Landolás a grönlandi jégen – egy elképesztő hadművelet a II. világháborúban

2007 nyarán az amerikai New Jerseyben egy nyolcvankilenc éves építési vállalkozó, Bradley McManus, kissé nehézkesen beszállt egy Mustang típusú, felújított, második világháborús repülőgépbe. Százhatvan kilométeren át repült utasként: a világ egyik legnevezetesebb repülőgépét követte azon az útvonalon, amit hatvanöt évvel korábban pilótaként egyszer már megtett. Igaz, az 1942-es repülés életveszélyes volt, és hajszál híján tragédiával végződött. Ezúttal viszont kilenc gyereke, tizenhat unokája és hat dédunokája figyelte izgatottan.

Az 1941 decemberében végrehajtott japán támadás után az amerikaiak meglehetősen felpaprikázva léptek be a második világháborúba. A nagyszabású és szerteágazó hadmozdulatok egyike volt a Bolero hadművelet. Ennek során igyekeztek minél több amerikai repülőgépet eljuttatni távoli, eldugott, észak-európai légibázisokra.

Így indult el 1942 júliusában két B 17-es bombázó Izlandra, a reykjavíki repülőtérre. A biztonság kedvéért hat Lockheed P 38-a vadászgép kísérte őket. Csakhogy a sarkvidék környékén röpködni nem egyszerű dolog, így ez a nyolc gép is a legalapvetőbb problémával találta magát szembe: a hideggel. Akármilyen profik és bátrak is voltak a pilóták, arra nem számítottak, hogy a pilótafülkékben jócskán mínusz húsz fok alá hűl a hőmérséklet.

Grönland fölött már elfagyott végtagokkal, akadozó motorral, vakon haladtak a ködös, havas hóviharban ameddig tudtak, de rövidesen elfogyott az üzemanyag.

Az összes repülőnek kényszerleszállást kellett végrehajtania valahol a jeges gleccserek tetején. A huszonöt éves Bradley McManus volt az első: megpróbált annak rendje és módja szerint, kieresztett futóművel leszállni, de a kerék belesüllyedt a kásás nyári hóba, és kiszakadt a helyéből. A repülő fejre állt, de a pilótának szerencséje volt: egyetlen jelentéktelen vágással megúszta. A többi gép már sértetlenül, a hasán landolt. A huszonöt férfi végül megtalálta egymást, majd összegyűlt a jégen.

Felhalmozták az összes enni- és innivalójukat, és magukra borítottak mindent, ami meleget adhatott. Jobb híján a fölöslegessé vált repülőgépmotorokból fabrikáltak maguknak olajradiátorokat. Ezek után megpróbáltak kapcsolatba lépni a külvilággal.

Három teljes napba telt, mire a recsegős rádión keresztül végre sikerült Morse-jelekkel hírt adniuk a tartózkodási helyükről, és a szövetséges repülőgépek ejtőernyővel ételt, italt dobtak le nekik. Innentől további egy hétig tartott, mire a bajtársaik nagy nehezen – kutyaszánok segítségével – kimenekítették őket Grönlandról.

A háború hevében szó sem lehetett arról, hogy a repülőgépeket is megmentsék, így aztán ott maradtak a jégen, és lassan, de biztosan elkezdte elnyelni őket a gleccser. Mind a két típus gyorsan elavult, ki is vonták a forgalomból, így ezeknek a daraboknak legföljebb eszmei értéke maradt. Ennek ellenére sok lelkes rajongó és történész továbbra is nosztalgiával gondolt rájuk.

A hetvenes években fellángolt az érdeklődés, és az elkövetkező két évtizedben tizenkét próbálkozás történt a repülők előkerítésére. Hiába.

Aztán 1988-ban, kitartó keresés után egy radar megtalálta őket. Mélyen a jég belsejében voltak; globális felmelegedés ide, üvegházhatás oda, negyvenhat év alatt több mint nyolcvan méter vastag hótakaró rakódott rájuk, miközben a gleccser öt kilométert haladt a tenger irányába. Az egykori pilóta, a hetvenes éveiben járó Brad McManus lelkesen csatlakozott a kutatókhoz, és a tapasztalataival a helyszínen segítette őket. Kénytelenek voltak feltalálni egy új szerkezetet, hogy egyáltalán a repülőgépek közelébe juthassanak. 1990-re megépítettek egy majdnem embernagyságú, kúp alakú eszközt, amelyben rézcsövekben forró vizet cirkuláltattak. Ez a Szuperürge nevű fúró kínos lassúsággal, óránként fél méterrel mélyebbre ette magát a gleccser belsejébe, mialatt egy vízpumpa folyamatosan a felszínre nyomta az olvadékot.

Végül az ürge koppanva érte el az egyik B 17-es bombázó szárnyát. Ekkor egy ember leereszkedett a nyolcvan méter mély, nedves jégaknába, és egy slag segítségével, forró vízzel locsolva lassan kiszabadította a bombázót a jég fogságából. Sajnos azonban kiderült, hogy a repülő teljesen tönkrement, és nem is érdemes a megmentésével próbálkozni. A keresők – a továbbra is lelkesen segítő McManusszal együtt – nem adták föl a harcot. Két évvel később visszatértek, és ezúttal az egyik P 38-ast vették célba. Miután a Szuperürge elvégezte a dolgát, egy egész csapat mászott a mélybe, és munkához látott. A küldetés nehéz és veszélyes volt: a mélységben kialakított jégbarlangban folyamatosan csöpögött a jeges víz, időről időre pedig hangos reccsenéssel rianások futottak végig a „mennyezeten”.

Végül egy egész hónapnyi megfeszített munkával szétszedték a repülőt, majd a darabokat egyenként felhúzták a felszínre. A meghatódott Brad McManus ekkor láthatta viszont az ötven évvel korábbi járművét. A csapat elnevezte Gleccserlánynak.

A Gleccserlányt vissza is szállították az Egyesült Államokba, és teljesen felújították. Amit lehetett, megmentettek belőle, amit pedig nem, azt utángyártott alkatrészekkel pótolták. Közadakozással és szponzorok segítségével tökéletes formába hozták, majd 2002-ben – húszezer fős tömeg előtt – újra a levegőbe emelkedett.

Csakhogy a lelkes rajongóknak ez sem volt elég. Elhatározták, hogy tiszteletből végrehajtják vele az eredeti küldetés útvonalát. Ez volt az a repülés, amelynek az első szakaszához a nyolcvankilenc éves McManus is csatlakozott. New Jersey-ből ismét megindultak Izland és Anglia felé, de sajnos ezúttal sem volt szerencséjük.

A hidegben megint bajba kerültek. A gép meghibásodott, így Labradorban le kellett szállnia. Ott megjavították, aztán kiállították egy múzeumban. Azóta nem repült, és valószínűleg már nem is fog. Ami nem megy, azt nem erőltetik.

Az egykori pilóta, Bradley McManus azóta elhunyt, de a családtagjai gyakran felidéznek egy anekdotát az 1942-es kényszerleszállásról. Miután mindannyian sértetlenül túlélték a vészhelyzetet, egy hanyag mozdulattal a pilótafülkébe hajították a repülők kulcsait, és becsukták a fedelet. – Ki tudja – mondták –, hátha szükség lesz még rájuk valamikor.

Ez a cikk a Képmás magazin 2019. februári számában jelent meg. Keresse a lapot az újságárusoknál, vagy fizesse elő ITT.