek Ukrajnából a borzalmas hírek?
Igen, mert számomra hamar nyilvánvalóvá vált, hogy nemcsak a határ innenső oldalán van szükség segítségre, nemcsak az érkezők szorulnak rá, hanem a túloldalon ragadók is. Kárpátalján nincs harc, de az esélye, előszele már megcsapta az ott élőket, nem tudhatjuk, meddig ér majd el a konfliktus. Rengeteg idős ember, sokgyerekes család került most kilátástalan helyzetbe, akik amúgy is rendkívül nehéz anyagi körülmények között éltek. Sokan nem gondolkodhatnak úgy, hogy most nekivágnak a világnak, és majd lesz valami. Már régebbről is ismerek egy ötgyermekes kárpátaljai családot, őket korábban is támogattam. Most még a bankszámláikat is befagyasztották, nem tudnak pénzt felvenni, sokaknál az is kérdéses, folyósítják-e a nyugdíjukat, ami amúgy is 20–30 ezer forintnak felel meg. Az élelmiszer pedig – ha egyáltalán lehet kapni – ugyanannyiba kerül, mint Magyarországon, vagy a háború miatt még drágább is. Sokak bevétele a gázszámla kifizetésére is csak épphogy elég.
Úgy tudni, a boltokban sok áru csak limitálva kapható, és a határon is elég abszurd a helyzet…
A boltokban pont a legszükségesebb áruk fogytak el, hiszen nyilván azokat vásárolták, vásárolják fel. A határnál meg azért is kényes a helyzet, mert az innenső oldalon, a szatmár-beregi térségben is élnek emberek a létminimum alatt, akik szintén segítenek a menekülőkön. Olyat is láttam Tiszabecsnél, hogy emberek átjönnek a határon, felveszik a segélycsomagot – pelenkát, vizet, csokoládét –, és visszafordulnak. Ugye most gyalogosan átengedik az embereket, és a feszültség tapintható. Szürreális látni azt is, amikor egy 30 milliós Mercedes terepjáró megáll a sorompó utáni első adakozópontnál, lehúzzák az ablakot, bent ül két nő az első ülésen, hátul három gyerek, és zokognak. Semmi másuk nincs már, csak az autó, mert szétlőtték Kijevtől 20 kilométerre a házukat.
Ezekkel a példákkal senkit sem akarok egyáltalán megítélni, csak érzékeltetni szeretném, milyen szürreális jelenetek zajlanak.
Hogy látta, általánosságban mi jellemzi most jobban a kárpátaljai embereket: a félelem vagy az összefogás a bajban?
A félelem nyilván meghatározó, de bőven tapasztaltam összefogást is. Hiszen ők maguk szervezik a gyűjtőpontokat a Kijev, Harkiv felől érkezőknek, vagyis ezek a kis falvak is erejükön felül tesznek a többiekért. Rá is kényszerülnek persze, hiszen folyamatosan érkeznek Ukrajna másik feléből a menekülők. Az óvoda, az iskola most zárva van, befogadóhelyekké alakultak. Azért is van nagy szükségük a támogatásra, mert nyilván senki nem ad nekik külön pénzt erre, a saját erejükből, a pluszidejükből és adományokból kell megoldaniuk. Ráadásul a segélyeket szabály szerint csak a menekülteknek adhatják, miközben ők maguk is ellehetetlenültek, ugyanúgy szükséget szenvednek. Ez is abszurd helyzet. De ahogy az emberek nagyrésze itthon is megmozdult, ők is összefogtak, csak eleve kisebbségi létben.
Mennyire volt lehetősége meghallgatni a helyiek saját egyéni történeteit – hiszen nyilván igénylik, hogy valakinek elmondhassák –, miközben fotózta őket?
Alapvetően adományozási céllal mentem, de vittem a fotós felszerelést is. Minél több emberrel találkoztam, annál egyértelműbbé vált: láttatnom kell az ő helyzetüket, amin a kirobbant háború csak tovább ront. Sok időssel beszélgettem, akik egyedülállók, vagy az unokájukkal élnek együtt. Szívszorító volt látni, hogy már eltemették a gyereküket, s ők nevelik az unokát. Nagycsaládosoknál is jártam, olyanoknál például, ahol a nagymama és az édesanya három kiskorú gyerekkel él együtt, ám a családfenntartó 18-19 éves fiút most katonakötelesként elvitték a frontra. Rettenetesen nehéz helyzetbe kerültek. Vagy az a hölgy, aki 2017-ben eltemette a férjét, ugyanabban az évben a lányát, 2019-ben pedig a fiát. Az unokáját nevelné egyedül, de már ő sincs vele, mert a gyereket az apja elvitte Magyarországra, ami persze érthető ebben a szituációban. A néni viszont ott maradt, és még azt az utolsó kis szalmaszálat is elveszítette, akiért – ahogy ő fogalmazott – még érdemes élnie. Ezeket a történeteket próbálom a magam eszközeivel láttatni.
Fotósként nem ütközött nehézségekbe ebben a speciális lélektani állapotban, amit a háború okoz?
Főleg ismerősökön keresztül kerestem embereket, akik nyitottak voltak a találkozásra, de nyílt színen nemigen fotózhattam.
