Gyermekeik szívéért harcoló apák

– Mi indította el benned, hogy létrehozd az „Gyermekeik szívéért harcoló apák” elnevezésű szervezetet?
– Saját élettörténetem. A kisfiam, akivel kicsi korában rengeteget játszottam, a válásunk után depressziós, magába forduló lett.

Csak az Egyesült Államokban a gyermekek 23%-a él apa nélküli háztartásban. Ők alkotják az iskolákból kimaradó diákok 71%-át, a fiatalkorúak börtönében élők 85%-át, az otthonról elszökő gyermekek 90%-át és az öngyilkosságot elkövetők 63%-át. Nem akartam, hogy a gyerekem is ilyen sorsra jusson.

Egy alkalommal, amikor a kéthetente esedékes apa-napra utaztam, a volt feleségem felhívott, és egyszerűen lemondta a találkozást. Ekkor jöttem rá, hogy elég az önsajnálatból és a haragból, el kell kezdenem meggyógyítani a családi kapcsolatainkat és rendbe hozni a dolgokat.

Bár a saját apám súlyos alkoholproblémákkal küzdött, mégis emlékszem, milyen fontos volt az a néhány pillanat, amikor velünk, a fiaival foglalkozott. Kenuztunk, horgásztunk, beszélgettünk a tábortűz körül. A legközelebbi apás hétvégén ugyanazzal a kenuval, mint amiben az apámmal eveztünk, a fiammal is útra keltünk. Mi is horgásztunk, de nem a halakról szólt az a nap: ismét elindult a kapcsolat közöttünk. Erre az élményre épül az általam létrehozott szervezet, amiben ingyen vehetnek részt a hasonló „csónakban evező” apák és gyermekeik.

– Milyen helyzetekből érkeznek hozzátok az apák?
– Az apátlanság okai sokfélék lehetnek. Van, akit a munkahelye rabol el észrevétlenül a gyermekeitől, vannak, akik valamilyen szenvedélybetegség – alkohol vagy drogok – rabjai. Vannak katonai szolgálatot távoli országokban teljesítő apák, akik emiatt nem tudnak érdemben részt venni a gyermekeik életében.

A válásokban mindenki vesztes, de leginkább a gyerekek veszítenek. Az anyák az apákra úgy tekintenek, mint pénzforrásra. Nincs más dolguk, csak hogy a havi összeget átutalják. Mi, apák nem engedhetjük, hogy kimaradjunk a gyermekeink életéből.

Lehet, hogy kicsi hatást gyakorlunk rájuk, de már azzal is jobb vágányra terelhetjük őket.

– Van olyan emlékezetes történet a táborokból, amit megosztanál az olvasóinkkal?
– Napi hosszabb evezésekről szól a programunk, mialatt az apák gyermekeikkel egy csónakban küzdenek a hullámokkal, a sebességgel, a természet erejével. Közben beszélgetnek, nevetgélnek, közös emlékeket raktároznak el a későbbiekre. Érkezett hozzánk egyszer egy katona apuka, aki nyolc évet töltött külszolgálatban Irakban. Kétéves volt a gyermekük, amikor elváltak, és ötéves volt, amikor egy hosszabb szünetre hazajöhetett. Ekkor jött el a gyermekével a táborunkba, ami egyben az első hosszabb kettesben töltött idő is volt a számukra. Az apa nagyon feszült és ideges volt az elején, nem tudta mivel tesz jót, mivel nem, hiszen egy hétvégénél többet még nem töltött a kicsivel, azt sem egyedül. A táborunkban megtalálták a kötődéshez szükséges időt, nyugalmat és támogatást, ami ahhoz kellett, hogy kikeveredjenek ebből a furcsa helyzetből. Nagyon jól érezték magukat, és hálás volt utána, hogy együtt lehettek. Szívszorító történetekkel találkozunk.

– A saját gyermekeiddel hogyan alakult a kapcsolatod?
– Rendszeresen találkozunk természetesen, és szinte minden táborunkban ott vannak ők is. Egy-egy követ adtunk egymásnak, amit mindig magunknál tartunk, emlékeztetve egymást a köztünk lévő szeretetre. Néha üzeneteket rejtek el olyan helyeken, ahol nem is várnák, hogy rátalálnak. Rengeteg fényképet és videót készítek, hogy lássuk egymást akkor is, ha nem vagyunk együtt, és persze a telefon is a segítségünkre van. A lányomtól kaptam egy pónit... kívülről nézve vicces lehet, hogy egy felnőtt férfi ilyennel „játszik”, de ha új helyen járok, készítek vele egy szelfit, és elküldöm neki. Több mint 4000 mérföld van közöttünk, alig-alig láthatom. Csak remélni tudom, hogy tudja, milyen értékes számomra, és mennyire a szívemben él.

– Mit üzensz az apáknak?
– Csak ennyit: soha sincs késő.

Amíg az életünk engedi, soha nem lesz késő újraépíteni a kapcsolatot a gyermekükkel. Mindegy, hogy 3 vagy 30 éves a gyereked, mindig van olyan pillanat, amikor szüksége van arra, hogy mellette légy!

Remélem, hogy a kenuinktól fodrozódó hullámok még több apához eljutnak, és ezáltal is csökken az apátlanság a világban, bármilyen formában legyen is az jelen a gyermekek életében.