Imber: A falu, amelyet a saját kormánya törölt el a föld színéről

Így lett a múlté Imber sok száz éves szerencséje

Hódító Vilmos 1086-ban úgy döntött, hogy felméreti és összeíratja a frissen elfoglalt Anglia minden vagyonát. Tudni akarta, pontosan mi került a birtokába, és mennyi adóra számíthat évente. A megbízottjai kirajzottak az egész országba, és megkezdték a vagyon felmérését. Minden települést, szántóföldet, erdőt, templomot, minden legelőt, ökröt, birkát, minden földtulajdonost, nemest, jobbágyot, rabszolgát nyilvántartásba vettek, és pontosan lejegyezték, mennyi adót jelentenek a kincstár számára.

Ebben a máig fennmaradt, világhírű kódexben, a Domsday Bookban szerepel egy apró falu, amelynek a neve Imber. A hűbérúr akkoriban egy bizonyos Ralph of Mortimer volt, a faluban összesen öt család birtokolt földet, két rabszolgával rendelkeztek, és évente négy font adót fizettek.

Majdnem 900 évvel később, az 1940-es években ez a falu még mindig élt és virult Dél-Anglia kellős közepén, a Salisbury-síkságon. Mivel még ekkor is távol esett minden komolyabb úttól, és nagy elszigeteltségben élte a mindennapjait, szinte teljesen önellátó volt. A lakói farmgazdálkodásból éltek, és mindenük megvolt, amire ebben a sajátos világban szükségük lehetett. Volt két iskola, kocsma, kovácsműhely, és volt egy gyönyörű, 13. századi templom.

Az imberiek viszonylag szerencsésnek mondhatták magukat még a második világháború alatt is, mivel a német bombázók elkerülték őket. Ez a szerencse 1943 novemberében ért véget, amikor minden háztartás egy hivatalos levelet kapott a Hadügyminisztériumtól.

Az értesítés a következőket tartalmazta: „Sajnálattal értesítem, hogy szükségessé vált a Minisztérium imberi birtokának kiürítése, beleértve az ön otthonát is.”

Alig több mint egy hónapot adtak a lakóknak arra, hogy minden ingóságukkal együtt elhagyják a falut, mégpedig mindenféle kártérítés nélkül. Annyi segítséget ajánlottak az elkeseredett lakóknak, hogy amennyiben nincs hova menniük, segítenek nekik átmeneti szállást keresni, illetve betakarítani a kertekben maradt terményeket. Alan Nash, aki 40 évig volt a falu kovácsmestere, az üllőjére borulva zokogott azon a napon, amikor végleg el kellett hagynia az otthonát.

Kép

Imber falu - Kép: archív fotó

Véres lőgyakorlat, üres postaládák

Mintha a középkor köszönt volna vissza: a település lakói csak bérlői voltak a saját házhelyeiknek, így az állam bármikor kisajátíthatta a területet, mivel a falu területe nem az imberiek, hanem a hadügyminisztérium tulajdonában volt. A döntés ellen nem volt jogorvoslat. Nemsokára katonatisztek érkeztek, és falugyűlést hívtak össze. Tanítási szünetet rendeltek el, és az összejövetelt az iskolában rendezték meg.

A katonák igyekeztek megnyugtatni a lakókat, és ígéretet tettek arra, hogy legkésőbb öt év múlva mindenki visszatérhet az otthonába.

A döntés valószínűleg már régóta érett a hadügyminisztériumban, mivel Imber elhelyezkedése – a háború miatt – a lehető legszerencsétlenebb volt. A Salisbury-síkság ideális terület arra, hogy a hadsereg komoly, kiterjedt gyakorlatokat tartson rajta. A negyvenes években mindennaposak voltak itt a hadgyakorlatok, hatalmas területeken dübörögtek a tankok, a harci repülőgépek, és röpködtek a gépfegyverlövedékek. A falu tulajdonképpen egy sziget volt az éles lövészet tengerében, az állam pedig aggodalommal figyelte, ahogy a lakók nap mint nap egy csatatér kellős közepén járkálnak.

Az utolsó csepp a pohárban az úgynevezett imberi incidens volt. 1942 áprilisában a brit és az amerikai hadsereg közös gyakorlatot és bemutatót tartott, amelyre hivatalos volt maga Winston Churchill miniszterelnök és George Marshall, az Egyesült Államok hadseregének vezérkari főnöke is. Hat brit repülő végzett lőgyakorlatot, és öten rendben el is találták a kihelyezett páncélozott járműveket és tankutánzatokat.

A hatodik pilóta, William McLachlan őrmester azonban a rossz látási viszonyok között összetévesztette ezeket a tárgyakat a bemutatót figyelő tömeggel, és géppuskatűzzel árasztotta el a saját hadserege katonáit. Huszonöten meghaltak, hetvenegyen pedig megsebesültek.

A hadgyakorlat három nappal később tovább folytatódott, McLachlant pedig nem büntették meg, bár nem sokkal élte túl az esetet, mert a németek két hónappal később lelőtték a gépét Franciaország fölött. Imber lakosait tehát kitelepítették, a Salisbury-síkság jelentős részét pedig végérvényesen átadták a hadseregnek.

