„Bármi történik, te ebbe a családba hazajöhetsz” – Kádár Annamária az érzelmi intelligencia fejlesztéséről

Önbeteljesítő jóslatok 

Egy alkalommal erdélyi barlangtúrán vettek részt középvezetők, hogy kimozduljanak a komfortzónájukból. Köteleken másztak, vízeséseken mentek át, kalandban nem volt hiány. Elérkeztek a barlang egy szűk nyílásához, ahol csak kipréselt levegővel, centinként lehetett átaraszolni. Egy kétméteres fiatalember kiszámolta, hogy a lábszárcsontja hosszúsága miatt nem fér ki a kanyarban. Ahogy jósolta, úgy történt: beszorult, mint Micimackó. Fél óra elteltével a barlangász egy kalapáccsal elkezdte kopogtatni a falat és bejelentette, hogy megnagyobbította a lyukat. A férfi elhitte, és azonnal átment.
 
A „nem tudsz átmenni” és a „nem fog sikerülni” gondolatainkat nekünk is át kell kereteznünk. Nincsenek csodamegoldások, viszont sok mindent adhatunk hamuba sült pogácsaként a gyerekeinknek. Az érzelmi intelligencia nem csupán a szeretet művészete, hiszen a gyásszal, a fájdalommal, a sérülékenységeinkkel is szembe kell néznünk ahhoz, hogy minél mélyebben megélhessük pozitív érzéseinket.

Határhúzás, és ami a szavak mögött van

Kezdetben a gyermek az alapérzéseket éli meg. Ha a szülő visszatükrözi, hogy most dühös, csalódott vagy szomorú, akkor könnyebben ki tudja fejezni az érzéseit. A felnőttek gyakran mondják, hogy jól vannak, amikor rosszul érzik magukat. A gyermek azonban érzékeli, ami a szavak mögött van. 

A fegyelmezéssel is ugyanez a helyzet: hiába mondjuk el százszor, amit szeretnénk, a gyerek tudni fogja, meddig mehet el, és ki mikor mond nemet.

Egy serdülő este buliban volt, és reggel semmire sem emlékezett, csak egy monoklit látott a szeme alatt. Megkérdezte az apját, mi történt. Így szólt a válasz: „Éjfélig engedtünk el bulizni, de ötkor jöttél haza. Nem mondtunk semmit. Hajnalban kirendelted az egész családot a perzsaszőnyeg közepére, és osztályfőnöki órát tartottál arról, hogy milyen rosszul neveltünk. Még erre sem mondtunk semmit. De amikor beszartál a szoba közepére, beleszúrtad a fogpiszkálókat, és azt mondtad, mától a sündisznó itt lakik, azt már nem bírtuk tovább.”
Ugyanígy mindenkinek megvan a saját sündisznója, vagyis határa. Hosszú önismereti utat kell bejárnunk, és életciklusonként megvívni a harcot, hogy meghúzzuk a határainkat.

Kép

Fotó: Emmer László

A testvérféltékenység és az empátia

„Ne ítélj meg senkit, mielőtt két hétig nem jártál a mokaszinjában” – tartja a közmondás. A gyerekvállalás előtt kiváló elméleteink vannak – például nem alhat a gyerek a franciaágyban a szüleivel, iskolakezdésig nem tévézhet –, amelyek később megdőlnek. Szabó Lőrinc Lóci-versében az apa lekuporodik, és az óriásból törpe lesz. Ez az empátia, amikor a gyerek perspektívájából látjuk a világot. 
Az egyik leggyakoribb nevelési probléma a testvérféltékenység. Az első gyerek mindig megéli a trónfosztottságot. Mintha a férj ezt mondaná a feleségének: ne aggódj, drágám, este hozok egy új asszonyt, reggel együtt isszátok a kávét, és a szobában egy kis helyet kellene szorítani. A gyerek ugyanígy nem érti, mi történik. 

Egy baráti családban Koppánynak kistestvére született. Három hónap múlva édesanyja megkérte, nézze meg, elaludt-e a kishúga. „Remélem, megdöglött” – mondta Koppány. Egy érzelmileg intelligens szülő nem mondja, hogy szégyelld magad, hiszen a gyereknek joga van az érzései kifejezéséhez. Aki nem teszi, az megtanulta elfojtani. Pedig az elfojtott düh, agresszió például autoimmun betegségekhez vezethet. Családlátogatásokon gyakran előfordul, hogy mindenki a kicsinek hoz ajándékot, róla áradoznak, a nagy pedig mintha láthatatlan lenne. 

