A jó étel: gyógyszer – Fűszerek és gyógynövények Isten patikájában

Az emberek gyógyítói évszázadokig a szerzetesek voltak. Magyarországon elsőként a bencések foglalkoztak gyógyítással, de később bekapcsolódtak a munkába más rendek, akik közül leghíresebbek talán az ispotályosok voltak, ők nevükhöz hűen ispotályokat tartottak fenn a Szentföldre zarándoklóknak és a helyi lakosoknak. Ismertek voltak a lazariták, akik leprásokat vagy leprásnak hitt bőrbajokban szenvedőket gondoztak a Magyar Királyság több pontján, de gyógyítással foglalkoztak az antoniták, a klarisszák és más rendek is. A középkorban rendi ispotályok működtek szerte az országban, így például Pozsonyban, Csurgón, Nagyváradon, Nagyszebenben is. Tevékenységüket általában királyi támogatással végezték, kedvezményeket kaptak, birtokokat és fürdőt is adományoztak nekik.

Isten patikája

A szerzetes orvosok elsősorban gyógynövényeket használtak, módszereik alapját az ókori görög, arab ismeretek, valamint saját tapasztalataik adták. „Gyógyszereiket” saját maguk termesztették kolostorkertjeikben (pl. levendulát, zsályát, rozmaringot), valamint gyűjtötték az erdők, mezők kincseit. Ennek az orvosi gyakorlatnak köszönhetjük jelképünkké lett fűszerünket, a pirospaprikát is. Eleinte, a 16–17. században a főúri kertek dísznövénye volt, majd miután a ferences szerzetesek felfedezték gyógyhatásait a megfázásos betegségek ellen, elkezdték termeszteni és terjeszteni a parasztság körében. Így vált a magyar konyha nélkülözhetetlen fűszerévé. De bevett gyakorlat volt a gyógynövényes orvoslás még a 20. században is, ennek köszönhette eredményeit a lekéri plébános, Zelenyák János, aki ráadásul semmilyen fizetséget nem fogadott el a sokszor hosszú napok sorát kiváró betegektől, noha szaktudására kíváncsiak voltak a messzi Amerikában is. Isten patikáját kiegészítve, a szerzetes orvosok fontosnak tartották a speciális étrend előírását, a fürdők látogatását, vagy akár a ma már ijesztőnek ható érvágást is a gyógyításban. (Meglepő, de eleinte sebészi beavatkozásokat is végeztek, ám ezt kockázatos voltuk miatt később egyházi rendelkezések tiltották.) Ezen tudás mellett pedig nagyon fontos eleme volt ennek a régi gyógyászatnak, hogy spirituális „eszközökkel” is segítették a betegeket. Pontosan tudták, hogy az egészségnek fontos feltétele a test és lélek összhangja, ezek harmóniája egymással, a világgal, Istennel. Így a keresztény orvoslás – akárcsak a napjainkban éppen ezért a felfogásért nagy népszerűségnek örvendő keleti – mindkettő egészségén egyszerre munkálkodott. A test és a lélek kibékíthetetlensége a felvilágosodástól kezdve lett megkérdőjelezhetetlen, s éppen ez, az észt és hitet ugyancsak kettéválasztó felfogás az, amely révén a szerzetesek által még használt, természetközeli gyógymódok szintén szép lassan kiszorultak a gyakorlatból. Korábban mindez elképzelhetetlen volt, hiszen a gyógyulni vágyót testből és lélekből álló emberként kezelték – ahogy azt később a pszichoszomatikus betegségek kutatói ismét felfedezték.

Fű- és gyógyszer

Ezt a felfogást és a gyógynövényekkel gyógyítást a javasemberek őrizték meg. Első képviselőik a szerzetes orvosokkal párhuzamosan működtek, sőt némely területek mindvégig az ő hatáskörükbe tartoztak. Ilyen volt a szülés lebonyolítása, amely a bábák feladata volt, ám egykor ebből sem maradtak ki a papok, ők lelki vigasztalást, lelki támaszt adtak: külön áldás létezett a szülés megkönnyítésére, a szülő nő, a szülés utáni gyermekágyas nő, a szülés után először templomba menő nő számára. Egy szülés megkönnyítésére mondott ima szövege a Pray kódexben maradt meg – ez a kódex tartalmazza a híres Halotti beszédet is. A szerzetesek mellett nemcsak a népi tudás őrzői, de a nemesasszonyok is foglalkoztak gyógyítással, valamint a legalább olyan fontos megelőzéssel. Ők vigyázták egykor a család és az udvartartás egészségét (az orvosok régen városban laktak, így ők levélben konzultáltak velük), amihez patikaládáikban ott voltak az egyébként a konyhán előszeretettel használt gyógy- és fűszernövények. Az sem véletlen, hogy a főúri szakácskönyvekben a gazdag, lakomás fogások mellett betegeknek való recepteket is olvashatunk. Ez a hagyomány azonban jó időre feledésbe merült. A szocializmus idején a magyar konyhára egykor oly’ jellemző változatos fűszerezés, a gyógyszerként is használt rozmaring, bazsalikom, kakukkfű, gyömbér helyét a vegeta vette át…

Édes bundás kenyér – tápláló mandulával

16. századi ez az édes bundás kenyér „betegnek való erősétő étek”:„Végy apróra törött mondolát […]. Tejben kenyérnek belit mártván, áztatván, tikmony székit [tojássárgáját]  egyet avagy kettőt belé vervén, keverjed, hogy egy tálacska teli legyen vele. Tedd egy serpenyőcskében, kiben vajad legyen hevétve, keverjed, míg fő, nádmézeld meg azután, rózsavizet is, ha akarod, tölthetsz hozzá, annál erősebb, egy kevéssé sózzad meg. Immár add fel.”

A Szakács Tudomány étele tényleg erősít, mert a mandula rendkívül tápláló, fontos energiaforrás, rostokban, vitaminokban, nyomelemekben (E-vitamin, B6, magnézium, mangán, cink, vas, kalcium szelénium) gazdag, és az ezek felszívódását segítő folsav is van benne. A rózsavízben B3, C, D, E-vitaminok találhatók, amelyek csökkentik a gyulladást és nyugtató hatásúak.

A cikk Bogos Zsuzsanna Végy egy régi receptet! című sorozatának része. A sorozat további írásai itt érhetőek el.

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A lapra előfizethet itt>>