„Kellett ez neked?” – Egy háromgyerekes anya vívódásai

Így hát inkább végigpörgetem a Facebookot, az Instát, mert az elhallgattatja a hangot a fejemben. És nézem, hogyan élnek mások. Mások, akik nem úgy csinálták, mint én. Akik nem ugrottak ki, amikor beindulni látszott a karrierjük, amiért keményen megküzdöttek, akik minden évben feljebb lépkedtek a lépcsőfokokon, minden hónapban új tájakon járnak, minden héten kirúgnak a hámból, mindennap van idejük meghallani a saját szükségleteiket. És irigykedem. Bevallom, így van. Ilyenkor szívesen lennék a helyükben. A saját vágyaimmal foglalkozni, felnőtt emberek között, felnőtt témákról beszélgetni. 

És igen, ezt is én szerettem volna, vágytam rá. Nagyon. És megkaptam. Szerencsés vagyok, tudom, hogy sokan lennének nagyon szívesen a helyemben. De most úgy érzem, feloldódtam benne. 

Mintha táptalaj lennék a családomnak, akik belőlem nőttek ki, miközben az, aki voltam, már nincs, és nem is lesz többé. 

Az átmenetet valahogy észre sem vettem, mintha egy csettintés alatt – ez cirka öt évet és pontosan három gyereket jelent – eltűnt volna az a magabiztos, optimista, mosolygós lány, amilyennek magamat ismertem, és maradt helyette egy szorongó, önmarcangoló, folyton fáradt emberi lény, akivel még ismerkedem. 
Az életünk egy kaleidoszkóp. Egy zárt rendszer meghatározott számú, színű és nagyságú üveggyönggyel. Ahogy az idő forgatni kezdi, mindig más és más kerül a középpontba, változnak az arányok. Család, munka, barátok. Ott van minden egyes részlet, teljesen semmi nem kerülhet ki a képből, mégis mindig egészen mást látunk. Egy filmsorozatban hangzott el, és teljesen bevésődött: „Mindent megkaphatsz az életben, csak nem egyszerre.” Döntések és választások előtt állunk minden egyes percben. Eldönthetjük, hogy fordítunk-e egyet az életünkön, vállalva, hogy amit eddig elértünk, szertefoszlik. 
Így változik a fontossági sorrend, háttérbe kerülnek olyan dolgok, amik addig az életünk középpontját jelentették – mint például mi magunk.

Mihalec Gábor párterapeutától hallottam egy fogalmat: szükségletkésleltetés. Ezt minden szülő ismeri, és akár tud róla, akár nem, mindennap csinálja is. Hiába vagy éhes, hiába kell pisilni, előrébb való a gyerekek szükséglete. És hiába kéne egy új cipő vagy kabát, mert a meglévő vállalhatatlanul kezd kinézni, azt úgyis fel lehet venni, ellentétben a gyerek igényeivel, akire nem megy rá a tavalyi bakancsa és kabátja, így nyilván ő lesz az első, akinek vásárolni kell. 

Az anyaság eltűnt valahol a púdergiccses Insta-fotók és a véget nem érő panaszos telefonkimenők között. Akik nincsenek benne, azok csak ezt látják, a két végletet. És most én is ezt teszem, amit leírtam, az az árnyoldal, és biztos nem hozza meg a kedvet a családalapításhoz. De ne ez alapján ítéljetek! Mert emellett ott van a végtelen hála, amit érzek. A rengeteg apró, gyönyörű pillanat, amikor az ember azt érzi, igen, ezért megéri, és újra így csinálnám. De ezeket a perceket nem beállított, jól megkomponált pasztellfotókon kell keresni, hanem ott vannak valahol félúton egy levert váza és egy összefirkált fal között, vagy egy nagy sírás utáni hüppögős bújásban. 

Amit sem elmondani, sem leírni, sem fotózni nem lehet. 

Akik munka után fáradtan rogynak le a kanapéra, zsong a fejük az egész napos impulzusoktól, a véget nem érő értekezletektől, sietős telefonhívásoktól, erőltetett bájcsevejektől, és morajlik bennük a bűntudat, mert már megint nem hívták fel, adták le, írták meg – a nyugalomban és csendben nekik is bevillan: „Kellett ez neked?”

Így hát inkább végigpörgetik a Facebookot, az Instát, mert az elhallgattatja a hangot a fejükben. És nézik, hogyan élnek mások. Mások, akik nem úgy csinálták, mint ők: akik belevágtak a gyerekvállalásba, amikor még „időben” voltak, akik bíztak benne, hogy jól döntenek, ha családba fektetik a jövőjüket. És talán ilyenkor szívesen lennének a helyünkben. 

A boldogság nem egy fennsík, amit, ha sikerült elérni, birtokolhatunk. Minden élethelyzetben rábukkanhatunk, de soha nem lesz felhőtlen, mert pillanatokból tevődik össze, és ezekből kell minél többet gyűjtögetnünk. Ha pedig mégsem találjuk, fordítanunk kell egyet életünk kaleidoszkópján.