Pofonok után is embernek maradni – Dr. Tóth Frank szerint mindenkinek megvan a keresztje

– Milyen karakterként emlékszik dr. Vogel Renáta fül-orr-gégészre?
– Édesanyám „a német doktornő” volt Pesterzsébeten onnantól, hogy ’77-ben Magyarországra költöztünk, és 2014-ig az SZTK-ban dolgozott. Főorvosként mindenki csak így emlegette, hiszen 37 évesen kellett megtanulnia magyarul, az akcentusa élete végéig megmaradt. Bárkivel találkoztam felnőttként, aki Erzsébetről való, mindenki ismerte, jelenségnek számított a környéken.

– Édesapja, Tóth László operaénekesként ugyancsak nem hétköznapi hivatást űzött…  
– Ő már Németországban is főbb szerepeket énekelt, szép karriert futott be, majd azért is jöttünk Magyarországra, hogy itt az Operaházban folytassa. Végül a kórusban találta meg igazán önmagát. Szenzációs kollégái, mentorai voltak: Simándy Józsi bácsival például a család barátjaként sokszor együtt szilvesztereztünk.

Egyszer – már hetven felett – elénekelte nekem a konyhában egy ültő helyében a Hazám, hazámat, mert megkértem rá. Azt mondta, „Frankikám, ezt csak neked…” Mit mondjak, volt ott még hang!

Édesapám pedig idősebb korában is járt norvég, német nagy teátrumokba fellépni a kórussal, ahol még komolyabb az opera, a színház respektje.

– Önnek is maradtak meghatározó emlékei – vagy kapcsolatai – Kelet-Németországból?
– Persze, az első hét év azért meghatározó az ember életében. Egy kinti játszópajtásomból például az egyik leghíresebb türingiai tévébemondó, író és publicista lett. Egyszer talán felkeresem, és hátba veregethetjük egymást… Rokonaim mai is élnek kint, velük szinte heti rendszerességgel telefonálunk.

– Más volt utána a magyarországi élet? Könnyen megszokta?
– Egy példa: amíg a németeknél édesanyám a rendelőben kompresszorral mosta a füleket, itthon százas – melegvizes – fecskendővel… Az a fecskendő a mai napig megvan. Szóval a kisgépgyártás jó volt az NDK-ban. Ilyen különbségekre emlékszem, amúgy jól beilleszkedtem Magyarországon is. Általános iskolában olyan osztályunk volt, hogy le a kalappal! 30 nevet kellene felsorolnom itt, meg az osztályfőnökünkét. Csitári Feri bácsi igazi magyar úr volt, aki jól „összerakott” minket.

– A szüleitől milyen tulajdonságokat örökölt?

– A kitartást azért a német vér magával hozta… Nem én voltam a legügyesebb vízilabdában, de mindig kitartó voltam, és értettem is a játékot, amelybe belecsöppentem.

Nagyszerű utánpótlásedzőkkel és társakkal dolgozhattam együtt, a mai napig tartjuk néhányukkal a kapcsolatot. És folyamatosan volt sikerélmény! Amikor először utazhattunk a csapattal külföldre, a szülővárosomon, Erfurton keresztül mentünk, ahol akkor még határzár, vasfüggöny volt. Ki kellett szállnunk a buszból, és amikor egyszer csak tovább mehettünk, az nagyon jó érzés, nagy élmény volt… Világot láttam a sport által, embert faragott belőlem, tartást kaptam tőle.

Kép: Dr. Tóth Frank / Facebook

– Miért pont a vízilabdát választotta?  
– Még Németországban óvodásként magas növésű voltam, rossz volt a tartásom, ezért beírattak úszni, később pedig itthon a Vasas megfigyelője az ügyesebbeket, az úszni tudókat „kikapta” a vízből, és vitte pólózni az egyesületbe… Nem bántam meg.

Olyan sportágat kaptam, amely világszinten unikális, hiszen kevesen űzik – amit sokan a hátrányaként is felrónak –, alapvetően hungarikum. Büszkének kell lennünk rá, hogy ennyire jól műveljük, nem a „futottak még” kategória vagyunk.

– Mellette az egyetemen gyógyszerészként végzett. Ilyen minőségében mennyire foglalkoztatták a kelet-német sportolók doppingügyei?
– Nagyon is, ebből is írtam a disszertációmat. Sajnáltam azokat a „nemváltós” történeteket, mert talán kevesebb aranyéremmel, de azok a sportolók másképp is sikeresek lehettek volna. De az egy más korszak volt más ideálokkal, tervekkel, parancsokkal. Ott akkor parancsuralmi rendszer működött, láttunk ilyet máshol is a világban. Főleg az egyéni sportágakat helyezték előtérbe, a csapatjátékokat leépítették. Egy gazdasági terv sikeréért dolgoztak, de az már politika volt.

– Mindenesetre nem járt rosszul azzal, hogy Magyarországon vált önből sportoló. Bánja, hogy a 2000-es sydney-i olimpiáról és az ott megszerzett magyar aranyéremről épp csak lemaradt?
– Fáj, persze, de az élet később adott nagyobb pofont. Ezzel együtt lehet élni, voltak nálam jobb játékosok is, akik nálam kevesebbet nyertek. Örülök annak, amit elértem, amely révén most itt beszélgethetünk. Örülök a sok szeretetnek is, amit kapok, mert ugyan egy vízilabdázót – akinek jóformán csak a sapkája látszik ki a vízből – nehezebb külsőre felismerni, de a nevem alapján a mai napig beazonosítanak. Kerek ez így, ma már van négy lányom, kettő vízilabdázik, kettő kosarazik.

