„Rögös út vezetett az én szabadságomig” – Beszélgetés Berg Judit József Attila-díjas íróval

– A gyerekeknek írt regényeidben fontos érték a barátság, a becsület, a rend – de okosnak és bevállalósnak is kell lenni ahhoz, hogy kerekké tegyük magunknak a világot. Mennyire kaptad ezt a világképet készen, és mennyi munkád van benne?
– A szüleimnek köszönhetően van egy nagyon stabil hátterem: nekik mindig a család volt az első, és nagyon erősen hisznek egy becsületes, jó világban, ahol jó élni, és ahol érdemes betartani azokat a társadalmi szabályokat, amelyektől jól működik egy közösség. Benne volt a mindennapjainkban, hogy nem csapunk be másokat, hogy összetartunk, hogy nem szabad szó nélkül elmenni az igazságtalanság mellett, hogy meg kell védeni a gyengébbeket. És volt az életünknek egy kialakult rendje, ami biztonságot adott: például az otthoni dolgokat az anyukám intézte, ehhez a hátteret pedig az apukám biztosította. Persze, van, amit a saját gyerekeimmel már másként csinálok, de ezt pontosan emiatt a nagyon rendezett, stabil és szeretetteljes hátteremnek köszönhetően tudom ma megtenni. Káoszból, rendezetlenségből, szeretetlenségből ez a mostani életem, úgy érzem, nem tudott volna kinőni.

– Ezeket az értékeket úgy közvetíted, hogy vajmi keveset beszélsz róluk. Ha mégis meg kellene fogalmaznod, hogy mi az a szeretet, akkor mit mondanál?
– Húha… Talán legjobban egy példán keresztül tudnám ezt megfogalmazni. A legnagyobb lányommal egyetemista koromban estem teherbe egy nagyon friss kapcsolatból. Egyértelmű volt számomra, hogy meg fogom őt szülni, pedig abban sem voltam biztos, hogy az apukájával sokáig együtt maradunk – nem is maradtunk egyébként; másfél éves korától már egyedül neveltem. Viszont rengeteg tervem volt egyetem utánra: szerettem volna még a dramaturg szakot elvégezni a Színművészetin, drámapedagógiát hallgatni külföldön, még egy egyetemet elvégezni, utazni… Szóval tele voltam tervekkel és vágyakkal, viszont szembesülnöm kellett a valósággal: ott álltam egy kisgyerekkel, diploma és szabadidő nélkül, hónap végén már alig tudtam pelenkát venni, és magamnak ennivalóra se maradt mindig pénzem. Tudtam, hogy vagy mindent alárendelek most ennek a gyereknek, vagy rossz anyja leszek. Úgyhogy próbáltam megadni neki mindent, de közben lázadtam, hogy én most mennyi mindenben korlátozva vagyok!

Aztán rájöttem, hogy az anyaság nem olyan dolog, amit dacosan meg dühösen lehet csinálni. Le kell mondanom dolgokról, de addig kell eljutnom, hogy ne a lemondás legyen a fő üzenet.

Szóval valami olyasmi az igazi szeretet, hogy úgy tudom alárendelni magamat, hogy ne legyen bennem sértettség, dac, harag, mártíromság. Az a biztos tudás és érzés, hogy az, hogy ketten vagyunk, sokkal jobb, mint ha csak egyedül lennék.

– A nem hívők most azt mondanák, hogy ez a flow, mi, hívők meg azt gondoljuk, hogy ez a kegyelmi állapot, a megvalósult keresztény szeretet-eszmény: ahol őszintén és szabadságból tudsz szeretni – és nem azért, mert valakinek meg akarsz felelni.
– Alapvetően hozzám is közelebb áll a flow… (nevet) Persze, én is hiszek mögöttes erőkben, de sokkal inkább a természetnek és a világnak abban a hihetetlenül biztos körforgásában hiszek, amit olyan nagyon erősen tapasztalok magam körül. Közelebb áll hozzám elmondani egy fohászt a Földanyához, Pachamamához, akiről Peruban sok történetet hallottam, mint Istenhez. Mindezek ellenére nagyon gyakran éreztem már életem során, hogy amikor a helyemen vagyok, és sikerül meghoznom a jó döntéseket, akkor a szanaszét futó szálak elrendeződnek, összefésülődnek – mintha elkezdenék alám tenni a következő lépéshez szükséges dolgokat.

Én ebben is a világban jelen lévő harmóniát érzem, az anyukám pedig, aki hívő, ilyenkor fel szokott mutatni az égre, hogy „kislányom, hát ez egyértelmű!”.