Ha a nagytestvérhez lépünk először, apró ajándékokkal, és megkérjük őt, hogy mutassa meg a testvérét, még büszke is lesz rá.

Helikopterszülő és biztonságos kötődés

Egy dacoló gyereknek és serdülőnek örülnünk kell, mert ő nem fél a szeretet elveszítésétől. Biztonságosan kötődik, és tudja, hogy bármit mond, akkor is elfogadják. A szeretet feltétel nélküli: akkor is szeretlek, ha a focimeccsen nem rúgtad be a gólt, vagy rossz tanuló vagy. Persze határt is kell húzni, de ha a hároméves nem akar rámolni, szétszerelni, csak ül a kanapén, akkor általában szorong. 

Nagyapám lánytestvére egy szigorú ezredeshez ment feleségül, nagy teljesítményelvárások voltak a családban. Amikor a gyermekük nyolcadikos lett, megkapta élete első rossz jegyét. Odakint mínusz 20 fok volt, de a gyerek nem mert hazamenni, és addig ült egy padon, amíg meghalt. Negyedikes voltam ekkor, és édesapám ezt mondta: „Bármi történik, te ebbe a családba hazajöhetsz. Ha börtöntöltelék leszel, akkor is viszünk neked egy rúd szalámit.” Ez az érzelmi biztonság. 

Ugyanakkor nem körözhetsz a gyerek feje fölött, és nem óvhatod meg helikopterszülőként a nehézségektől. A gyereknevelés legnagyobb kihívása: tudnom kell, mikor fogjam meg a gyermekem kezét, és mikor engedjem el. Mindig aggódni fogsz érte, de ha nem engeded el, nem tud fejlődni. A nehézségek megélésén át vezet az út. Nem óvhatod meg a rossz döntésektől, a következménytől, a szerelmi csalódástól. 

Elég, ha jelen vagy az életében. A többi az ő története lesz, amiben csak kísérheted.

Gyász- és veszteségélmény

Az óvodások a szellemektől félnek – őket mumusűző sprével űztük el –, a kisiskolások pedig a betörőtől és a haláltól. A mesékben még mindent vissza lehet fordítani, de a valóságban meghalhat a nagymama, a hörcsög, a kutya.
Lilla lányom tízéves volt, amikor az egyhónapos kiscicája elpusztult. Levelet írtam neki a nagymama nevében, akit hatévesen veszített el. Ez állt benne: „Én küldtem az égi cicát, ezzel is megmutatva, mennyire szeretlek. De csak egy hónapig maradhatott, ezért küldök helyette egy másikat. Lehetsz szomorú, de gondolj arra, milyen jó volt egy hónapig együtt lenni vele.” 
A gyász- és veszteségélmény nem oldódott meg, de érzelmileg lehetőséget kapott arra, hogy feldolgozza. Ha a negatív érzéseinkhez is közel kerülünk, sokkal gazdagabb lesz az érzelmi skálánk.

A piros gomb és a veszekedések

Ha sokáig nyomogatjuk valakinek a piros gombját, eldurran az agya. A veszekedések dinamikája sokszor így zajlik: kiömlik a tea – milyen felelőtlen vagy! –, az anyád is ilyen! A gyerek nem érti, hogyan jutottunk el a teától idáig. És mi adjuk neki a mintát szülőként. El kell mesélnünk, hogy anya meg apa olykor idegesek, de aztán kibékülnek. 

Jó modell a gyereknek, hogy hiába veszünk össze, mindig a család a legfontosabb. Itt vagyunk, és merünk egymástól bocsánatot kérni. 

Mindannyiunk életében vannak történetek, és nem kell parázni attól, hogy mi lesz, ha kiderülnek. Szembe kell néznünk a saját előítéleteinkkel, negatív gondolatainkkal. A legkellemetlenebb helyzeteket is el lehet mesélni úgy, hogy nem kozmetikázzuk ki őket, mégis tudunk rajtuk nevetni. Felszabadító erő, ha később a legnagyobb felsüléseken együtt szórakozunk.
Aki nem hiszi, járjon utána!