Az egyetlen „szent betegség”: az epilepszia

Az epilepsziás (régi elnevezéssel nyavalyatörős, nehézkóros, eskóros) beteget az őskortól a kora újkorig különös tisztelet és félelem övezte. Noha egy Kr.e. 5. századból származó hippokratikus irat már tagadta, hogy a neve – hieré núszosz (azaz „szent betegség”)  ellenére ez a baj bármilyen módon is szent lenne, a betegség régi gyógymódjai továbbra is inkább azokon a hiedelmeken alapultak, amelyek szerint ezt a betegséget démoni tevékenység, megszállottság okozza.

epilepszia
Jean-Baptiste Jouvenet / Wikipedia

Annak ellenére tehát, hogy az ókori orvosok agyi eredetűnek tartották, és Galénosz, a II. századi nagy tudós már diétát és érvágást javasolt terápiaként, a középkori orvosok távolabb jártak a gyógymódtól. Az ezerkétszáz évvel későbbi Joannes Gaddesden angol orvos még ráolvasással, fehér kutya szőrével és krizantémmal, a 16. századi nagy francia orvos, Jean Fernel pedig emberi koponyacsont, fagyöngy és peónia reszelékével próbálta kezelni az epilepsziát. Ugyancsak elterjedt epilepszia-megelőző eszköz volt az olyan gyűrű, amelybe a Háromkirályok nevét vésték. Másutt pedig a következő verset kiabálták a szerencsétlen epileptikus fülébe, amíg görcsökben fetrengett:

„Caspar fert mirrham, thus Melchior, Balthasar aurum,
haec tria qui secum portabit nomina regum
 solvitur a morbo Domini pietate caduco.”

Vagyis:
„Gáspár mirrhát hoz, tömjént Menyhért, aranyat meg
Boldízsár. Ha az ő nevüket viseled magadon, nem
kínozhat  meg az Úr neviben többé a nehézkór.”

(A Boldízsár hosszú í-jéért elnézést, de máshogy ez a név nem illett a hexameterbe.)

Az epilepszia ellen viselt talizmángyűrűkön egyéb varázsfeliratok is szerepelhettek – effélét hordott állítólag Kálmán királyunk is, aki a hagyomány szerint szintén „szent betegségtől” szenvedett. Az Árpád-házi királyok kezének érintését a nép csodatévőnek tartotta, a görcsrohamok gyógyításával különösen Szent István és IV. Béla királyt hozták kapcsolatba a legendák. Néha azonban elegendő volt egy meghatározott drágakő, például a smaragd vagy a hegyikristály démonűző ereje is megelőzésképpen.

A frászkarika a magyar nép hiedelemvilágában a frásznak nevezett különféle görcsrohamok (rángógörcs vagy konkrétan epilepsziás roham) elhárítására készített eszköz volt. Egyes források szerint különleges módon elkészített, gyúrt és kisütött tésztakarika, kör alakú perec, más források szerint viszont koszorúszerű vesszőfonat volt. Első ismert formája Angliából származik a XII. századból, hozzánk német közvetítéssel kerülhetett. A másik bajelhárító jelkép a frászkereszt vagy Bálint-kereszt volt, amelyet a betegek a nyakukban hordtak.

Akkor pedig, ha a drágakő, a gyűrű, a frászkarika és a frászkereszt sem segített, a nyavalyatörőshöz exorcistát, ördögűző papot hívtak, aki kifejezetten erre a célra összeállított szövegekkel és rítusokkal látott a kezeléshez.

A középkori-kora újkori Európában emellett legalább 50 gyógyító szenthez lehetett fordulni epileptikus panaszokkal. Szent Bibiána például azért volt különösen alkalmas epilepsziagyógyítónak, mert legendája szerint kínzói egykor nyavalyatörősekkel és bolondokkal zárták őt össze. Szent Bálint (Valentinus) viszont latin nevének és az epilepszia német terminusának (Fallende Sucht) hasonló csengése miatt vált a nyavalyatörősök védőszentjévé. Így ő nemcsak a szerelmesek védelmezője, hanem ünnepnapja lett az epilepsziával élők világnapja. Szent Vitus a róla elnevezett vitustánc miatt volt népszerű segítő, a Háromkirályok pedig amiatt gyógyíthattak eskórt, mert Jézus láttán térdre estek!

Az epilepszia a a Bibliában démoni eredetű betegségként jelenik meg. Az Ótestamentum héber-arámi szövege az epilepsziásokra a nófél (eleső) szót használta, ami a betegség európai neveivel mutat párhuzamot (lásd latin morbus caduceus, német Fallsucht, magyar eskór).

A görög epilepszia szó viszont  az epilépszó (megragadok, megbéklyózok) igéből ered.

Ez a név talán kapcsolatban állhatott azzal az elterjedt hiedelemmel is, amely szerint az epileptikus jövőbelátásra, jóslásra képes –  hiszen a görög mitológia Próteuszát is ahhoz, hogy jóslásra lehessen bírni, előbb meg kellett kötözni.

A zsidó hagyomány az epileptikust nem szentnek, hanem éppen ellenkezőleg, csökkent értékű személynek tekintette. Az epileptikus például akkor sem működhetett rabbiként, ha csak egyetlen egyszer volt rohama életében; egy asszony epilepsziája pedig indokul szolgálhatott ahhoz, hogy a férje elváljon tőle. A Talmud az epileptikust nikpeh-nak, meggörbítettnek és meghajlítottnak nevezi (valószínűleg a démon által), és a betegséget a szülők különféle szexuális vétkeivel magyarázta, például azzal, ha földön közösültek, ha aktus közben az asszony volt felül, vagy ha a szerelmesek házasságon kívül éltek nemi életet.

A Biblia több olyan esetet ír le, amely valószínűleg epilepsziás rohammal, úgynevezett grand mallal azonosítható, így például Saul eszméletvesztését (1Sám 19,24), vagy Szent Pál ájulását és látászavarait (2Kor 12,7; Gal 4,13-14; ApCsel 9,3-9.). A jézusi gyógyítások során is felbukkan a kór, például a meggyógyított nyavalyatörős gyermek esetében (Mk 9,17-27), ám egyes kutatók szerint a Jézus által megsegített néma holdkóros is (Mt 17,14-21) valójában epileptikus lehetett. A krisztusi gyógyításokat mintázó középkori csodairodalomban szintén gyakori – a vakok, némák, bénák, ördöngösök mellett – a nyavalyatörősök csodás gyógyulásának említése is.

Kérjük, támogasson, hogy otthonába vihessük az értéket!

Fontosnak tartjuk, hogy a kepmas.hu által közvetített értékek továbbra is ingyenesen juthassanak el minden olvasóhoz. Kérjük, ha örömmel olvassa cikkeinket, hallgatja és nézi felvételeinket, támogassa Ön is a kepmas.hu-t!

Támogatom a kepmas.hu-t>>

Ez is érdekelheti