„Bámulatos ez az ország, csak az éghajlatot cserélném el néha” – Szilágyi Dorottya három földrész után itthon készül a versenyekre

„Dél-Afrikában még elég kicsi voltam, így onnan főleg a helyi állatvilágra emlékszem, amit nagyon érdekesnek találtam, húszéves korom körül vissza is utaztunk egy szafarira felidézni az emlékeket – meséli Dorottya, Szilágyi Péter vízilabdaedző lánya. – Új-Zélandon viszont hatévesen már az első medencés edzéseimen vettem részt, ráadásul édesapám lett a nevelőedzőm, hiszen miatta éltünk ezeken a helyeken, ahová épp a tréneri munkája hívta. Közben más sportágakkal is próbálkoztam: a kosárlabdához hasonló, odakint igen népszerű netballt is űztem, sőt tornáztam is. Ausztráliába pedig némi magyarországi kitérővel tízéves kiskamaszként érkeztem, így a gyermekkorom helyszínei közül talán ez a legmeghatározóbb. Itt a többi sportág mellé a műugrás is bejött az életembe, ám egy sérülés után el kellett döntenem, melyiket folytatom teljes erőbedobással, úgy, hogy azt a többi ne veszélyeztesse. A választás a vízilabdára esett, tizennégy évesen azonban ezzel is leálltam egy időre.”

Eleinte inkább csendben maradt

Afféle kamaszkori lázadás lehetett, hogy Dorka két éven át a korábbi napi két edzés helyett inkább a gimnáziumi barátaival töltötte az idejét, esetleg futott, hogy ki ne essen teljesen a ritmusból. Azt mondja, ez a két lazább esztendő már csak a változatossága miatt is kellett a későbbi sikereihez, mert akkori – még nagyon ifjú – énje számára megtörte a versenysport monotóniáját. Utána újra beleszeretett a vízilabdába, mint egy rég nem látott szerelmébe. Ekkor fel is gyorsultak körülötte az események, hiszen tizenhat évesen Magyarországra, Dunaújvárosba hívták játszani – leendő edzője, Mihók Attila Ausztráliáig utazott, hogy személyesen győzze meg őt a váltás és a költözés előnyeiről. A korábban az ausztrál korosztályos válogatottba is meghívott sportolónő – a hosszú évekig vele együtt vízilabdázó nővére tanácsát is kikérve – végül belevágott a nagy kalandba: összepakolt, s hazajött.

„Nem volt zökkenőmentes az átállás, mert előtte csak otthon beszéltünk magyarul, ezt leszámítva mindenhol az angol nyelvet szoktam meg.”

„Hónapokig alig mertem itthon magyarul megszólalni, szinte csak az amerikai csapattársammal beszélgettem, mert zavart, hogy az akcentusomon mások nevetnek. Még ha nem is rosszindulatból tették, hiszen aranyosnak találták, ahogy kifejezem magam és ejtem a szavakat. Hogy megjöjjön az önbizalmam, sokat kellett magyarul filmeket néznem, olvasnom, noha lassabban haladtam a magyar nyelvű könyvekkel, mint az angolokkal. Hosszú távon az is segített, hogy az öltözőben magyarul zajlott a kommunikáció, így belerázódtam” – idézi fel a beilleszkedés nehézségeit Dorottya, aki aztán becsülettel végigjárta a magyar korosztályos válogatottak szamárlétráját, 2017-től pedig már világversenyeken is a felnőtt nemzeti csapatot erősíti. Dobogós vagy dobogóközeli eredményekkel, de a kiugró siker – egy nagy nemzetközi döntő, pláne azon egy győzelem – még hiányzik a gyűjteményéből. Van hát motivációja a következő évekre.

Kép

Szilágyi Dorottya édesapjával, Szilágyi Péterrel

Már Magyarországon van otthon

A család szempontjából nem ígérkezik könnyűnek a következő időszak, mert noha édesapja, Péter edzőként, Dorka pedig sportolóként hazatért, a magyar édesanya és testvér továbbra is Ausztráliában él. Utóbbi – a Dorottyánál másfél évvel idősebb Viktória – története sem hétköznapi: miután odakint abbahagyta az aktív sportot, Nyugat-Ausztrália egyik legjobb egyetemén készült pszichológusnak, ám előbb született meg az első gyermeke, mint ahogy lediplomázott volna, ő az anyaságot „választotta”. Annál is inkább, mert kislánya allergiája miatt az egészséges étkezés témája kezdte foglalkoztatni, így ezen a területen vált influenszerré, saját kézműves – „mindenmentes” – termékeket árusít, és cégek közösségi oldalait kezeli. Margaret Riverben él a családjával egy farmon, ahová utcára került állatokat – például kengurukat – is befogadnak, majd örökbe adnak. Viktória szabadidejében még fest is.

