Elénekelni valakinek a Bóbitát – Interjú Grecsó Krisztiánnal és Árvai Judittal
Grecsó Krisztián író, költő, dalszerző és Árvai Judit összetartozása erős szövetű anyag: elbírt halálos betegséget, hosszú várakozást, irodalmi sikert. Az a két verseskötet, amelyet Krisztián az elmúlt évben jegyzett, szintén kettejükről beszél – illetve hármójukról. Így is beszélgettünk: játszótéren, vigyázó szemünket folyton az univerzum rendezőjén, Hannán tartva.
Tartottam tőle, hogy hármunk közös, gyerekcsodáló áhítatából nem lesz beszélgetés. De fontosabb dolgot látunk az íróból és a feleségéből is, ha gyereket hintáztat, mintha tömjénfüstöt lóbál. Földközeli, égközeli beszélgetés az otthonra találásról, két hangra.
– Az év elején megjelent versesköteted a férfiszívbe, az év végi a pici szívbe engedi bele a kíváncsi olvasót.
Krisztián: A Magamról többet már ennek a metamorfózisnak a szépségeit, nehéz helyzeteit szemléli, ahogy az átalakulásban, a férfiből apává válásban önvizsgálatra kényszerülsz, és olyan tárnák nyílnak, amelyeknek a létezéséről sem tudtál. Ezzel a mondattal végződött a férfiszív: „Hány éve várok rá,/ Hogy elénekelhessem valakinek/ A Bóbitát, aki fontosabb, mint én.”, és a Bóbiták versével indult a Belefér egy pici szívbe. Nagy utat jártunk be egy év alatt – ebben a furcsa évben, amikor közönségnek alig-alig énekeltem.
Egyébként az énekelt versben feltétlen hitem van, nem tudom az irodalom marketing-rétegének látni.
– Mindig van benned tanítói attitűd?
K: Szándékoltság nélkül.
– Judit, te otthon mennyit kapsz a népnevelői hatásból?
Judit: Semennyit. Az otthon a létezés szabadságának, nem a világ megreformálásának a tere.
K: Azért kölcsönösen hatunk egymásra. Judit társadalmilag kifejezetten érzékeny, ő nevelt környezettudatosságra.
J: A születésnapomra házi komposztálót kértem, ami körülnézve a tömb- és bérházak közt, nem mindenkinek evidens, Krisztiánnak sem volt az.
Újra és újra visszatért a kérdésre, remélve, hogy születik nyaklánc-kompromisszum, vagy elhajlok a gyűrű, fülbevaló irányába, de hajthatatlan voltam. Megkaptam a szülinapi komposztálót – és ő is nagyon szereti.
– Komolyan komposztálsz a harmadikon?
J: Tulajdonképpen fermentálás, úgyhogy nem mindenki számára megvalósítható. Mi hazahordjuk a szüleimhez a komposztot. Nem büdös, nem kukacos és élhetőbb környezetet köszönhetünk neki.
– Honnan jössz, ahova a komposztföldet lehet hordani?
J: Egy Miskolc melletti kis faluból származom, de nagyon sokat változott a gyerekkorom színtere is. Harminc éve még tényleg falu volt tehén- és disznócsordával, tyúkokkal minden udvarban; sok szlovák és tót nemzetiségi betelepítettel. A nagyszüleim beszéltek tótul, én már csak egy-egy szóra emlékszem. Mára elvesztette a falusi jellegét a település.
– Jobban szeretnéd, ha ugyanaz lenne?
J: Valószínűleg hamis nosztalgia él bennem. Ebben is hasonlítunk Krisztiánnal, hogy beszélünk a rotálásról, kukoricatörésről, krumpliásásról, meg a paprikaszedésről a fóliában, de igazából már egyikünknek sincs ezekhez gyakorlati kapcsolódása.
Én már nem tudom, mit kell csinálni a földdel, ami pedig annyira természetes volt a nagyszüleimnek. Ahhoz is telefonálnom kell, hogy mikor kell a rózsát metszeni.
