Egy édesanya, egy autista lány és két fiú közös küzdelme a tragikus baleset után – „A poklok poklát is együtt jártuk meg”

A gyerekek azóta felnőttek; Panni továbbra is otthoni gondozásra szorul, Laci a saját útját járja, Tamás pedig szociális munkásként folytatni szeretné azt a hagyományt, amelyet édesapja épp 25 évvel ezelőtt teremtett meg Egerben.

Panni diagnózisából hiánypótló csoda született

Panni Annáék első gyermeke volt. Megtanult járni, mint mások, de a beszéde nem akart beindulni. A babák és játékok helyett a pelenkás csomagot pöcögtette órákig, vagy a porszívóval bíbelődött. Anna jelezte a gyerekorvosnak és a védőnőnek, hogy a kislánya másképp viselkedik, mint kortársai. Mivel nem jutott előrébb, saját megérzése alapján felkereste az Autizmus Kutatócsoportot, ahol háromévesen megkapták a diagnózist. Rögtön ráálltak a korai fejlesztésre. „A férjem asztalosként mozgásfejlesztő eszközöket készített, és Németországba is elvitte Pannit Delacato-terápiára, hogy személyre szabott feladatokat kapjon.

Bármit próbáltunk, mindig az jött le a végén, hogy a biztonság, a szeretet és a család a legfontosabb.

De a szokványos pedagógiai módszerek nem használtak” – beszél Anna a kezdetekről.

Amikor Panni iskolakötelessé vált, egyértelmű lett, hogy helyben egy intézmény sem fogja befogadni. Szülei ezért elhatározták, hogy létrehoznak egy autista alapítványt lányuk és sorstársai számára. Az Egri Autisták Speciális Iskolája egy kis lakásban indult el, később került a ma is használatos épületbe, az egri Bem térre. Itt nyolc fő kapott napközis ellátást, speciális fejlesztésekkel. „Pestről hívtunk terápiás segítőket. Pályázatok segítségével kipróbáltuk a zeneterápiát, lovaglást, úszást, alapozó terápiát és más mozgásfejlesztéseket. Ezek családias megmozdulások voltak, amelyekhez az első hónapokban a szülők anyagilag is hozzájárultak” – tudtam meg az alapító feleségétől.

Az iskola nyolc év után napköziotthonná alakult, ahol az igényekhez szabottan már nem a fejlesztés, hanem a közösség és a tevékenység vált hangsúlyossá. A Szent Anna Napközi Otthon, amely Panni névadó szentjéről kapta a nevét, már nem csak autistákat fogad be. Később László létrehozott egy Támogató Szolgálatot is, akik a szállításban, a bevásárlásban és az otthoni gondozásban segítették a rászorultakat. A megváltozott munkaképességűeknek pedig munkahelyet teremtett a Flaskayak egykori szülői házában.

Szinte mindent felépített tragikus haláláig. Egyetlen beteljesületlen vágya maradt, egy bentlakásos otthon, amely befogadhatná azokat a fogyatékossággal élőket, akiket betegség vagy halál miatt már nem tudnak gondozni a szüleik.

A család, ahol mindenki megtalálta a helyét

Anna és László tudatosan tervezték meg, hogy sérült és egészséges gyermekeik is figyelmet kapjanak. „Én sokszor Pannival voltam, a férjem pedig elvitte a két fiút biciklizni, túrázni” – meséli Anna. „De zömében együtt mozgott a család; körbejártuk Európát, Párizsban sátraztunk, és az örök várost sem hagytuk ki, ahová Panni vágyott.”

Tamás is pozitívan állt a helyzethez. „Panni mindig kitüntetett szerepet töltött be a család életében. Mégsem tekintettünk rá soha úgy Lacival, mint kivételezett személyre, sokkal inkább egy olyan testvérre, akinek a legnagyobb szüksége van az odafigyelésre. Mindezek ellenére úgy érzem, szüleink lehetővé tették számunkra, hogy teljes életet éljünk gyerekként is: szerető családban nőttünk fel, sokat kirándultunk együtt, és a speciális helyzetünk ellenére sem jelentett soha gondot, hogy a barátainkat meghívhassuk magunkhoz.”  

„Volt, amikor Laci reggel elvitte a fiúkat iskolába, és utána felhívott telefonon, csak hogy elmondja, milyen jó apukának lenni” – teszi hozzá Anna.

Kép

Flaskay László Pannival és Tamással

Pannival nem könnyű kommunikálni. 13 éves korában, egy fejlesztő pedagógus segítségével, megtanult jelezni a betűkkel. Először rámutatott, később a billentyűzetet is használta. „Mi érdekel? A kódexek. Mi újság? Vizet találtak a Marson” – efféle levelezések zajlottak akkoriban. Panni leginkább a tévéből, a Híradóból tájékozódott.

