„Egy hangot se halljak!” – Hallássérültként a katedrán

– Pontosan milyen hallásproblémával küzdesz, milyen nehézséget okoz számodra a beszéd és a beszédértés?

 – Pár napos koromban vércserét kellett rajtam végrehajtani, ennek maradványtünete a hallásvesztésem. Ez a kezdet indított arra, hogy a mai napig rendszeres véradó vagyok…
Én a magas frekvenciákon siket vagyok, a mély frekvenciákon pedig nagyothalló. Az egyedi hallási mintázatom az, hogy a bal fülemen a mély frekvenciákat, míg a jobb fülemen a magas hangokat hallom jobban. Négyéves voltam, amikor kiderült mindez, akkor sajnos túl voltam már a beszédfejlődés normális menetén. A késői diagnosztizálás miatt folyamatos gyakorlásra szorulok azóta is. Fiatal felnőttként Montágh Nellihez jártam, akivel élmény volt a logopédiaóra! Azóta sokat fejlődött a felsőoktatásban kapható egyéni SNI kedvezmények sora, így az utóbbi években már folyamatos beszédfejlesztést kérhettem az egyetemen. Ősztől viszont már nem leszek felsőoktatási hallgató, így magánúton folytatom majd a gyakorlást, hogy a hivatásomat egyre jobb minőségben tudjam művelni.

A mentőautó szirénájából én például a mélyhangokat hallom meg, a kórusból legjobban a basszus szólamot. A szinkronizált filmek feladják nekem a leckét, mert nehéz követnem a történet menetét, hiszen a szájról olvasás, ami számomra a fő információszerzési forrás, ilyenkor lehetetlenné válik. A feliratos filmek nagyobb biztonságot adnak számomra.

Kommunikációs területen hátrányban élem az egész életem, rengeteg beszélgetésből maradok ki érdemben, pedig lenne véleményem. A kommunikáció egyik létfontosságú pillanata, „a szabad szóhoz jutás elkapása” az, ami nem sikerül mindig.

 – Milyen meghatározó élményeid vannak az iskolai korszakodból?

 – Annak idején a szakértői bizottság döntött a sorsomról. Határozatuk alapján először szegregált beszédjavító iskolába küldtek Kőszegre, majd négy hónap után az ottani gyógypedagógus javaslatára Sopronba kerültem, szintén egy hallássérülésre fókuszáló iskolába. A soproni közeg meghatározó volt az életemben. Harmincan aludtunk ott egy diákotthonos szobában, és kilencven fiúgyermekre jutott két WC. Azt hiszem, ez a kis „szocreál enteriőr” mindent elárul a körülményekről. A tanulást viszont mindig is szerettem. Mindent szívtam magamba, meghatározó élményem volt Daniel Defoe Robinson Crusoe című regénye. Annyira megtetszett, hogy nem tudtam letenni, egy éjszaka alatt olvastam ki a mosdóban. Már alsós koromban kialakult „a nagy küzdő” személyiségem mellett egy elhatárolódó vonásom is. Mindig kilógtam egy kicsit, nem gyűjtöttem magam mellé sok barátot.

Apai nagyszüleim csodálatos személyiségek voltak mindketten, és számomra erősen meghatározó volt az ő szigorú értékrendjük. A nagypapám erős kiállása kellett ahhoz, hogy Sopronból kikérhessük az év végi bizonyítványom, mert nem akarták kiadni. Így az alsó tagozat elvégzése után haza kerültem Győrbe, egy katolikus iskolába, integrált körülmények közé. Kicsit itt is kívülálló maradtam, viszont sokszínűbb tudást kaptam, mintha a kislétszámú gyógypedagógiai intézményben maradtam volna.

Az integrált nevelés szerintem árnyaltabb tudást biztosított. Azt gondolom, hogy ha az egyéni kortárs kapcsolatok rendben vannak, akkor kifejezetten gyümölcsöző tud lenni az együtt tanulás, de ebben nagyon sok múlik a tanáron. A szegregált nevelés a korlátozott nyelvi kód miatt a hallássérült diákok számára a világ érdemi megismerésére, kibontakoztatására alig nyújt lehetőséget. Nagyon szűkös a nyelvi tér, amelyben így mozogni lehet.

