Levegőt, de nem véres zsebkendők árán! – Egy orrsprayfüggő coming outja

Coming out – ezt a kifejezést a sokáig titokban tartott nagy beismerések megnevezésére szokták használni. Csak úgy „kijön” a vallomás, mondja az angol. Előfordul azonban az is, hogy valami bár nem titkos, nem illegális, bizonyítottan káros, és a tény felismerése, miszerint függő vagyok ettől az anyagtól, azért coming out, mert további nagy felismeréseket tartogat számunkra. 

Például: orrspray-függő vagyok. Ez ártalmatlanul hangzik. De saját magamat buktattam le, amikor az egyetlen orrspray, ami szabaddá tudja tenni a levegő útját a folyamatosan heges és vérző orrnyálkahártyámon keresztül, le volt árazva a gyógyszertárban. Bár már hat éve folyamatosan használom valamelyik sprayt, két éve csak ezt, mert a többi még a jelenleginél is jobban pusztította az orromat belülről. 

Tehát amint megláttam az akciót, azonnal kettőt kértem. 

„Még a hülyének is megéri – viccelődtem a gyógyszertári asszisztenssel –, bár örökre legyen átkozott az a gyártó, aki egy ennyire addiktív anyagot piacra dob, mert már nagyon szenvedek a függőségtől” – fűztem hozzá. 

A kedves dolgozó közelebb hajolt, és elárulta, hogy milyen lehetséges módokon szoktak le a már régóta ezzel a szerrel élők, köztük egy háziorvos által felírható másik készítményt is ajánlott. Az első pillanatban megörültem, hogy végre lesz kiút a folyamatos orrvérzésből, de aztán belenéztem a jó áron vett két dobozra a táskámban. „Majd akkor megyek el az orvoshoz, ha ezt a kettőt már elhasználtam. Olyan jó üzletet csináltam vele, nehogy már kárba menjen” – gondoltam. 

Vészjelző

Rejtett függőségeink biztos jele, hogy olyan gondolatok jelennek meg a fejünkben, amelyek inkább szolgálnak egy mondvacsinált jó ügyet, mint a saját érdekünket, egészségünket. Például ebben az esetben az én rejtett elköteleződésem az anyagi „jól járás”, mert meggyőződésem volt, hogy olyan jó üzletet csináltam az egy havi adag áráért két hónapra elegendő nyálkahártya-pusztító oldat megvásárlásával, hogy hirtelen anyagilag pazarló döntésnek látszott leszoknom akkor, amikor megspóroltam néhány ezer forintot. 

A felismerés már a gyógyszertár előtti zebrán átkelve megfogalmazódott bennem, és az autómig érve volt időm végiggondolni, hogy ez alatt a sok év alatt mennyi pénzzel támogattam a függőséget okozó gyógyhatású készítményt előállító céget. Ebből a szemszögből már határozottan nem tűnt anyagi megfontolásból sem okos döntésnek, hogy hónapról hónapra gyakorlatilag a csekkbefizetésekkel azonos rendszerességgel adom nekik a pénzemet. 

Mégis, gondoltam, valahogy meg kell oldanom a mai napot, hogy levegőt kapjak, ezért az egyik dobozt felbontottam, és spricceltem. 

Ezek után, miközben egy zsebkendővel itattam fel az orromból kiszivárgó vért, belém csapott a kérdés: vajon az életünknek hány területén követjük ezt a mintát? Egy jónak vélt ügyet (mint az orrlyukon átáramló levegő) nemcsak anyagi, de lelki erőforrásokkal is támogatunk, ami, bár rövid távon látszólag betölti a funkcióját (kapok levegőt az orromon), hosszú távon jelentős hiányt képez egy másik oldalon (sérülések).

A felismerés még nem elég, az csak a kezdő lépés

A felismerés és a kérdésfeltevés nem azonos a megoldással. A hosszú távú jóllétünkért nagy erőfeszítéseket kell tenni. Nekem pedig könnyebb kifizetnem havonta az adott összeget, aztán bánja néhány véres zsebkendő, de nem kell elviselnem a bedugult orr okozta idegfeszültséget és koncentrációs zavart. 