Kamaszkori évei nagyon nyitottak voltak, de édesapja halála 2010-ben megtörte a folyamatot. Azóta hiába van készenlétben a billentyűzet, ritkán használja.

A tragikus fordulat, amit Panni előre megérzett

„Három hónappal a tragédia előtt Panni nagyon nyugtalan lett. Azt gépelte a férjemnek, hogy nem akar tőle elszakadni. Akkor Laci elhatározta, hogy még több időt fog vele tölteni. Amikor 48 évesen hirtelen meghalt, Panni látszólag felkészülten fogadta. Később jöttek a poszttraumatikus tünetek.”

Bár fájó a visszaemlékezés, Anna kérésemre mégis felidézi a 12 éve, március 10-én történteket.

„Az egyik ellátott kislánynak hirtelen kiütése lett. Az anyukának Laci megígérte, hogy másnap elutazik velük Pestre. Fontosnak érezte, mert egy halálosan beteg kislányról volt szó. Reggel kicsit nehezteltem rá, mert ezer más elfoglaltsága lett volna, de nem haraggal váltunk el. Fél 10-kor kaptam a telefont a balesetről. Azt javasolták, hogy el se induljak, mert vérbe fagyva fekszik az úton. Azóta sem tudok túllépni azon, hogy miért nem az alapítványi kocsival mentek, és miért nem ő vezetett.

A baleset után a 11 éves Tamás többször pánikrohamot kapott az iskolában. Rendszeresen figyelmeztetett, hogy kössem be magam a kocsiban, annyira féltett. A 14 éves Laciért mindennap mentem az iskolához, mert migrénes fejfájásai voltak. Előfordult, hogy egész nap nem evett semmit. Panninak pedig jött egy nehéz időszaka.

A fejét ütötte-verte, mert az apja is a fejét ütötte be, amikor meghalt. Hat hétig ápolták kórházban, kezét-lábát lekötözve.

Lefogyott, lábra sem bírt állni, a gyógyszerek epilepsziás rohamokat okoztak, ezért saját felelősségemre hazahoztam, és itthon ápoltuk. Talán el akart menni az apja után, de látta, hogy kitartóak vagyunk, otthon is szeretettel vesszük körül, és lassan helyreállt a lelki békéje.”

Anna teljes odaadására szüksége volt a három gyermeknek, ezért a közösen felépített alapítvány vezetését legidősebb sógorára bízta. „A poklok poklát is együtt jártuk meg” – meséli Tamás. „Kellett egy pár év mindannyiunknak, de összefogva, egymást segítve megoldottunk minden nehéz élethelyzetet.”

Tamást a közösen megélt helyzetek fordították a rászorulók felé

„A fiam szerint olyan vagyok, mint a terminátor. Csinálom kifulladásig, amíg muszáj. Mit tehettem volna? A Jóistentől ezt a feladatot kaptam, ezt kellett megoldanom. Tudtam, hogy csak magamra számíthatok, a gyerekek pedig rám.”

Anna a mai napig ápolja sérült lányát, nem adta intézetbe. Van egy napirendjük, amelynek a délelőtti séta is része. A legnehezebb számára az, hogy nem mindig tudja, ha Panninak fáj valamije. Amikor a Covidot elkapták, Panni szeme begyulladt. Két hónapig nem tudta kinyitni, csak dörzsölgette. Édesanyja mindössze annyit kért 2021 karácsonyán, hogy gyógyuljon meg a szeme. És az ima meghallgatásra talált.

Ha ügyet kell intézni, a fiúk vigyáznak Pannira. Laci pénzügyi és számviteli szakon végzett Miskolcon, már a saját életét éli. Tomi szociális munka szakon szerzett kiváló diplomát a Miskolci Egyetemen, ezzel párhuzamosan Egerben belekezdett a turizmus–vendéglátás szakba. Demonstrátorként órákat tart az egyetemen, a diákok épp most választották meg a félév demonstrátorának, őt mégis az foglalkoztatja, hogyan kapcsolódjon be az alapítvány tevékenységébe. Nagybátyja ebben az évben készül nyugdíjba, ő pedig tele van ötletekkel és lelkesedéssel.

„Ami leginkább motivál ebben, az Panni jövője és szükség esetén a megfelelő elhelyezése. Úgy vélem, ez a jó testvér felelőssége. A szívem vágya, hogy úgy koordináljam az alapítványt, ahogy a fogyatékossággal élő embereknek erre szükségük van. Mindezt apukám emlékére és a testvéremért teszem.”