Elveszett ez a tudás – de a falu is egyre kevésbé van arra berendezkedve, hogy valaki ott a földből éljen.
– Könnyű volt bevezetni Krisztiánt a saját családodba?
J: Krisztiánnal az első találkozásunk a felismerés döbbenete volt: nem a népszerű írót láttam, hanem valakit, akiről azonnal tudtam, hogy az életem hátralévő részében közöm lesz hozzá, de nem tudhattam, milyen mértékben. Velem először történt ilyesmi, és a közhelyeket ezen a módon is hárítva sokáig nem beszéltem erről otthon. Amikor családi levelezésben a nővérem lelkesen ajánlotta a könyvét (Mellettem elférsz), én frászt kaptam: honnan tudják?! Nem tudták, persze, és az első találkozásnál kereste mindenki, hogy hogyan is kell viselkedni egy híres író jelenlétében, de kölcsönösen szépen vették az akadályt. Borsod és Dél-Alföld találkozása mindkét fél számára tartogatott meglepetéseket szokások, ételek vagy akár az üdvözlés területén is.
– Krisztián, te a generációs traumák feloldásához, a család témájához szerzőként folyamatosan kapcsolódsz. Az édesapáddal való kapcsolatodról két éve azt mondtad, hogy a megbocsátás még nem végződött el. Tudott ez változni az apaságoddal?
K: Általános pszichológusi közhely, hogy a gyerek legnagyobb traumája a szülő. Amikor a bettelheimi (Bruno Bettelheim, gyermekpszichológus – a szerk.) és vele rokon elméleteket olvastam, volt bennem szkepszis: elég sok minden tud történni egy emberrel – van sérülés, amit a családban kapsz és rengeteg, amit másutt.
Az apaságomban azonban nagyon motivált lettem, mert őrületesen szerelmes vagyok a kis Bóbitánkba. Kellett egy félév, amíg kölcsönösen tanultuk egymást: sétálgatni egy kacagógerlével a parkban, engedni, hogy naponta történjenek velünk a csodák – ez egy új dimenzió.
Eközben egy éve tapasztaltam magamon, hogy ez a félig-meddig harag, ez a megbocsátásra való képtelenség az apám felé szomorúsággá alakult át.
Ahogy nyílt Hanna értelme – most már mindent az ő szemszögéből olvasunk –, álltunk a dédi házában nézegetve a falon a fényképeket; az egyiken ott van egy most már örökké fiatalon maradó, hosszú hajú férfi az anyám mellett, és azt mondhatom a lányomnak, hogy ő a nagyapád. Még most is alig múlt volna 60 egyébként, és ezeket a csodákat elmulasztotta – nemcsak ő, hanem mi is. Ettől nem lehet dühös az ember, kudarcot érezhet még esetleg, hogy nem sikerült az a küzdelem, amit érte folytattunk.
– Nyolc éve voltatok házasok, amikor az életetekbe megérkezett Hanna.
J: Régóta szerettünk volna kétfősnél nagyobb családot, amikor Hanna jött, egyszerűen csak örültünk. És időben érkezett. Krisztiánnak előtte zajlott a daganatos betegsége, a különben is nehéz élethelyzetben nem volt még itt az ideje.
– Végigélted Krisztián betegségét, most az apává válását. Mindkettő krízis – még ha nagyon más formában is. Hogyan látod az ő formálódását a körülmények között?
J: Folyamatosan változunk – én egyiket sem tartom különleges élethelyzetnek. Két véglet, de nem egyedi, nem szeretnék egyikből sem misztériumot gyártani. Otthonról hozom, hogy természetes módon tudok együtt élni a változásokkal, a magaméval és a társaméval egyaránt.
– Krisztián, a te hitedben ezek azért kemény próbák voltak?
K: A Jóisten nem Mikulás, hogy ha jól viselkedünk, megjutalmaz, és ezért mi szeretjük. Juszti mamám, aki a példaképem is, bencés nyitottsággal és bencés kételyekkel, ájtatosság nélkül élte a hitét – erre a kegyességre Bakonybélen találtunk rá Judittal. Szabad a hitben meginogni, és szabad róla beszélni. Szabad azt mondani, hogy gyenge vagyok, szabad erről gondolkodni. Be lehet vallani, hogy elvesztettem a hitemből valamit, és segítséget kérni.
