Az injekció története – a beöntéstől az üreges fémtűs fecskendőig

A történelem első fecskendőjét a hagyomány szerint vízimadarak találták föl. „Egyiptomban egy ibisznek nevezett madár görbe csőre segítségével azon a fertályán öblítgeti magát, amelyen át egészségünk érdekében táplálékunk maradékától szoktunk megszabadulni” – jegyezte fel idősebb Plinius történetíró az I. században. Akár igaz azonban, hogy az ibisztől tanultuk a beöntés módszerét, akár nem, annyi bizonyos, hogy a beöntés (latinul: iniectio) ismeretére már ősi egyiptomi, indiai vagy éppen perui ábrázolások is utalnak.

A legősibb beöntési mód egyszerűen abból állt, hogy az orvos a szájába vett folyadékot egy csövön át a beteg végbelébe fújta. A régi magyarok klistélynek, klistírnek nevezték a belek tisztítását a végbélen keresztül és a hozzá használatos eszközt is. A klistély a görög klüdzó (mosok) szóból ered, és a latin clyster (allövet) magyarosított változata. A magyar beöntés, allövet, illetve az eszközt jelölő fecskendő vagy csőre szó csak 19. századi fejlemény.

Leggyakoribb anyaga a víz vagy valamilyen vízben oldott gyógyszer volt, ám beöntésként alkalmaztak később gőzt, gázt, füstöt, sőt a betegtől vett vizeletet is. A klistély alkalmazási köre egykor sokkal szélesebb volt, mint manapság. Például a bonyolult szerkezettel adagolt dohányfüst-klistélyt egykor újraélesztésre is használták!

A beöntéshez használt jókora fecskendő egyébként egészen a 19. század közepéig az orvosok jelképe volt, míg a sztetoszkóp föl nem váltotta.

A mai bőr alá vagy érbe szúrható injekció szintén a klistély leszármazottja. Ezt a klistélyfajtát – a német Elsholtz 17. századi próbálkozásai ellenére – csak az 1850-es évektől kezdte alkalmazni az orvostudomány. A francia Magendie 1809-ben kísérletei során kihegyezett nyárssal juttatott nyílmérget kutyák szervezetébe. Az első injekciós tűt G.V. Lafargue konstruálta, de ez még tömör fémtű volt, amelyet fájdalomcsillapítás végett morfinoldatba mártottak, majd a beteg bőre alá szúrtak. Az első, bőrdugóval és üreges tűvel ellátott fecskendőt a lyoni sebész, Charles G. Pravaz (1791–1853) csak 1850 körül szerkesztette, és ez az eszköz egy időre világszerte ismertté tette a nevét: ugyanis a 19. században az injekciós fecskendőket egyszerűen pravaznak nevezték.

Emil Erlenmeyer (1825–1909) német orvos1865-ben nagy hatású könyvben propagálta a bőr alá szúrható injekciót. Az ő injekciós szerkezete már üreges tűjű, fémdugattyús és sterilizálásra is alkalmas eszköz volt. (Erlenmeyer könyve egyébként már két évvel később magyarul is megjelent).

Sokáig csak kábítószereket fecskendeztek bőr alá, ráadásul gyakran szennyezett eszközzel. Az 1880-as évektől azonban egyre szélesebb körben és egyre higiénikusabb körülmények közt alkalmazták már az injekciós fecskendőt, ekkortól használták gyógyszerek adagolására is.

Ekkoriban jelentek meg az első kifőzhető, cserélhető tűkkel, milliliteres beosztással és adagoló csavarral ellátott Luer-féle üvegfecskendők, amelyeket az orvosok kis, rozsdamentes acél dobozkában hordoztak magukkal.

Mára a fecskendők egyszer használatos eldobható eszközökké váltak: ilyenekkel kapjuk majd a koronavírus elleni védőoltást is. Vajon mit szólt volna egy íbisz, ha minden beöntés után el kellett volna dobnia a csőrét?