– A természet rendjébe vetett erős hited tartott meg akkor is, amikor ott álltál egy bizonytalan kapcsolatban az első gyerekeddel? Vagy hogyan tudja ezt végigcsinálni egy huszonéves egyetemista lány minimális anyagi forrással, egyedül?
– Azért ez inkább már a negyven fölötti négygyerekes anyuka bölcsessége… Akkor inkább még a dac tartott meg, hogy én nem bukhatok el, nem kerülhetek olyan helyzetbe, hogy az én gyerekem nyomorogjon és ne egy jó családban nőjön fel. Ebben egyébként sokat köszönhetek az apukám katonás nevelésének, akinél alapvetés volt, hogy „egy Berg lány nem nyavalyog, nem hisztizik, mindent megcsinál, ha belepusztul is”. Bizonyára emiatt is van meg bennem az az önfegyelem és akaraterő, ami kellett ahhoz, hogy kijöjjek a folyamatos harcokból és szorongásból álló első házasságomból, és egyedül biztosítsam a gyerekemnek azokat a lelki és anyagi feltételeket, amik kellettek ahhoz az élethez, amilyet én elképzeltem neki.

Kép

Kép: Berg Judit közösségi oldala

– Azt nyilatkoztad egyszer, hogy sokat tanultál a válásaidból, például az is egy tanulás volt, hogy nem választottál magadnak hozzád illő párt. Most a negyvenes, négygyerekes anyukák bölcsességével hogy látod, meg lehet tanulni kompatibilis párt választani? Mit lehet várni egy kapcsolattól?
– A második férjem például a világ legrendesebb férfija – a válásunk ellenére is nagyon jóban vagyunk. Az, hogy mégsem működött hosszútávon a kapcsolatunk, talán azon múlott, hogy én sok mindennel nem voltam tisztában magammal kapcsolatban. Nagyon fontosnak tartom, hogy már gyerekkorban kezdjük el önmagunk megismerését: hogy milyenek is vagyunk valójában és mik a vágyaink, céljaink… Nagyon fontos nekem a partneri viszony. Ha egyedül vagyok és nekem kell megoldani a dolgokat, azzal én teljesen ki vagyok békülve, jól feltalálom magam.

De ha már együtt élek valakivel, akkor szeretem, ha közösen találjuk ki a közös dolgainkat, míg a saját utunkon nagy igényem egyfajta szellemi együttrezgés, egymás inspirálása, hogy szél legyünk egymás szárnyai alatt.

Nagyon imponáló tud lenni például, amikor egy férfi az étteremben belenéz a szemembe, és anélkül rendel nekem, hogy bármit is szólnék – mindaddig, amíg ez nem arról szól, hogy azokat a döntéseket is ő akarja meghozni helyettem, amiket nekem kéne. Ez ugyanúgy fullasztó tud lenni, mint az, amikor hiába van ott mellettem a férfi, rám hagy mindent, és azt mondja, legyen minden úgy, ahogy én akarom. Ezeket én a saját káromon tanultam meg. Ha jobban tisztában lettem volna magammal, talán bölcsebb döntéseket tudtam volna hozni.

– Négy gyermek édesanyjaként a hivatásodban is kiteljesedtél: sikeres és népszerű író lettél. Az imént érintetted a férfi-női szerepeket egy kapcsolaton belül. Számodra mit jelent a női szerep, szerinted van ilyen egyáltalán?
– A természet úgy alakította ki, hogy vannak nők és vannak a férfiak, így szerintem óhatatlanul van egy természet által diktált szereposztás férfiak és nők között, és én ezzel teljesen meg vagyok békélve. Az én testem alkalmas arra, hogy gyereket szüljek, hogy szoptassam, úgyhogy ebben az időszakban nyilvánvalóan több pihenésre van szükségem, és a férfi az, aki az anyagi bázist biztosítani tudja, aki a családot védelmezni és a hátán vinni tudja. Azt gondolom, hogy a család, főleg a XXI. században, teljes mértékben közös vállalkozás, amelyben a férfinak és a nőnek is részt kell vennie. Van, hogy a család dinamikája szempontjából az a jobb, ha a férfi végez kereső munkát, a nő pedig az otthoni dolgokat intézi, szerintem ez is teljesen rendben van. Viszont ha a nő is dolgozik a szakmájában, és mellette elvárjuk, hogy az egész családot és háztartást a hátán vigye, csak azért, mert nő, azt igazságtalannak tartom.

– Sokszor említed a szabadság fontosságát, ugyanakkor olyan benyomást keltesz, mint akinek a fejében és az életében komoly rend van. A gyerekeid nevelésében is tudod érvényesíteni ezt a szerencsés kombinációt?
– Rögös út vezetett az én szabadságomig. Régebben rengeteg szorongásom, félelmem volt, talán éppen ezért elviselhetetlenül nagyképű kijelentéseket tettem, sok mindenre nem vagyok büszke. Mostanra viszont sikerült elengednem az azzal kapcsolatos félelmeimet, hogy milyennek látszom; a megfelelni akarásból, tetszeni vágyásból fakadó szorongás nincs már bennem – azt hiszem, a szabadságnak pont a félelem a legnagyobb gátja. Ez nem jelenti azt, hogy ne szeretnék tetszeni – dehogynem, nagyon is szeretnék! De nem mindenáron, nem görcsösen, hanem vállalom, hogy vagyok, amilyen vagyok – miközben folyamatosan dolgozom magamon, és próbálok bizonyos tulajdonságaimon javítani, szóval ez egy átmeneti állapot, és ezt is vállalom.

