Első út az oviba a gyermekemért, a két kisebbel együtt – Erőnléti edzés nosztalgiával spékelve

Az első gyermek érkezésekor új klubba kerül az ember: szülő lesz. Minden megváltozik, véglegessé és visszafordíthatatlanná válik. Aki nincs ebben a körben, csak lazán „a gyerekesek” címkével illet bennünket, ami valahol „a kutyások” mellett szerepel a társadalom jelenlegi skáláján. Aztán a második gyerek némi elismerést vív ki a fürkésző tekintetekből: „nézd már, ezt szándékosan csinálják!” A harmadiknál pedig egy belsőbb körbe juthatsz, nagycsaládos leszel. A szülésznők a szülőszobán már régi motorosként tekintenek rád, a gyermekágyas osztályon pedig te magad vagy az információs központ, ha épp más nem ér rá segíteni. A rosszmájúak halkan megjegyzik: „Kellett nektek ez a CSOK?!” 

A sorstársak pedig a „nem tudja még, mire vállalkozott” tekintettel, részvétteljes mosollyal intenek a játszótéren.

Visszatérve az ovira, a legfőbb erő, ami eddig visszatartott a kósza gondolattól, hogy nekivágjak a két plusz egy gyerekkel egy ilyen „sok hűhó semmiért” típusú útnak – na jó, ez enyhe túlzás, a „sok hűhó a tesóért” találóbb lenne –, az a rengeteg lépcső (és ruha), no meg persze a lépcsőzni (és öltözni, aztán vetkőzni) nem hajlandó kétéves. És akkor arról ne is szóljunk, hogy mindez a másik kettő ebéd- és/vagy alvási idejére esik. A második emeletről le, be a babakocsiba, el az oviba – egy kétéves sétatempójában –, be az oviba, ki a babakocsiból, végig a folyosón, le az udvarra, be a másik lépcsőházba, fel az emeletre – és már itt is vagyunk!

Ezen a ponton mindig rám tör a nosztalgia. Több mint két és fél évtized után is az orromban van a klóros felmosóvíz, az ebéd és a menzás kakaó összekeveredett illata. Nem szerettem óvodába járni, sosem akartam elengedni anyát, mindig kapaszkodtam a lábába, hogy ne menjen el. Annyira lassan telt az idő, egy örökkévalóságnak tűnt a délelőtt a teremben, és még hosszabbnak, ha kint voltunk az udvaron. Amikor megkérdeztem az óvó nénit, mikor megyünk be, mindig azt a választ kaptam, hogy „még sokára”, amit úgy értettem, hogy „nemsokára”. Csak a sokadik alkalom és egy adag csalódott várakozás után jöttem rá, hogy nem azt mondja, amit gondolok. Annyira bennem van az érzés, hogy várom, mikor lép be anya, és megölelhetem, és végre érzem az illatát, és belefúrom az arcom a hajába. 

Amikor reggel hozom a fiam, igyekszem nem belemélyedni ezekbe az emlékekbe, különben én kapaszkodnék az ő lábába, hogy ne menjen. 

De úgy tűnik, ő ügyesebb vagy jobban uralkodik magán, és így én is. Ilyenkor pedig esélyem sincs hasonló dolgokon elmélkedni, mert kezemben egy az overálban fóka módjára csúszkáló félévessel és egy a lábamba csimpaszkodó szepással próbálom felvarázsolni az overált a célszemélyre, miközben rólam már olvad a kabát.

Persze, ha az ember már rutinos, eközben jut idő egy kis „beszélgetésre” is, elcsíphetjük az új óvó nénik nevét, mi az éppen aktuális vírus, kik dőltek ki eddig a sorból, vagy hogy kinek lesz a héten szülinapja – akkor a torta miatt akár húsz percet is lehet várakozni a gyerekekre a folyosón, juhé!

Hazafele áldom magam, hogy bedobtam egy adag sajtos tallért az anyósom ötlete alapján. Náluk „motorpénznek” hívták anno, és azt hiszem, franciadrazsé volt. A gyerekek mindig kapnak egyet, ha eljutnak a következő célpontig. Így sikerült le- és felcsábítani 36 kilónyi gyereket a lépcsőn, és csak a nyolckilóst kellett félkézben cipelnem.

Még mielőtt kiléptünk az oviból, egy anyuka, aki cirka harminc percig nézte a manőverezésemet, az ajtóban megjegyezte: nem is gondolta volna, hogy három gyerekem van. Hogy lehetek ilyen kisimult? Hát, mire hazaértünk, már kevésbé voltam az…