A háború végét követően a falusiak – akárhol találtak is szállást – reménykedve nyitogatták a postaszekrényüket, hogy értesítést kapjanak a visszatérésük napjáról. A település tökéletes állapotban volt, a házak érintetlenül várták, hogy újra lakjanak bennük. A visszatérésre azonban nem került sor. A hadseregnek egyáltalán nem volt szándékában azzal megnehezíteni a saját dolgát, hogy megint civilek lábatlankodjanak a lőtereik közelében.

Csak a templom maradt épségben

A kezdeti megrökönyödést csalódás és düh váltotta fel. Az imberiek nem akarták elhinni, hogy egy hosszú, kegyetlen háború után a saját kormányuk veszi el az otthonukat. Tiltakoztak, leveleztek, petíciókat írtak, a sajtóhoz fordultak, de mindezeknek semmi hatása nem volt. Nem használt a logikus érvelés, és az érzelmekre sem tudtak hatni. A hadsereggel nem tudtak szembeszállni.

A hosszas küzdelembe belefáradva végül úgy döntöttek, hogy radikálisabb eszközhöz kell nyúlniuk. Polgári engedetlenségi mozgalmat indítottak, és 1960-ban kétezer ember indult el Imber felé.

Behatoltak a tiltott területre, hogy ha máshogy nem megy, erővel foglalják vissza, ami az övék. A reakció azonban sokkal hevesebb volt, mint amilyenre számítottak.

Nem egy egyszerű rendőrsorfallal találták szemben magukat, hogy énekelve tiltakozhassanak, és virágot tűzhessenek a pajzsokra. A hadsereg repülőgépei alacsonyan szállva fenyegették őket, olyannyira, hogy az egész tömeg – idős asszonyokkal és gyerekekkel együtt – kénytelen volt a földre vetni magát félelmében.

Az országos felháborodás hatására a kormány úgy döntött, hogy tesz egy apró, jelképes engedményt. Lehetővé tették, hogy az – egykori – imberi lakosság évente három alkalommal visszalátogathasson a faluba, rendben tarthassa a sírokat a temetőben, és templomba mehessen. Ahogy teltek az évek, azzal kellett szembesülniük, hogy a régi, műemlékértékű épületek egymás után tűntek el. A hadgyakorlatok során célpontnak használták, vagy egyszerűen lebontották őket, és formátlan téglaházakat építettek a helyükre, amelyekben a katonák a rajtaütéseket, a védekezést vagy éppen a foglyok ejtését és bezárását szimulálhatták.

Eltűnt az iskola, eltűntek az értékes, szalmatetős parasztházak, és eltűnt a régi kovácsműhely is. Igaz, úgysem lett volna gazdája, mert Alan Nash már néhány héttel a kitelepítés után belehalt a bánatba.

Az egyetlen épület, amelyik épségben maradt, a Szent Giles-ről elnevezett középkori templom volt. Igaz, maga az anglikán egyház sem ragaszkodott túl sokáig a megőrzéséhez: elhagyott templomnak nyilvánították, és nem tartottak benne több istentiszteletet.

Kép

Imber napjainkban - Kép: Wikipédia

Az árulás fáj, de a hagyomány tovább él

A nyolcvanas években jött még egy polgári jogi fellángolás. A tiltakozások között a legemlékezetesebb az volt, amikor négy fiatal nő belopózott a faluba. Egy hadgyakorlat ideje alatt, éjjel lopakodtak be, és tanyát vertek a templomban. Amikor hajnalig senki nem vette észre őket, kivonultak a templomkertbe, és fennhangon énekelni kezdtek. A megdöbbent katonák letartóztatták őket, és mindannyiuknak rövid börtönbüntetést kellett letöltenie.

A falut azonban addigra már véglegesen bekebelezte a hadsereg. Az eredetiből gyakorlatilag semmi nem maradt, nem is lett volna hová visszaköltözniük a lakóknak. A területen állandóak voltak a hadgyakorlatok, hiszen háború azóta is akadt bőven. Az iraki, majd az afganisztáni konfliktus résztvevői ugyanott gyakorlatoztak, ahol a Hitler ellen küzdő katonák.

A brit fegyveres erők ma is kiváló hasznát veszik Imbernek, hiszen az orosz–ukrán háború miatt a hadgyakorlatok egy pillanatra sem szünetelnek.

Egyetlen dolog maradt a falu egykori gazdag életéből: a hagyomány. Az egykori lakók már mind meghaltak, de a leszármazottaik tovább őrzik a családjuk egykori otthonának emlékét. Unokák és dédunokák viszik el a családjukat évente háromszor, és hosszas küzdelem után a lepusztulóban lévő templomot is sikerült felújíttatniuk. Mint mondják, nem az fáj nekik, hogy a felmenőiknek el kellett költözniük. Háború volt, és sokan kényszerültek elhagyni a lakóhelyüket azokban az években. A kínzó érzést az árulás okozza. Az, hogy a saját kormányuk tett nekik egy ígéretet, és becsapta őket.

Felhasznált források:

• Scandal of magical Imber which left scores homeless still stirs anger 80 years later https://www.wiltshirelive.co.uk/news/history/what-you-might-not-know-5867190
• Imber Opendomsday.org https://opendomesday.org/place/ST9648/imber
• Imber friendly fire incident https://en.wikipedia.org/wiki/Imber_friendly_fire_incident
• Imber https://en.wikipedia.org/wiki/Imber