Találtam magamnak egy mesés kis teret, ahol futhatok

„Most már elég lesz!” – kiáltott utánam a kutyás bácsi nevetve, miközben a szokásos köreimet róttam a Kassai téri templomkertben. „Még van húsz percem hátra!” – szuszogtam mosolyogva, de azért megálltam egy percre, hogy váltsak pár szót az „ismerősömmel.”

Már az első futások után világossá vált, hogy nemcsak én „járok haza” a térre! Ott vannak a „kutyások”, a „kávézók”, a „családosok”, „a misére igyekvők” és a „randizók”.

Egy idő után olyan zavarba ejtően gyakran láttuk egymást, hogy kényszert éreztünk arra, hogy mosolyogjunk vagy integessünk. Olykor röviden beszélgetünk, csak néhány szóra állunk meg, aztán mindenki megy a saját dolgára. Ha nyolc éve ugyanott futsz, sok mindent megtapasztalsz! Láttam, ahogy a környékbeli nagypocakú kismamákból babakocsi-tologató édesanyák lettek, ahogy biciklizni tanultak a gyerekek, ahogy kislányok ugróiskolát rajzoltak a kőre, és azt is, ahogy pár nappal később összemosta a színeket az eső. Volt kakaskodás, sőt, még egy szakítást is láttam, ami annyira kellemetlen volt, hogy inkább hazasiettem, mert úgy éreztem, amit egymásra olvasnak, az nem tartozik rám.

De ők, az ismeretlen ismerőseim is tanúi voltak egy s másnak. Látták, hogyan készítettem fel a testemet a terhességre, hogyan olvadtak le rólam a kilók, majd kúsztak vissza, ahogy a kislányom növekedett bennem. Látták, hogyan próbálom visszaszerezni az erőmet a császármetszés után, majd később tanúi voltak annak is, amikor két kör között megadtam magam a fájdalomnak, és térdre rogytam a hírtől, hogy a kistesónak a méhemben már nem ver a szíve.

Ez az a hely, ahol a nagy ház közös képviselője hajnalban rám nevet, a levegőbe emeli a karját, és úgy csinál, mintha egy vonatkürtöt cibálna, és közben azt üvöltözi, hogy „hajrá!”.

Ahol egy fiatal sportoló segített nyújtani, amikor látta, hogy begörcsölt a lábam. Ahol a pap mosolyogva viszonozza a „laudéturt”, miközben a reggeli misére siet, és ahol egy hajléktalan ember a könyveibe menekül a valóság elől. Őt egy ideig nem láttam, pedig azelőtt évekig majdnem mindennap a fák árnyékában ült egy padon, és kedvesen felém biccentett, amikor elfutottam mellette. Néhány héttel később megjelent elnyűtt kabátjában, amit még hőség idején is gyakran visel. Odaszaladtam hozzá, és elmondtam neki, hogy aggódtam érte, mert egy ideig nem láttam. Meglepődött, nincs hozzászokva ahhoz, hogy csak úgy lehuppannak mellé és szóba elegyednek vele, de aztán láttam rajta, hogy örül a kérdésnek. Elmondta, hogy volt egy betegsége, és meg kellett műteni, de már jól van. Amikor elköszöntem tőle, hogy folytassam az edzést, megfordult a fejemben, hogy legközelebb megkérem, mesélje el az élettörténetét. Így szoktak rám találni a legfontosabb témák!

Ha belegondolunk, a futás egy nagyon személyes műfaj!

Aki rendszeresen edzőcipőbe bújik, mindent azzal dolgoz fel: kijár a terepre örülni és szomorkodni, felpörögni és megnyugodni, gyötrődni és kiengedni, döntéseket hozni, egyszóval: gondolkodni. De gondolkodás közben is kerülhet bajba az ember, és ilyenkor jó tudni, hogy számíthatunk egymásra, mert így, ismeretlenül is ismerősök vagyunk.