A gyereknevelésben is fontosnak tartom egyébként a dolgoknak a megbeszélését; régebben a szülő tévedhetetlen volt és erővel lenyomta az akaratát a gyerek torkán. Most azért már rengeteg olyan szülőt látok, akik el tudják ismerni, ha hibáztak, akik bocsánatot tudnak kérni a gyerektől, ha szükséges.

– Gondolod, hogy ez feltétlenül generációfüggő? Ma is akadnak szép számmal olyan negyvenesek, akik nem engedik a gyereküket megszólalni az asztalnál, de ők maguk végigtelefonálják az étkezést. Emlékiratokból meg kitűnik, hogy régebben is voltak olyan szülők, akik nem erőből neveltek, sőt, bizonyos kereteken belül határozottan szabadjára engedték a gyerekeiket – őket bélyegeznék ma sokan liberálisnak emiatt.
– Én maximálisan liberálisnak tartom magam, és úgy próbálom nevelni a gyerekeimet, hogy megtalálják magukat és azt, ami érdekli őket, amiben majd sikeresek lehetnek. És ugyanilyen fontosnak tartom, hogy a közösség értékeit ismerjék és fontosnak tartsák, hogy legyenek gyökereik; hogy ha már magyarok vagyunk, akkor igenis fontos legyen nekik a magyar kultúránk. Egyébként a jelenlegi közélet egy nagy bűnének tartom, hogy úgy állít szembe embereket egymással, mintha kibékíthetetlen ellentét feszülne közöttük.

Pedig ha megnézünk engem és egy maximálisan konzervatív anyukát, akkor kilencven százalékban egyezni fogunk abban, hogy miket tartunk fontosnak.

Például hogy a gyerekeink becsületesen éljenek, hogy megtalálják azt a hivatást, amivel boldogok tudnak lenni, hogy legyenek céljaik, értékeik; rengeteg dolgot tudnék mondani, ami bizonyítja, hogy nincsenek közöttünk akkora ellentétetek.

Kép

Kép: „Rumini a mesehős” közösségi oldala

– A regényeidet is ilyen tudatosan építed, mint az életedet? Tudod, hogy honnan hová szeretnél eljutni, vagy írás közben alakul a történet?
– Az első Ruminit a legnagyobb lányomnak írtam, a neki rögtönzött meséket vetettem papírra és nyomtattam ki karácsonyi ajándékként. De ilyet ugye egy profi nem csinál, hogy elkezd írni valamit, aztán majdcsak lesz belőle valami… Szóval a regényeket ma már úgy írom, hogy tudom, mi a céljuk, honnan hova szeretnék eljutni, és aztán a részleteket már írás közben találom ki.

– Felnőtteknek szeretsz jobban írni vagy gyerekeknek?

– Nekem sokkal könnyebb gyerekeknek írni, mert valami nagyon mélyről jövő bizonyossággal tudom, hogy hogyan kell hozzájuk fordulni.

Elképesztő késztetést is érzek rá, hogy írjak nekik, hogy meséljek. És ahogy idősödöm, benne van az is, hogy bizonyos dolgokat el akarok nekik mondani – persze nem didaktikusan, ez nagyon fontos célom. Amikor felnőtteknek írok, sok bizonytalanság és kétely van bennem magammal kapcsolatban. De abban meg az a jó, hogy közben feszegetem a határaimat. Foglalkoztatnak a férfi-nő kapcsolatok, sok tapasztalatom is van ezzel kapcsolatban – és sok mindenre nem tudom a választ, de szeretném körüljárni.

– Számíthatunk felnőtteknek szóló Berg Judit-kötetre?
– Nagyon szeretném az utazásaimról írt novelláimat egyszer egy kötetben látni, és már a fele elkészült egy regénynek, amelynek a témája a férfi–nő kapcsolatok dilemmái, de sose sikerül befejeznem…

– …a gyerekkorú rajongóid hatékony érdekérvényesítő képessége miatt? Kikönyörögték nálad, hogy a Rumini kapitánnyal ne legyen vége a sorozatnak, azóta már a másodikat írod, a felnőtteknek szóló regény meg a fiókban...
– Igen, a Rumini Tükör-szigeten után nagy lendülettel rögtön elkezdtem írni a folytatást, a Rumini és az elsüllyedt világot. Ez minden idők leghosszabb Ruminijének ígérkezik, mert rettentően bonyolult történetet sikerült kitalálnom, de a karanténban van rá időm. Remélem, még idén megjelenik. És persze megígértem a gyerekeknek, hogy a Lengemeséknek is lesz folytatása, meg a Két kis dinónak is… Persze lehet, hogy csak mentségeket találok magamnak, hogy ne kelljen a felnőtt dilemmákkal foglalkoznom… De meg fogom írni, anélkül nem halok meg! (nevet)