A betegség legmélyén kezdtem visszatalálni Istenhez, nem az kellett hozzá, hogy második esélyt kapjak. Amikor kiderült, hogy mégis van út tovább, megálmodtam Hannát, és megkaptuk.
De valójában csak a bizonyítékokat nem szükségelő hit elég erős ahhoz, hogy élni segítsen.
– Judit, a saját változásaidat érzékelted ezekben a helyzetekben?
J: Számomra is nyilvánvaló, amikor türelmetlenebb vagy kiegyensúlyozottabb vagyok; ezért próbálok a reakcióimat megfejtve nem vakon élni a világban; már csak azért is, hogy a körülöttem élőknek könnyebb legyen.
– Az írófeleség életének mik a nehézségei? Mit csinálsz például, ha nem tetszik egy szövege?
J: Már tudja, mi az, ami nekem nem fog tetszeni. Racionálisabb lény vagyok – van, ami nekem túl szép, de nincsenek szövegkonfliktusaink. Krisztiánnak nagyon fontosak az olvasói találkozások, ha ezek megszaporodnak, az nyilván megterheli a családot, de nem nehézségként tartom számon. Kamionos vagy az orvos feleségének lenni is kihívásokkal teli életforma: nem hiszek a foglalkozásalapú kapcsolatokban. Bár belegondolva, mindig szakács férjet szerettem volna, és Istennek hála, Krisztián remekül főz, úgyhogy végső soron a miénket elkönyvelhetjük sikertörténetnek.
Nem vágyom a nyilvánosságra, Hanna létének csodája mellett sok minden eltörpül: nem olyan érdekes a karrier, és nem szeretném az online térben bizonygatni, hogy létezem. Amikor gyermeklélektant tanulva szembesültem a „jó szülő” ismérveivel, azonnal magam előtt láttam az anyámat. Őt egyre inkább szeretném követni.
– Krisztián, 13 év alatt könyvtárosból ismert íróvá váltál, apaságodban átrendeződtek az édesapáddal megélt kapcsolódások, most mi történik veled?
K: Hazatalálás zajlik. Ennek volt egy adventként megélt hatalmas pillanata. Játszótéren voltunk Hannával, aki egy idő után odaállt a kapuhoz kifelé mutogatva: menjünk haza. Magamban azt gondoltam, jól van, lányom, ha ilyen vagány vagy, hogy haza akarsz menni, akkor tessék! Úgy indultunk el, hogy ő a 15 hónapja minden öntudatával babakocsit tolva jött mellettem, én pedig minden erőmmel azon voltam, hogy semmilyen gesztusom ne sugallja, hogy melyik a helyes irány. És hazatalált.
Döbbenetes volt megélni, hogy ebben a folytonos bizonytalanságban, változásban, amiben élünk és otthontalanok vagyunk, örökké két világ között, őneki otthona van és biztosan tudja, hogy hol.
Ő hazatalált – és általa én is. Csak én másképp. Lett otthonom, ami túlmutat azon, hogy hol van a lakás, amiben alszom, Hanna ezt segített megérteni. Tizennégy éves koromtól küzdöttem a „bolygó hollandi” helyzet kívülállósságával, és most az ő otthona miatt lett nekem is otthonom. Az egész felnőtt életem visszalényegült az ő világához.
Ez a cikk a Képmás magazin 2021. januári számában jelent meg. A lapra előfizethet itt>>
Kérjük, támogasson, hogy otthonába vihessük az értéket!
Fontosnak tartjuk, hogy a kepmas.hu által közvetített értékek továbbra is ingyenesen juthassanak el minden olvasóhoz. Kérjük, ha örömmel olvassa cikkeinket, hallgatja és nézi felvételeinket, támogassa Ön is a kepmas.hu-t!
Támogatom a kepmas.hu-t>>