Az igazság mindig szép – Mozikban a „Mű szerző nélkül”

Nyolc év után jelentkezett ismét nagyjátékfilmmel a német Florian Henckel von Donnersmarck, aki 2006-ban „A mások élete” című kiváló filmmel tette le a névjegyét. Az Oscar-díjat érő bemutatkozás egy csapásra viszonyítási pont lett, mert illusztrálta, hogyan lehet érzékletesen bemutatni a totalitárius rendszerek hatását az emberi kapcsolatokra. A nyugatnémet – egyébként cseh nemesi felmenőkkel rendelkező – Donnersmarck kis kitérő után valami hasonlót kísérelt meg a tavaly Velencében debütáló „Mű szerző nélkül” című történelmi mozijával.

Kurt Barnert (Tom Schilling) története valós eseményeken alapul: Gerhard Richter ma is élő, Drezdában született festőművész figurája adta az ihletet a főszereplő megformálásához. A filmbéli karakter családjának – akárcsak hús-vér modelljének – szintén meggyűlt a baja mind a náci, mind az államszocialista Németországgal. Kurt skizofréniával kezelt, rajongva szeretett nagynénjét, Elizabethet (Saskia Rosendahl) likvidálták a hitleri eutanáziaprogramban, a háború után pedig neki is óriási falfestményeket kellett készítenie szocialista mintaszereplőkkel. Végül feleségével (Paula Beer) éppúgy átszökött Nyugat-Berlinbe a fal felállítása előtti utolsó pillanatban, mint Gerhard, hogy Düsseldorfban találja meg saját hangját, és rájöjjön: az igazság mindig szép. Ezt a szentenciát fejti ki a film nemzetközi címe: Never look away, vagyis sose fordítsd el a tekintetedet.

A végeredmény talán kissé maníros és csapongó, de ez a mozi mély hittel, az igazság szolgálatában készült, és a személyes érintettség és elköteleződés mindvégig érezhető rajta. Magánélet, művészet és politika – íme, e játékfilm három alappillére.

A szűk 30 évet felölelő történet jól ábrázolja, hogy a mindenkori hatalom művészethez fűződő viszonyát milyen markánsan befolyásolják a kor – egyébként különösen viharos – politikai eseményei, minközben azt keresi, miben lelhető fel az egyes ember szerepe, az emberi kapcsolatok ereje.

A három órás játékidő egyenlő arányban oszlik meg a náci Németország, a keletnémet államszocializmus és a nyugatnémet szabadság korszaka között. Kurt kisgyermekként ismerkedik meg Picasso művészetével, amit a totalitárius rendszer abnormálisnak bélyegez. Mivel a háború utáni szocialista kollektivizmus nem tűri az egyéni gondolatokat, Kurt is csak vergődik, miközben személyes hangja megtalálásához belső megmozdulásaira kellene figyelnie. A kollektivista kelet személyiséget elnyomó világával szemben frissítően hat Kurtra, hogy nyugaton éppen az egyén érzései felől közelítenek a művészi kifejezéshez, ennek ellenére az új, progresszív irányzatokat nehezen fogadja be a hagyományos kifejezési módokon nevelkedett művész. Saját képi világát azonban mégiscsak akkor találja meg, amikor személyes tragédiáiból magát újra felépítve teszi le az asztalra élete fő művét.

A film csúcspontja, amikor Kurttal együtt döbbenünk rá, hogy nem volt hiábavaló 30 év minden szenvedése és tragédiája. Mindig van értelme az igazságnak.

A film legnagyobb erénye, hogy egyszerre szól személyes és politikai drámáról, hatalomról és művészetről. A művészek pokoljárása mint felemelkedésük záloga gyakori téma, nem véletlen, hogy csak van Goghról több film is készült az elmúlt években. Toposz az egyén és a hatalom viszonya is, aminek ékes példája éppen a rendező korábbi filmje, „A mások élete”, amelynél kevés mozi mutatta meg jobban, mit jelentett másként gondolkodni egy diktatúrában.

Donnersmarck új filmje tehát nem ér fel bemutatkozó munkája jelentőségével, de a műfajban így is meghatározó lehet. Erős érzelmeivel pedig valószínűleg itthon is eléri a közönségét.