Akinek mindig az állatok voltak az elsők – 100 éve született a veszprémi állatkert megálmodója

„A szememben édesapám volt a biológia Öveges professzora” – jelenti ki a nyugdíjazásáig tanítóként dolgozó Kasza Katalin. „Hihetetlen előadókészséggel bírt, szuggesztív, karizmatikus ember volt, aki, ha mesélt, az mindenkit magával ragadott. Be is járta az országot az előadásaival, minden alkalmat kihasznált, hogy tanítson, példát mutasson. Az állatok iránti szeretete még gyerekkorából eredhetett. Szabadkán nőtt fel, ám a trianoni határmeghúzás után az apja vasúti tisztként nem volt hajlandó felesküdni a szerb-horvát-szlovén királyra, ezért már másnap a határ innenső oldalán találták magukat. Dunaharasztiba kerültek, ahol lejártak a Duna holtágához csodálni a madarakat, a vízivilágot, egy mosóteknőben eveztek. Így kerültek közel a természethez, majd édesapa bejárt a budapesti állatkertbe Nádler Herbert igazgatóhoz segédkezni, minden szabadidejét ott töltötte.”

Mert nagyot álmodni

A második világháborúban László francia hadifogságba esett, ezalatt jól megtanult franciául, és igazi gourmand-ként hazahozta a francia konyha szeretetét is. Mivel mezőgazdasági tanulmányai mellett sportolt, sportszervezőként kapott állást Veszprémben, ahová – pontosabban Balatonalmádiba – már a feleségével, Somogyi Mariannával és egyetlen lányukkal költöztek. Kisvonattal jártak be Veszprémbe dolgozni.

Kép

Kasza László és felesége, Somogyi Marianna

„Akkor a vadásztrófeái hazaszállítása révén már gróf Széchenyi Zsigmondot is ismerte a család, emlékszem a sűrű szemöldökű bácsira, aki többször megfordult nálunk” – folytatja Katalin. „Lassan megszületett édesapa álma, hogy állatkertet hozzon létre Veszprémben, hiszen már gyerekként is mindig ezen ügyködött kisállatokból, bogarakból. Az ötletére mindenki felkapta a fejét, hiszen addig csak Pesten volt állatkert, ám a szervezőkészsége igazi összefogást teremtett ez ügyben a környéken. A katonáktól a püspökig rengetegen fáradoztak társadalmi munkában a veszprémi Fejesvölgy megtisztításán, mert addig ott szeméttelep volt, más területet pedig nem kaptak erre a célra. Mindenesetre ő mert nagyot álmodni, és ez az álom sok-sok munka árán meg is valósult.”  

A Kittenberger Kálmán Növény- és Vadaspark 1958. augusztus 1-jén nyílt meg, az ünnepségen a névadó Afrika-kutató özvegye is jelen volt. Kasza Lászlót 1963-ban nevezték ki igazgatónak, akkor vette kezdetét az a két évtized, amely a veszprémi állatkertet országosan is népszerűvé tette, idővel szinte presztízskérdéssé vált felkeresni. Katalin Illyés Gyula és Déry Tibor írókat említi példaként a nagynevű látogatók közül, illetve azt, hogy Vitray Tamás, Szinetár Miklós, Rockenbauer Pál fiai is előszeretettel érkeztek nyári munkára az édesapja mellé. Vitray fia ennek hatására is lett aztán állatorvos, az országjáró-világjáró Rockenbauer pedig operatőrként kísérte el 1969-ben Kasza Lászlót Guineába, ahol kísérletet tettek Böbe majom visszaengedésére a vadonba. Az állat végül az őt felnevelő emberek társaságát választotta, velük maradt. ’69 szilveszterén a Magyar Rádió élőben kapcsolta a conakryi nagykövetséget – ez akkor nagy szenzáció volt –, ahonnan Kasza László kívánt boldog új évet, s közölte: alig várja a hazatérést, hiszen heteken belül megszületik az első unokája.

