Szembe kell nézni a családi múlttal! – A családtörténetek nemcsak az önismerethez, a társadalmi békéhez is közelebb visznek
A bolgárkertészek tragédiája tudtán kívül sokáig alakította a sorsát. Amióta szembenézett vele, már képes felülírni sebzett családi mintáit. Mlecsenkov László történész, családfakutató saját családja történetén keresztül mesél kollektív traumákról és megküzdési stratégiákról – a tragikus kimenetelűektől a gyógyulást hozókig.
– Azt tapasztalom a környezetemben és a közbeszédben is, hogy felfutóban van a családi múlt felkutatása, a családfakutatás. Mi lehet e mögött a tendencia mögött?
– A rendszerváltásig ez eleinte tiltott, majd megtűrt műfaj volt, utána kezdődött az igazi felfutása. Segítette ezt az online kutatható anyagok bővülése, illetve a közösségi médiaplatformok egyes csoportjaiban zajló tudásmegosztás és az egyszerűsödő kapcsolatfelvételi lehetőségek.
– Hogyan szippanthat be egy laikust a családfakutatás világa?
– Az impulzus lehet például egy idős hozzátartozó halála, ha a hagyaték feldolgozásakor kerülnek elő személyes tárgyak, dokumentumok. Kiderülhet, hogy valamilyen történelmi megrázkódtatásban érintett a család – és itt nemcsak a holokausztra gondolhatunk, hanem a németek kitelepítésére, a trianoni vagonlakókra, államosításra, bármilyen hasonló traumatikus családi sorsra. Sőt a családot akár több megrázkódtatás is érinthette ezek közül – kelet-európai jellegzetesség a halmozott traumatizáltság. A jobb önismeret felé vezető úton is megjelenhet az igény a korábbi generációk történeteinek mélyebb megismerésére, de a 70–80 év körüli családfakutató ismerőseim példája mutatja, hogy a szépkorúak társadalmi szerepe is kibővülhet a „családi levéltáros” feladatkörével.
– Azt gondolnánk, hogy családfánk mélyebb ismeretének alapvetően előnyei vannak. Lehet egy ilyen kutatásnak árnyoldala, kockázata is?
– Azt tapasztalom, hogy azok, akik elvárásokkal kezdik el a családfakutatást, az esetek döntő többségében csalatkoznak. Például gyakori, hogy „nekem azt mondta az egyik felmenőm, hogy nemesi család vagyunk”, de kiderül, hogy mégsem. A családi legendárium olykor segíthet is, azonban tévútra is vihet.
– Ezek nehéz pillanatok lehetnek…
– Előfordul, hogy nem is sikerül ezt megértetni. Az ügyfelem, miután nem bukkantam nyomra, elment jóshoz, aki megerősítette abban a hitében, hogy nemesi családból származik, és azzal hívott föl, hogy kutassunk tovább. Azt válaszoltam, hogy a jósnő könnyen beszél, nem csatolt levéltári forrást, az általam elérhető dokumentumokban pedig semmi nem utalt erre.
Ugyanígy csalódást okozhat, amikor szép reményekkel érkezik a megrendelő, és szembesül a családfáján egy leányanyával, egy háborús bűnössel vagy egy önkényuralmi rendszert kiszolgáló felmenőjével az ősei között.
Ezt nagyon nehéz lehet földolgozni. A családfakutatás erősen érzelmi indíttatású műfaj, a helyes műveléséhez viszont józan, tudományos szempontokat kell alkalmazni. A forráskritika például nem mindig erőssége a laikus kutatóknak, enélkül pedig könnyű helytelen következtetésekre jutni.
– Mintha az, amit gondolunk az őseinkről és arról, amit tettek, hatással lenne a saját önképünkre is…
– Igen, ez a tudatos része, másrészt viszont ezek az elhallgatások, rejtett minták tudat alatt is képesek beépülni az önképünkbe! Ezek a családi dinamikák több generáción keresztül alakulnak ki. Traumák, titkok, sebzettségek alakították az elődeink személyiségét, reakcióit, akik ezeket a negatív mintákat továbbadták, mi pedig úgy szenvedjük meg őket, hogy nem vagyunk tisztában az okokkal. Találkoztam olyan esettel is, amikor a család egy része nem állt készen a múlt feltárására, a szembenézésre. Ez nem csoda, még mindig nagyon erős az a szemlélet, hogy a fájdalmas, esetleg szégyellnivaló történeteket a szőnyeg alá kell söpörni. Edith Eva Eger holokauszttúlélőnek (A döntés című könyv szerzőjének) is ötven évre volt szüksége, amíg a saját emlékeivel kezdeni tudott valamit, de valakinek egy élet is kevés erre.
– Mi a te történeted? Téged hogyan szólított meg ez a világ?
– Egy ötödikes kisfiú kinyitotta élete első történelemtankönyvét, és mintha a Narniába vezető bűvös szekrényre talált volna rá. Egy olyan világba csöppentem, ami teljesen elbűvölt. Sokszor előre megtanultam a következő óra anyagát, és fölmondtam a tanár helyett. Bár a történelem volt a világom, a reáltárgyakban pedig sosem éreztem otthon magam, a szüleimnek engedve környezetvédő települési vízgazdálkodó technikus lettem. Az érettségi után polgári szolgálatosként eldöntöttem, hogy továbbtanulok. Történelem szakra jelentkeztem, és annyira élveztem az egyetemi közeget, hogy elvégeztem a politológia szakot is, viszont a kétezres évek közepén ezzel a két diplomával nehéz volt elhelyezkedni.