„Alapesetben évente egyszer-kétszer találkozunk, én a karácsonyt szoktam Ausztráliában tölteni, ők leginkább nyáron jönnek Magyarországra – mondja az itthon időközben az Eger csapatában is megfordult, majd Dunaújvárosba visszatért pólós. –

Érdekes, hogy kamaszként nem voltunk a legjobb testvérek, noha a mai napig a példaképemként tekintek a nővéremre, s persze most, hogy ilyen messze élünk egymástól, már nagyon becsüljük a másikat, hiányzunk egymásnak.

Talán ugyanúgy kellett ehhez a távolság, ahogy a vízilabda újbóli megkedveléséhez is az abban tartott szünet tizenévesen. S hogy hol van az igazi otthonom? Az átköltözés után pár évig még Ausztráliába jártam haza, de mára ez megfordult: jó ideje már Magyarországon érzem itthon magam. Itt is tervezem a jövőmet, bár, ha rajtam múlna, az éghajlatot a két ország között megcserélném. Amikor itthon beköszönt a tél, és egyre rövidebbek, hidegebbek a nappalok, akkor azért hiányzik a kinti folyamatos napsütés. A nyár ugyanis a mindenem, de persze már az itthoni időjáráshoz is alkalmazkodtam.”

Kép

Szilágyi Dorottya

A rossz dolgok nem hatnak rá

Dorka természetesen az édesanyját hiányolja még nagyon, akit januárban látott utoljára, amikor a budapesti Európa-bajnokságra hazautazott szurkolni neki. Tavaly és idén a karácsonyi út is elmarad, a járványhelyzet idején még inkább az online kapcsolattartás kerül előtérbe, noha, mint mondja, anyukája a legjobb barátnője. Édesapjához pedig annak köszönhetően került közelebb, hogy két éven át együtt dolgoztak az Eger csapatánál, ahol Péter akkor másodedző volt, azóta vezetőedző. Megállapodtak ugyanakkor, hogy otthon nem beszélnek vízilabdáról, és az edzéseken sem volt külön apja-lánya eszmecsere, de a csapatbuszon, a közös ebédeknél és vacsoráknál jó érzés volt még a sportközegben is együtt lenni, egy célért dolgozni. Ha az egri klub anyagi okból nem kényszerül idén megválni a legjobb játékosaitól, köztük Dorkától – akinek fontos volt, hogy az olimpiára készülve továbbra is egy élcsapatban edződjön –, Péter nem vállalta volna el a vezetőedzőséget úgy, hogy a lánya is a csapat tagja. A lánya, aki hisz benne, hogy a magyar válogatott a 2021 elején esedékes kvalifikációs tornán kivívja az olimpiai szereplés jogát, főleg, ha az ő pozitív hozzáállása ragadós lesz.

„Talán ezt hoztam magammal azokból az országokból, ahol szocializálódtam: az ausztrálok és az új-zélandiak optimista, mosolygós, boldog életszemléletét.”

„Úgy érzem, naivabb vagyok, mint a legtöbb magyar, mindenben a jót látom, nincsenek rám nagy hatással a rossz dolgok, nem esem kétségbe, bármi történik. Ritkábban vagyok szomorú vagy mérges, mint az ismerőseim, ez nyilván a sportban is előrevisz. Ugyanakkor reálisabb is lettem, amióta itt élek, már nem annyira hiszek a tündérmesékben. 16 évesen hirtelen kellett felnőnöm, emlékszem, ahogy anyukám az utolsó pillanatban elmutogatta, hogyan kell használnom például a mosógépet. Amennyire ő hiányzik, annyira jó viszont, hogy itt, azaz Egerben él rengeteg rokonom, mindkét oldali nagyszüleim, unokatestvéreim, akikkel nagyon szeretek időt tölteni. A párom Nyíregyházán kosárlabdázik, de Ausztráliához képest ez nem távolság, megoldjuk a gyakori találkozást. Megéri, mert mellette még jobb ember lehetek. Egyébként pedig bámulatos ez az ország, szeretek itthon élni, életem legjobb döntése volt, hogy hazaköltöztem!”