A határon például le akartam fotózni valamit, de a rendőrök nyomban leállítottak. Nem tudhatják, kinek készítem a felvételt, az emberek bizonytalanok, bizalmatlanok. Az utcán portrékat sem készítettem végül, inkább házaknál fotóztam. A 14 évesnél fiatalabb gyerekek arcképei meg a férfiportrék problémásak lehettek volna, hiszen a fiatal férfiak hadkötelesek. Az ember nehezen látja át, melyik tettének milyen súlya van, hiszen a mi generációnk két héttel ezelőttig nem ismerte a háborút, legalábbis ilyen közelről nem. Irak, Szíria távol van, ez viszont akár a rokonainkat is érintheti. És én nem hozhatok bajba embereket, még akkor sem, ha a jó szándék vezérel. Sokan egyébként is félnek, vagy nem akarják adni az arcukat az elmesélt történetükhöz, esetleg szégyellik, amilyen helyzetben vannak.
Azt is olvastam a Facebook-oldalán, hogy furcsa hadviselési eszköz lett a közösségi média: „A közösségi felületeken az oroszok próbálják pénzért cserébe befűzni az ukrajnai fiatalokat, hogy váljanak besúgóvá.”
Ezt több helyről is hallottam, már csak ezért is át kell gondolni, hogy hol, kiről és mit osztunk meg. Egy család mutatott nekem egy listát is fényképekkel, fedőnevekkel és rendes nevekkel arról, hogy a környéken mozgolódók közül kik jelentenek az oroszoknak. Állítólag a listán szereplő emberek Kárpátalján megfigyelnek, jelentenek. Az emberek többsége az ukrán és az orosz nyelvet is beszéli, könnyen elvegyülnek. És aki nehéz anyagi helyzetben van, azt be lehet fűzni cigarettáért, pénzért vagy akár a továbbtanulás ígéretéért, hogy adjon ki információkat.
Ön Erdélyt is elég jól ismeri, hiszen ott is évente több fotós körutat tesz. Ha összehasonlítja a jelenlegi Kárpátaljával, milyen különbségeket és hasonlóságokat lát?
Senkit nem akarok megbántani, de én úgy látom, hogy a határon túli magyarlakta területek közül háború nélkül is Kárpátalja van a legrosszabb helyzetben.
Ezt nem szakemberként, hanem alkotó emberként mondom. Az elmúlt évek eseményei, Ukrajna gazdasági helyzete, az orosz konfliktus, az infrastruktúra hiánya, a hátrányos nyelvtörvény eleve olyan helyzetet teremtett, ami a kárpátaljai magyaroknak finoman szólva sem kedvez. Az erdélyi magyar közösség már csak a lélekszáma miatt is erősebb, gazdaságilag és kulturálisan is. Nagyobb lehetőségük van összetartani, miközben Kárpátalja legtöbb települését annyira jellemzi a mélyszegénység, hogy amint átlépi az ember a határt, érzékeli, hogy egy elhanyagolt övezetbe érkezett. Talán sosem fordult az ottaniak felé igazi figyelem. Az utak katasztrofális állapotban vannak, sok házban gáz vagy akár villany sincsen. Erdélyben legalább földje van az embereknek, gazdálkodhatnak, ami a megélhetés szempontjából sokat jelent, de a kárpátaljaiak mintha nem tudnának egyről a kettőre lépni. És a háború ezt még be is tetőzi, hiszen alapvető jogoktól, az élethez szükséges eszközöktől, szükségletektől fosztja meg az embereket.
Bízhatunk azért abban, hogy már megedzette őket annyira az élet, hogy csak azért sem adják fel?
Sokan minden nehézség ellenére is Kárpátalján akarnak maradni. Az összetartásuk, a vidék és az otthonuk szeretete nyilvánvaló. Ezért is kezdtem bele ebbe a sorozatba, hogy az ottmaradókat fotózzam. Mert mi van azokkal, akik, bármi történjék is, nem mennek el?
Sokan érvelnek azzal, hogy Kárpátalján nincs háború, de sajnos sok minden más sincsen, ami viszont nagyon szükséges volna.
És attól, hogy nincsenek harcok, még éhen halhatnak, megfagyhatnak az emberek étel, fűtés, nyugdíj nélkül. Mintha rájuk figyelnének most a legkevesebben, mert náluk egyelőre nincs háború, ők „megvannak, élnek maguktól”. Kárpátalja ilyen szempontból egy kicsit elhanyagoltabb terület, pedig a helyzetet ugyanúgy megszenvedi. S hogy miért menekülnek el egyesek még onnan is? Nos, ha egy hadsereg Nyíregyházát támadná, szerintem Zalát is sokan elhagynák. Ez Ukrajnára is érvényes, annak ellenére, hogy jóval nagyobb, mint Magyarország. Ha háború van egy országban, jogosan félnek, akik ott élnek, én így gondolom. És mindez egyetlenegy lépésre történik tőlünk. Ha Beregsuránynál állok, a határ túloldalán egy olyan országot látok, ahol nem messze már ropognak a fegyverek.
KAPCSOLÓDÓ TARTALOM
Több mint tolmácsok – a pályaudvaron a személyes tragédiákkal először ők szembesülnek
Kérjük, támogasson, hogy otthonába vihessük az értéket!
Fontosnak tartjuk, hogy a kepmas.hu által közvetített értékek továbbra is ingyenesen juthassanak el minden olvasóhoz. Kérjük, ha örömmel olvassa cikkeinket, hallgatja és nézi felvételeinket, támogassa Ön is a kepmas.hu-t!
Támogatom a kepmas.hu-t>>