Az Akadémia Kisebbségkutató Intézeténél segítettem be, illetve megírtam a magyarországi nemzetiségek kronológiáját a rendszerváltástól a 2000-es évek közepéig, de volt, hogy mellette az építőiparban dolgoztam segédmunkásként, hogy eltarthassam a családomat.
Végül a 2008-as világválsággal és a második gyermekem születésével jött az isteni sugallat, hogy foglalkozhatnék családfakutatással is akár. Először alkalmazottként kezdtem dolgozni, majd 6–7 év után vettem a bátorságot, és önálló vállalkozásba fogtam.
– Bolgárkertész családból származol; kik ők, és mit lehet róluk tudni?
– Az oszmán törökök a 14. század végétől meghódították a mai Bulgária területét, és a seregeik felvonulási területein utánpótlási céllal speciális kertészeti telepeket alakítottak ki. Ezt a szaktudást hozták magukkal a bolgárkertészek, amikor a török hódoltság alól felszabadulva, a szegénység elől menekülve a 19. század második felében először Románia és a cári Oroszország felé, majd az Osztrák-Magyar Monarchiába és Csehországba indultak új egzisztenciát alapítani. Így érkezett meg a nagyapám is Halásztelekre. Több száz évig piacvezető tudása volt ennek a közösségnek, és a hatása mindmáig erős a magyar konyhaművészetre. Ők hozták be hazánkba az édes retket, egyes paprika- és paradicsomfajtákat, vagy a padlizsánt. Addig nem is volt jellemző a magyar étkezési kultúrára, hogy a zöldségeket nyersen fogyasztották volna. Virágzó mezőgazdasági ágazat volt a bolgárkertészeké, azonban a kommunizmus téeszesítése megtörte, majd a rendszerváltás utáni időszak piaci folyamatai végleg ellehetetlenítették.
– Hogyan élte meg ezt a te családod?
– Az első komolyabb téeszesítési hullámig háborítatlanul, akkor a bolgárkertészeteket is megpróbálták szövetkezetekbe kényszeríteni. Csakhogy ez veszélybe sodorta a főváros zöldségellátását, ezért esetükben a ’60-as évek elejétől mégis kivételt tettek. 1958-ban még azért kidolgoztak ellenük egy kirakatpert: ügynökök révén elhitették a bolgárkertészekkel, hogy a forint tönkre fog menni, és fölajánlották nekik, hogy vegyenek aranyat, illetve devizát. Csakhogy ez állami monopólium volt, engedélyhez kötött – a pánikvásárlás után rövidesen érkezett a házkutatás, a csőbe húzott bolgárkertészeket pedig perbe fogták. Nagyapám kilencezer – mai értéken majd másfél millió – forint pénzbüntetést és hat hónap felfüggesztett börtönt kapott, ami miatt bizonytalanná vált, hogy mint bolgár állampolgárnak meghosszabbítják-e a tartózkodási engedélyét. Közben a bérelt földjét, amelyből eltartotta a családját, előbb vagy utóbb úgyis téeszesítették volna.
Ezt az egzisztenciális bizonytalanságot nem bírta elviselni, összeroppant, és 1959-ben kilépett a földi életből.
– Hogyan hatott rád ez a tragédia?
– Édesapám és testvérei szinte soha nem beszéltek róla. Akkor nyíltak meg egy kicsit, amikor a saját családtörténetünket föltárva megtaláltam a Fővárosi Levéltárban ennek a koncepciós pernek az anyagát. Ekkor született meg bennem az a tudatos és erőt adó döntés, hogy szembenézzek ezzel a traumával, és azzal, amit a családomnak okozott, hogy felülírhassam az ebből fakadó káros dinamikákat.
– Találtál olyan mintát az életedben, amit vissza tudtál vezetni a nagyszüleiddel történtekre?
– Egyértelműen. A mi családunkban is sokáig a szőnyeg alá söprés volt a bevett megküzdési stratégia, hátha úgy megszűnik ezeknek a traumáknak az emléke, hatása. Persze épp az ellenkezője történt: olyan, családi konfliktusokkal, alkoholizmussal végződő történetek származtak ebből, amelyek a gyermekek, unokák életét anélkül befolyásolták negatívan, hogy ők tudták volna, mindez miért történt. Ha egy gyerek szóbeli vagy tettleges bántalmazást tapasztal a szülőjétől, sokszor óhatatlanul magát okolja. Ezért nagyon fontos rátalálni, hogy a saját családunkban mi lehetett a kiváltó, traumatizáló esemény, amely a szüleink viselkedését megmagyarázhatja, mert ez vezethet feloldozáshoz: nem én voltam az oka annak, hogy büntetést kaptam, hogy bántalmaztak, hanem egy korábbi generáció rossz megküzdési stratégiája vezetett ide.
– Milyen útravalót adnál annak, aki maga is elgondolkodott azon, hogy utánajárjon a családfája ága-bogainak?
– Hogy minél korábban kezdje meg a kutatást, amíg vannak még élő idős adatközlők. A családi emlékezetben felhalmozott tudás olyan információkat őriz meg, amiket a hivatalos dokumentumok nem tudnak megadni. Nincsen minden leírva, ami fontos…
A szerző a Faludi Ferenc Jezsuita Akadémia újságíróképző tanfolyamának hallgatója volt.
Kérjük, támogasson, hogy otthonába vihessük az értéket!
Fontosnak tartjuk, hogy a kepmas.hu által közvetített értékek továbbra is ingyenesen juthassanak el minden olvasóhoz. Kérjük, ha örömmel olvassa cikkeinket, hallgatja és nézi felvételeinket, támogassa Ön is a kepmas.hu-t!
Támogatom a kepmas.hu-t>>