Hat órát villamosozott egy halott

Nyílik az ajtó, oldalra állok, megvárom a hömpölygő embertömeg leszállását. Felszállok, sípol a villamos, a vezető valamit a hangszóróba karattyol, és igyekszem vigyázni, mert az ajtók záródnak. Percek telnek el, a telefonomba merülök, de arról, hogy kik vesznek körül, fiatalok vagy idősek, szomorú vagy vidám emberek, élők-e vagy holtak – nos, fogalmam sincs.

Kép: Freepik

Amikor vidéki éveim után friss egyetemistaként felkerültem a pezsgő Budapestre, buszra szálláskor minden sofőrnek mosolygósan köszöntem, és akkor is folytattam ezt a szokást, ha olykor csak komor pillantásokat kaptam válaszul. Még a metró lépcsőjénél álló ellenőröket is üdvözöltem, akiknek úgy tűnt, bármi más érdekesebb, mint a bérletem. Egy tősgyökeres budapesti ismerősöm csak annyival kommentálta különös szokásom, hogy „majd úgyis leszoksz erről”. Összeráncolt szemöldökkel hallgattam, mert számomra evidens volt, hogy ott egy ember, aki felé tisztelettel tartozom, úgyhogy igenis köszönni fogok. De az ismerősömnek igaza lett: alkalmazkodtam a közeghez, és néhány hónap elteltével valóban kinőttem ezt a szokást – az emberszámba vevés fontos gesztusát.

Amikor a sűrű hétköznapjainkban egyik helyről rohanunk a másikra, a tömegközlekedési eszközökön és az utcákon hajlamosak vagyunk nem emberként tekinteni másokra. Helyette két lábon járó lényeket látunk, akiket a) ki kell kerülni, b) el kell kerülni vagy c) nem szabad a szemükbe nézni. Esetleg mind a három egyszerre.

Valahol persze egy nagyváros velejárója mindez, hiszen iszonyúan lefárasztana minket, ha minden körülöttünk lévőre figyelnénk. Akik egyébként nem is érdekelnek minket – és ez nem baj. Csak sokszor a közönyünk olyan hatalmas, hogy nem vesszük emberszámba egymást. Így fordulhat elő olyan eset, hogy hat órán keresztül villamosozott egy halott. Senki nem vette észre, senkinek nem tűnt fel, hogy a férfi borzasztóan sápadt, és egy jó ideje meg sem mozdul...

Mit tehetünk azért, hogy a közöny ne tegye szürkévé városunkat? Igyekeznünk kell nyitott szívvel jelen lenni a pillanatban, ahol épp vagyunk. Nyitott-e a szívem arra, hogy befogadjam a nagyváros piszkát a segélykiáltásokkal együtt? Észreveszem-e az idős nénit, aki remegő kézzel szorítja vászonszatyrát és a kapaszkodót, miközben én az ülésen a telefonomat nyomkodom? Tudok-e adni magamból egy mosolyt, egy kis figyelmet másoknak, legyenek bár idegenek?

Egy bólintás, egy kedves pillantás, egy apró segítségnyújtás, egy illedelmes szó, és már is értékesebbnek éreznék magukat az emberek. Olyan személyeknek, akik méltók mások figyelmére. Akiknek történetük van. Akiknek arcuk van.

Kérjük, támogasson, hogy otthonába vihessük az értéket!

Fontosnak tartjuk, hogy a kepmas.hu által közvetített értékek továbbra is ingyenesen juthassanak el minden olvasóhoz. Kérjük, ha örömmel olvassa cikkeinket, hallgatja és nézi felvételeinket, támogassa Ön is a kepmas.hu-t!

Támogatom a kepmas.hu-t>>

Ez is érdekelheti