Szerintem a legtalálóbb hasonlatot erre a gyereknevelés adja. Aki azt állítja, hogy az ő gyereke sosem hisztizik, nem okoz problémát, és nincs vele semmi gond, az vagy hazudik, vagy az orrspraymetódust alkalmazza: a hosszú távon kezelendő helyzetet feloldja egy rövid távú megoldással, ami ma a legtöbb családnál a digitális kütyü. Rövid távon „kapunk levegőt” a gyerektől, mert nem nyaggat, nem éhes, nem vágyik figyelemre, mert totálisan leköti az elméjét a villogó, hangot adó szerkentyű, ami azonnali jutalomérzettel kecsegtet. Bár látszólag ennek segítségével tudjuk végezni a dolgunkat, vagy pihenni, nyaralni, esetleg egy nyugodt vacsorát elkölteni egy étteremben, amíg a gyerek a „digitális cumit szívja”. 

Ám hosszú távon jön az orrvérzés: a gyermek nehezen alakít ki személyes kapcsolatokat, a kütyü nélkül kezelhetetlenné válik, és egyre többet akar belőle. 

Nem tudja értelmezni az őt körülvevő világ történéseit, és számos készsége, képessége nem tud megfelelően kialakulni az egyébként olyan természetes ingerek hiányában, mint a hintázás, szabad mozgás, társasjáték, fogócska és minden más, ami offline történik a gyermekkorban. Természetesen nem arról van szó, hogy teljesen iktassuk ki a technológiát a gyermekek életéből, ahogyan arról sem, hogy egy erős megfázás esetén ne lenne indokolt az orrspray használata. De fontos megtalálnunk az egyensúlyt, és betartanunk a határokat – amelyeket én most teljesen elveszítettem az orrommal kapcsolatban. 

Tehát nem elég a felismerés, hogy gond van, és rejtetten el vagyunk köteleződve a munka, a pénzkeresés iránt ahelyett, hogy a gyermekünk mentális egészsége lenne az első helyen az elköteleződéseink listáján. Ugyancsak nem arról van szó, hogy nem fontos a munka és a pénz, csak érdemes felfedni a tudattalan mozgatórugóinkat, hogy aztán el tudjuk dönteni: vajon tényleg ez-e a legfontosabb az életünkben. És ha megvan a válasz, átkelhetünk függőségeink úttestjén.

Nem vagyunk még készen, és szükséges lehet a segítség

Az elindulás ténylegesen csak az elindulással egyenlő. Ez azt jelenti, hogy az út folyamán, amikor megpróbálunk megszabadulni rejtett függőségünktől, váratlanul nagy akadályokkal találkozhatunk. A levegőért való folyamatos küzdelem megegyezik azzal, amikor a gyermekünket megtanítjuk offline időt tölteni, játszani, elviselni a nehéz érzéseit, tűrni a frusztrációját, és megbeszélni a problémákat. Ehhez nagy önfegyelemre van szükség, ami nem nő minden bokorban. 

Én például egy levegőért kapkodó átalvatlan éjszaka közepén azzal nyugtattam magam, miután mégis fújtam egyet a már elviselhetetlenül heges orromba, hogy a kábítószerről sem egyik napról a másikra szoktatják le az embereket, mindenhez idő kell. 
Elhatároztam, hogy inkább a fokozatosság elvét alkalmazom, ami azt jelentette, hogy gyakorlatilag semmi nem változott. 
Viszont már nem perelek magammal ez ügyben, inkább csak elfogadom a helyzetet, és újrakezdem a leszokást. Mindig változtatok valamit a metóduson, mert észben tartom az Einsteinnek tulajdonított mondást, miszerint csak a hülye várja, hogy egyszer más eredményt fog kapni, ha ugyanazt ismételgeti. 

Sosem késő újra, változatosan próbálkoznunk, sőt külső segítséget kérni sem! Mert lehet, hogy az erre szakosodott segítő emberektől már bevált módszereket is tanulhatunk, és ez lerövidítheti a leszokás kínlódós folyamatát. De jó lenne a káros függőségből kiszabadulva inkább olyan dolgok iránt elköteleződnünk, amelyek a mi és a körülöttünk élők valódi épülését szolgálják!