Kép

Kasza László az állatkert 1958-as megnyitóján Kittenberger Kálmánnéval

Marketing és lelkifröccs

Ez egyrészt Katalinnak szívet melengető emlék, hiszen az ő Emese lányáról volt szó, másrészt azt is mutatja, édesapjának micsoda remek érzéke volt a nyilvános szereplésekhez, sőt mindahhoz, amit ma már PR-nak vagy marketingnek nevezünk, persze akkor még nem oktatták. A hatvanas-hetvenes években nem is múlt el úgy hét, hogy a veszprémi állatkert ne szerepelt volna a televízióban vagy valamelyik újságban. Az egykori igazgató lánya arra is emlékszik, amikor például őzeket kellett ideiglenesen az otthoni kertjükben őrizni (nem volt egyszerű feladat), vagy arra, amikor Böbe még csecsemőmajomként megérkezett, s kezdetben egy idős óvó néni ápolta, cumiztatta, pelenkázta.

Böbe, a sztár
Böbét egy magyar mérnök hozta haza Guineából, miután látta, hogy az édesanyját egy vadász lelövi. A kismajom itthon emberek között szocializálódott: párizsis szendvicset reggelizett, kanállal ette a levest, festett, gyurmázott, agyagozott, kávét főzött, tüzet rakott, szörpöt készített, ablakot pucolt úgy, hogy az sosem tört ki. Élete hét esztendeje alatt nem csak a helyiek kedvence volt. Előfordult, hogy az állatkertből kiszökve egy családnál vacsorázott. Messzi földön is híre ment a veszprémi „csodamajomnak”. 1970-ben sajnálatos betegségben hunyt el, az életéből film is készült.

A Csehszlovákiából motorral hazaszállított másik majom története is egy a sok anekdota közül, de Katalin személyesebbet is felidéz. „Mindig édesapám lábánál feküdt az irodájában a pulink. Amikor megérkeztem a gimiből, felszaladtunk vele és egy kis kameruni törpekecskével, aki mindig kiszökött a helyéről, az állatkert feletti sziklára. Elöl ment a kecske, mögötte toltam felfelé a pulit, mert nemigen akart haladni, aztán fent a sziklán ülve merültem el a kamaszkori ábrándozásaimban, amíg ők ketten körülöttem voltak. Az 1-es számú csemegéből pedig a megmaradt déligyümölcsöt mindig elküldték az állatkertbe a majmoknak. Egyszer a dolgozók előtt kivettem a dobozból és megettem egy banánt, pechemre édesapám pont akkor lépett be. Sosem feledem a lelkifröccsöt, amit kaptam, amiért rossz példát mutattam az ő lányaként! Hiszen az elsők mindig az állatok voltak – evésben, etetésben is.”

Kép

A Magyar Köztársasági Érdemrend tisztikeresztje kitüntetés átvételekor

Laci bácsi a dolgozók reggeli eligazítása után minden áldott nap végigsétált az állatkerten, de mindig más útvonalon tette, s mindent megfigyelt, hogy rendben zajlik-e. Olyan felelősségtudattal állt az állattartáshoz, hogy az ma is becsülendő volna, noha az akkori körülmények sokkal szerényebbek, ezáltal szűkösebbek voltak az állatok számára is. Az igazgató a legújabb lehetőségekről nemzetközi szaklapokból tájékozódott, bőséges könyvtárat tartott fenn, tagja volt az Állatkertek Nemzetközi Szövetségének is. Tanácsaival sokat segített más hasonló intézményeknek, például a pécsi, győri, nyíregyházi, jászberényi állatkertnek. Jó gazdaként dolgozott, s ahogy vezetőként alapos volt, úgy a gyermekét is szigorúan nevelte. Táncolni a barátnőivel például csak úgy engedte el, ha az édesanyja is velük tart. Marianna, a népműveléssel foglalkozó anyuka a maga olaszos szépségével ilyenkor nem győzte visszautasítani a táncfelkéréseket, meséli nevetve Katalin, aki rendkívül hálás azért, hogy a szüleitől annyi szép értéket kapott kiskorában, amiket tanítóként, anyaként ő is közvetíthetett. Szeretettel ápolja és unokáinak is tovább adja édesapja emlékét, aki oly sok gyerekkel szerettette meg az állatokat, a természetet, annyi dicsőséget – és nem utolsósorban turisztikai sikert – hozott Veszprém városának.