 – Neked mi a véleményed a jelelésről, annak tanításáról vagy tiltásáról?

 – A jelbeszéd egy korlátozott nyelvi kód, amely nem képes olyan sokszínű mélységben bemutatni a világot, mint a beszélt nyelv. A tiltás nem jó módszer, mert kialakít egy „természetes ellenállást” a fennálló rend ellen, inkább azt mondanám, a békés egymás mellett élésre van szükség a beszélt nyelv és a jelnyelv között. A hallásveszteség mértéke döntse el, kinek melyik illik majd a személyiségéhez. Én elengedhetetlennek tartom, hogy a siketséggel határos hallásvesztésű társaim a lehetőségekhez képest minél jobban megismerjék a beszélt nyelv sokszínűségét.

Saját tanulási stratégiám lényege az volt, hogy rengeteg szépirodalmi művet olvastam, amelyek segítettek abban, hogy jobban megteremtsem magamban és magamnak az engem körülvevő világot.

– Később négy diplomát is szereztél. Milyennek élted meg az egyetemi létet?

 – Évekig tartó küzdelem volt ez. Hallássérültként én tulajdonképpen egy első generációs értelmiségi vagyok a környezetemben. Először bukdácsoltam, nehezen találtam meg a helyem, az első próbálkozásom a matematika–informatika tanár szakon nyolc félévig tartott. Két és fél éves kihagyás után tértem vissza egy másik területre: a pedagógia alapszakra, amit sikerrel abszolváltam. Majd az úton maradva a neveléstudomány bölcsész mesterszakot is elvégeztem, először pedagógia, majd informatikatanári végzettséget szereztem. Ezután ezen a vonalon végighaladva lettem szakvizsgázott pedagógus, mentorpedagógus szakterületen.

Szerettem bejárni a szemináriumi órákra, ott a hallásveszteségem miatt állandóan adóvevő készüléket használtam, amely felerősítette az előadó beszédét. Ennek hátránya az volt, hogy a hallgatótársaim kérdéseit nem tudtam követni, viszont óriási segítséget jelentettek a társaim abban, hogy indigóval másolták nekem a jegyzeteiket. Vizsgáztatáskor általában kértem a törvény által biztosított 30% plusz időt, amit nem mindig használtam ki, és minden vizsgán használtam az adóvevő készüléket a jobb megértés érdekében.

 – Úgy tudom, idegen nyelvből is szereztél vizsgabizonyítványt. Hogyan képzeljük el a nyelvtanulást és a vizsgamódszert?

 – Német nyelvből tettem le a középfokú szóbelit, számomra ez volt a könnyebbik fele… Az írásbelivel még adós vagyok magamnak. Az idegennyelv tanulásnak a legnehezebb része számomra a hallásértés, ugyanis én a beszédértésben csak a magánhangzókra támaszkodhatom, miközben a mássalhangzók hallása csak a „láthatatlan protéziseimmel” valósulhat meg. A meglévő szókincsemből konstruálom meg a szót, akár magyarul, akár idegen nyelven. Amikor például tollbamondást tartott ötödikes koromban a magyartanárnőm, ő azt a szót diktálta: „orvosság”. Hirtelen kellett jegyzetelni, már a sokadik szó volt a sorban. Én, aki szájról olvasok, éppen akkor nem néztem fel a megfelelő ritmusban, így én a „boldogság” szót írtam le. Ez tükrözte akkori lelki állapotomat, ezt vetítettem a papírra.

– Mikor kezdtél arról álmodni, hogy tanár legyél? Gondoltál arra is, hogy hallássérült gyerekkel foglalkozz?

 – Első osztályos koromban, az egyéni foglalkozáson az osztályfőnököm megkérdezte, mi szeretnék lenni. Őszintén és naivan válaszoltam rá: tanár. Ő mosolygott.
A szakmai informatika tanítása hallássérült tanulóknak a korlátozott nyelvi kódú ismereteik miatt lehetetlen vállalkozás lett volna, így erre nem is gondoltam. Ezzel szemben az általános iskolai és gimnáziumi digitális kultúra tanítása nagyon vonzott. A többségi nevelés amúgy is közelebb áll a szívemhez, a szegregált oktatással szakmailag sem értek egyet, és szerintem csak a magyar gyógypedagógiai nevelés évszázados hagyományai miatt létezik.

