„Csak még két kör a tó körül, és indulhatsz haza!” – avagy mi jár egy amatőr futó fejében futás közben?

Amúgy nem szeretek futni, csak már annyira meguntam a négy fal között edzeni… Szinte semmi hatását nem érzem az otthon végzett gyakorlatoknak. Futás közben viszont küzdhetek rendesen az életemért, és azt hiszem, ez kell most nekem. Nem tervezek több tizenkilométert lenyomni – nem is hiszem, hogy leszek valaha ennyire megszállott –, csak annyit futok, amennyi jólesik. Persze azért próbálom feszegetni a határokat: kicsivel többet vagy kicsivel gyorsabban haladni, mint legutóbb.

Futás előtt jól felöltözöm, és átmozgatom magam. Kilépek az ajtón, elindítom a telefonon az applikációt, ami kilométerenként jelzi a gyorsnak nem mondható tempóm. Beteszem a fülhallgatót a fülembe, és már megy is a motiváló zene.

Elindulok a parkon keresztül – ekkor még van bennem lendület és remény, hogy ma különösen jó lesz ez a futás.

Kiérek az utcára, egy átjáró, aztán meg még egy… Kicsit megpihenek, amíg várom, hogy átváltson a lámpa. Zöld! Nekiindulok, és elfutok a sarki étterem mellett, ahonnan mindig émelyítő sütőolajszag árad. Elfintorodom. Az olajban sült fánkokra gondolok, arra, hogy már évek óta nem eszem ilyet, mert teljesen kikészíti a gyomrom. Alig várom, hogy megszabaduljak az ételszagtól, és letérjek az aszfaltról. De még messze a park. Úgy három buszmegállónyira, négy zebrányira és két étteremnyire lehet.

Két kilométer után kiérek a tó melletti futópályára. Nyugalom nem sok van, de tiszta levegő igen. Előttem is, utánam is futnak emberek. Megrohamoznak a gondolatok. „Hogy tud ennyire gyorsan futni? De jó ez a felsője! Milyen idétlenül teszi egyik lábát a másik után! Nem hiszem el, hogy kielőzött, az előbb még sehol nem volt. Vigyázz, babakocsi! Vigyázz, kiskutya! Ja, és közben lélegezz!”

Miközben próbálok elég oxigénhez jutni, egyszer-egyszer azt érzem, hogy furcsán nagyot dobban a szívem. De már nem pánikolok, tudom, hogy a szívemnek semmi baja.

Tavaly alaposan kivizsgáltattam, a kardiológus szerint nem örököltem semmiféle rendellenességet anyumtól. Eszembe jut a 24 órás EKG, a tappancsok, a kis készülék és a vezetékek. Az orvos szerint a vizsgált napon a barátom hazajövetele nem dobogtatta meg nagyon a szívem – hogy ez jó vagy rossz dolog, azt a mai napig nem tudom. Én mindenesetre jónak könyveltem el.

Bár folyamatosan ugyanazokat a köröket teszem meg a tó körül, jólesik a monotonitás. Egy idő után már nem számolom, hányadiknál tartok. Belemerülök a zenébe, a tájba, a gondolataimba. Az utolsó köröknél viszont már nagyon szenvedek. Legszívesebben megállnék, és leülnék egy padra a többi, söröző-borozó ember mellé. De a legutóbb is végigcsináltam, szóval most is mennie kell. Csak el kell kezdenem a következő kört. Mert ha már elkezdtem, akkor így vagy úgy, de a végére érek. Ha pedig a végére értem, akkor jöhet a következő.

Ilyenkor már mindenem sajog, úgy érzem, hogy egyre nehezebben veszem a levegőt. Az orromat sem merem kifújni, mert attól még jobban kifulladok.

De egy idő után muszáj elővennem a zsebkendőt. Már csak négy kör, és indulhatsz haza, mondom magamban. Már csak kettő! Ez már az utolsó, juhé! A lakásig ugyan még van két kilométer, de azt már csak lefutom valahogy.

Visszafele már kifejezetten örülök a jelzőlámpáknak. Ráérősen megyek át a zebrákon, hogy közben ki tudjam fújni magam. Elkezdem érezni, hogy itt más a levegő, mint a parkban: porosabb, egészségtelenebb. De már csak nyolc perc futás, és otthon leszek. Az utolsó kilométer is ugyanolyan nehéz, mint az előzőek, de legalább már látom a fényt az alagút végén. Izzadtan, rákvörös arccal érek haza. De elégedett vagyok, mert ismét megcsináltam. Bizonyítékom is van rá: a telefonom és a cipőm, ami, mint kiderült, többet is bír, mint heti 10 kilométer.