– Mindig nagy családot tervezett?
– Tervben volt, mondtam is egyszer viccesen, hogy nekem négy gyerekem lesz. Történt azonban egy sajnálatos eset is: az első ikerpárunkból, akik a nagylányunk után érkeztek, egyiküket elveszítettük…

– Óriási trauma lehetett. Közelebb tud hozni egy ilyen átélése egymáshoz egy párt, egy családot?
– Igen is, meg nem is. Tovább kellett lépnünk, és azt, hogy utána megint egy ikerpár érkezett az életünkbe – holott előtte a családunkban egy sem akadt – egy kicsit úgy éltük meg, mintha valamit visszakaptunk volna. Lehet, hogy ha másképp alakul, megálltunk volna három gyereknél, és sosem ismerem meg a két legkisebb lányomat, akikre szintén nagyon büszke vagyok.

Kép

Kép: Dr. Tóth Frank / Facebook

– Milyen értékrendet próbál nekik átadni?
– A tanulás és a sport szeretetét, azt, hogy mindig szeressék egymást és tartsanak össze. Nincs drákói szigor, csak egy vonal, amit követünk. Legyenek boldogok, ez a legfontosabb! Érzem ugyanakkor az én ambícióimat is valamennyi gyermekemben, mintha példaként ott motoszkálnék bennünk.

– Milyen családfőnek lenni öt hölgy mellett?
– Nem könnyű… Okosabb enged, ez a lényeg. (nevet)

– Honnan jöttek ezek a különleges nevek a lányoknak: Franka, Frida, Frotti, Freia?
– Úgy döntöttünk, hogy a Tóth mellé ezek az F-esek dukálnak. Ez egyfajta védjegyünk. Így jobban megjegyzik őket az emberek akár a sportban is.

Nekem bejött az egyedi név, igaz, egyesek Tóth Ferencnek szólítottak, sőt Ferinek becéztek, a köztudatban mégis megmaradtam Tóth Frankként.

– Vagy Francóként? A német és a magyar vér mellé pár évre bejött egy kis mediterrán hatás is, amikor Olaszországban élt és sportolt…
– Nagyon élveztük azt az időszakot! Kint született a nagylányunk, sokat tanultunk életmódból, életszemléletből, vidámságból, kultúrából. Az öltözködés, az étkezés: a bor, a sonka, a kenyér… Bologna eleve a gasztronómia Mekkája Olaszországon belül is! Utána átmenni egy kisebb városba, onnan Rómába a nyüzsgésbe, szó szerint megismerni a világörökséget… Engem eleve olasznak néztek, még a gesztikulációjukat is felvettem, könnyen ragadt rám. Megtanultam, ha nem is a költői, de a konyhanyelvet – azt azért minden országban értékelik, ha a saját nyelvükön szólalsz meg.

– Jóval szomorúbb helyszín lett Egyiptom. Sokat gondol még a 2011-es buszbalesetre, amely során szemtanúja volt – tizenegy magyar áldozat között – barátja, Ignácz Géza ökölvívó és párja tragédiájának?
– Ez sosem lehet elfelejteni. Az a nap megmutatta, hogy porszemek vagyunk, akikkel bármikor bármi megtörténhet. Nagy társasággal voltunk együtt pár nap kikapcsolódásra, és ez lett a vége. A nyaralás végén már indultunk vissza a reptérre, és mi is ott álltunk annak a busznak az ajtajában, de végül egy következőre szálltunk fel. Majd utolértük a balesetet szenvedett járművet. Poszttraumás dolog ez, akár a katonák helyzetéhez hasonlítható, hiszen én is szó szerint azt láttam a helyszínen, amit ők egy bevetésen. Hirtelen helyt kellett állnom ott, ahol épp a jó barátainkat veszítjük el, és az életben maradó fiuk révén is egy családi tragédiába csöppenünk. Ma is ott vannak a fényképeik a falon… Az esküvőjükről például, ahol a feleségemmel mi voltunk a két tanú. És akkor egyszer csak: volt, nincs. Tovább kellett élnünk az emlékükkel, segítve a fiukat, hogy az életben így is valahogy elinduljon…

– Kérték a feldolgozáshoz szakember segítségét?
– Anno igen, de a mai napig fontos beszélnünk róla, hiába nehéz téma.

Fantasztikus az emberi elme, egy idő után a túlélés érdekében helyre tesz dolgokat. Csodálatos, aki feltalálta… Úgyhogy kibírtuk.

– A közelmúltban töltötte be az ötvenet. Milyen érzéssel néz vissza az eddig megtett útra?
– Azzal az érzéssel, hogy jó volt megélni, de szeretnék még többet: látni a gyerekeimet felnőni. Azért csak ott van bennem, hogy nemrég egy nálam fiatalabb csapattársam, Benedek Tibor is elment, ami nagyon megérintett. Nem lehet tudni, kit mikor szólít az Úr. El kell fogadni ezt is, hiszen vannak még nehezebb helyzetek, akár a balesetben árván maradt gyermekeké, akikre meg azt mérte a sors. Mindenki visz valamit, közben embernek kell maradnunk, még ha hibázunk is akarva-akaratlanul, majd próbáljuk helyrehozni. Fontos ezekről a dolgokról is gondolkodni, de nem lehet mindig minden mögé látni, azt nem is bírnánk el. Valaki annak idején ezt az egész terhet egyszer már magára vette, mi nem vagyunk sem abban a státuszban, sem olyan nagyok. Mindenki a maga kis keresztjét cipeli.