Más európai kultúrákban inkább az az elv, hogy az általános pedagógusképzés részévé válik a speciális tudással rendelkező gyógypedagógia.

– Egy időben az Oktatási Hivatal munkatársa voltál. Úgy tűnik, annak ellenére, hogy ez egy fehérgalléros pozíció volt, inkább szerettél volna mezei tanár lenni.

 – Az Oktatási Hivatalban személyes adatokat kezeltem, társhatóságok részére állítottam ki igazolásokat. A munkám nem tartalmazott változatosságot, kihívásokat. Valódi gyerekekkel akartam találkozni…

– Hogyan próbáltad becserkészni az álmodat?

 – Amikor úgy éreztem, hogy itt az ideje, jelentkeztem és bizalmat kaptam. Igyekszem élni vele. Több gyermekem részt vett a Fővárosi Általános Iskolai Informatika Alkalmazói Verseny kerületi fordulójában, egy gyermekem a döntőbe is bejutott már.

– A gyerekek megpróbálnak visszaélni a helyzettel? Hogyan húzod meg a határaidat?

 – A hallásom hiányát a látással helyettesítem, és olyan protéziseim vannak, amelyekkel folyamatosan kontroll alatt tartom a „tanulói leleményes próbálkozásokat”. Annyira felkészülök az óráimra, és annyira megválaszolom a felmerülő összes lehetséges kérdést, hogy nem marad számukra homályos pont. Igyekszem kevesebbet kérdezni és több gyakorlati feladatot adni. Egy kicsit olyan ez, mint a légtornászok a trapézon: könnyűnek látszik, de rengeteg munka, készülés és figyelem van mögötte. Tadamm.

– Mit értesz "protézisek" alatt? A hallókészüléket?

- A protézis olyan segédeszköz, ami az emberi kultúra részévé válva segít a túlélésben. Egyfajta civilizációs termék, mint az ősembernél a szakóca... A munkám közben igen, használok hallókészüléket. A civil életemben nem mindig szükséges.

– Beszélsz nekik a helyzetedről? A szülők közül volt olyan, aki nemtetszésének adott hangot?

 – Minden bemutatkozásnál egyértelműen vállalom magam. A szülők olykor kevesebb tananyagot szeretnének, de ez minden kritika, ami valaha is felmerült.

– A hallássérülés hogyan dolgozik érted abban, hogy új utakat és lehetőségeket találj?

 – A hallássérült lét abban segít, hogy empatikusabb ember legyek, és komoly megküzdési stratégiákat adott a kezembe. Mostanra már azt is tudni vélem, hogy a „kisebbségi attitűdnek”, amivel rendelkezem, korlátjai is vannak.

A sajnálat-faktort próbálom meghaladni, azaz nem minden kedvezménnyel élni, hanem önállóan leküzdeni a nehézségeket.

– Hogyan tud az iskolai közeg támogatni téged?

 – A digitális kultúra tantárgy tanítása számítógép-eszközpark- és rendszergazda -igényes terület. Ezen kívül nincs más segítségre szükségem.

– Hogyan kezeled, ha úgy érzed, igazságtalan hátrányba kerülsz?

 – Az első állásom egy olyan munkahelyen volt, amely a sérültségem miatt kedvező adózási helyzetbe került. Az óvodai munkáltatóm ezt maximálisan ki is használta, amikor viszont a félévenkénti hosszabbítási időszakok lejártak, akkor elbocsájtott. Ha nem lettem volna „talpraesett”, akkor munkanélküli lettem volna. Az isteni gondviselés segítségével én már a történtek előtt három hónappal elkezdtem új munkahelyet intézni, így a munkahelyváltás egyik napról a másikra megtörtént.

– „Kéktúra az életem” –írod. Egyedül járod az utadat?

 – A Kéktúrát nagyon szeretem, a feleségemmel együtt már jó pár szakaszt megcsináltunk. Mindig inspiráljuk egymást az újabb távok teljesítésére. Olykor kikapcsolódunk, jókat beszélgetünk, és nemes egyszerűséggel csak gyönyörködünk a természet látványában. Beszélni sem kell mindig…