„Ahogy a halottal bánunk, az az élő társadalom tükre” – Verebélyi Kincső szokáskutatóval beszélgettünk
Mindenszentekre és halottak napjára fénybe öltöztetjük temetőinket – olyan gondosan, mintha saját lelkünkben gyújtanánk világot ilyenkor. Bizonyára így is van: halottaink emlékezete valójában önmagunk emlékeztetése az élet múlandóságára és az eleinkkel való kapcsolat, a generációk folytonosságának lényegére. Verebélyi Kincső szokáskutatóval a halottainkra emlékezés kulturális gyökereiről, szokásairól beszélgettünk.
Honnan ered a mi kultúránkban a halottak iránti kitüntetett figyelem, a halottak emlékezete?
Minden kultúra igyekszik kapcsolatot tartani az elhunytakkal valamilyen módon, többnyire az emlékezés rituáléin, gesztusain keresztül. Az egyes társadalmak egyrészt valamilyen gondolati rendszert, másfelől egy szokásrendet alakítanak ki erre vonatkozóan, amely beleillik a saját komplex szokásrendszerükbe. Az európai gyakorlatban elsősorban a katolikus vallás szabályozta és alakította a halottakra emlékezés ma is ismert alapformáit, amelyek aztán területi és környezeti befolyások által változtak.
Az alapvető elgondolás az volt, hogy amint valaki meghal, megszűnik a környezetével való kapcsolata – a népi hiedelemanyag szerint ez fokozatosan következik be –, ezért az emlékezéssel kell ezt a kapcsolatot élővé tenni.
Úgy tűnik, hogy a halottak a világítás és temetőjárás „főszereplői”, ám valójában éppen az élőkre vonatkozik a szokás lényege: évről-évre rendszeresen meg kell erősíteni egyrészt a két szféra – élők és holtak – közötti határt azzal, hogy megemlékezünk elhunyt szeretteinkről, másrészt a múlthoz kapcsolódásunkat is így nyomatékosítjuk.
Mikor alakult ki a világítás és temetőjárás szokása?
A katolikus vallás a kora középkor táján szabta meg, hogy naptár szerint mikor kell a már üdvözült, azaz minden bizonnyal a mennyországba jutott elhunytakra emlékezni: ez a Mindenszentek ünnepe. A köztudatban a Mindenszentek napjának értelme kicsit módosult, és ma már úgy gondoljuk, hogy ez a nap mindazon halottak emléknapja, akiket tulajdonképpen nem ismerünk. A halottak napját valamivel később, a IX-X. század táján nyilvánították hivatalossá és rögzítették november 2-ára a naptárban.
A mai temetők rendszerint a települések szélein, külterületein helyezkednek el, de ez nem mindig volt így, hosszú történeti folyamat eredménye. A XIX. századig a templomkertben, a települések központjában temették el a halottakat, azonban a járványok során a közegészségügy felismerte, hogy ez a gyakorlat nem feltétlenül higiénikus, majd a XIX. század végétől egyre távolabb helyezték el a temetőket a falvaktól. Az új, erre kijelölt részeket lassan körbekerítették, és temetőkertté, sírkertté formálódott a temető.
Milyen változást hozott ez a halálról, a halottakról és a velük tartható kapcsolatról való gondolkodásban?
A halál az emberélet fordulói közül az utolsó átmeneti rítus, amelynek a rítuselméletek szerint minimum három fokozata van.
A temetés maga az elválasztó rítus, amely az elhunyt távozását legitimizálja a közösségben.
Ezzel párhuzamosan vagy ezt követően történik a halott helyének kijelölése a közösségben különböző szokáscselekvésekkel, hiedelmekkel. Majd a megerősítés fázisában, vagyis az éves emlékezésekkel rendszeresen nyomatékosítjuk az elhunyt helyét, az élők közösségével való kapcsolatát és azt a határvonalat, amely élők és holtak világa között fennáll. Persze, ma már sok szokásunk megkopott, a temetésnek pedig elterjedtek új formái is, de a temető „konzervatív” intézményként az idő és a társadalmi változások lenyomata is egyben.
Például a paraszti kultúrában kezdetben a temetőt még nem használták „kertként”, nem is volt bekerítve, csak egy árok húzódott körülötte, praktikus és szimbolikus jelentéssel: egyrészt sok helyen vizesárokként működött, másrészt ebbe az árokba temették a kereszteletlen csecsemőket és az öngyilkosokat, hiszen őket megszentelt földbe nem vihették be. Ahogy fokozatosan bekerítették – először élősövénnyel, majd épített kerítéssel –, beültették fákkal, kialakult a temetői sírrend, azaz a sírok helyének és a síremlékek formájának a szerepe, úgy vált a temető kitüntetett hellyé, sírkertté, egyszersmind szimbolikus síkon is megszelídítve a halál gondolatát.
Mit jelent ez pontosan? Mi változott meg a gyakorlatokban?
Ahogy a halottal bánunk, az az élő társadalom tükre, így a temetők gondozásában és a megemlékezés formáiban az aktuális közösség állapota is megmutatkozik.
Már a temetési szertartásban is, a halott előkészítésének módjában kifejeződik, hogy az élők nemcsak az elválasztásról gondoskodnak, hanem arról is, hogy az elhunytnak rendezett élete legyen a túlvilágon.
Megmosdatják, megfésülik a halottat, a körmét levágják, ünneplő ruhába öltöztetik, de helyenként a fiatal lány stafírungjának darabjaiból és a ruháiból is tesznek a koporsóba, másutt pénzt és egyéb értéktárgyakat, hogy a túlvilágon meglegyen neki, amire szüksége lehet. Ez a szokás a két világháború között a magyar falvakban is élt még.
Az európai gondolkodás elkezdte a halál gondolatát befogadhatóbbá, feldolgozhatóbbá tenni – ez tükröződik a sírhelyek átalakulásában is. Egy társadalomban a temető szerkezete visszatükrözi az élő közösség struktúráját. A temetési rend eredeti logikája szerinti sorban temetkezést például felváltotta a családok egy helyre temetkezése, családi sírboltokba, kriptákba, ez a halott és a család közötti szorosabb kapcsolatot tükrözi. Ma már a „világítás” családi ünneppé nőtte ki magát. Különösen azért, mert a sokfelé elszármazott családtagok évente egyszer, ilyenkor gyűlnek össze – így a megemlékezés fájdalmát a találkozás öröme enyhíti. Ezáltal a temető a közösségi emlékezés és találkozás helyszínévé is vált.
Azt gondolnánk, hogy „a halál az élet része” gondolat mindig is természetes volt az európai kultúrkörben. Miért kellett befogadhatóbbá tenni?
Mert Európa nagyobbik részén a halottakról való megemlékezés melankolikus, szomorú színezetet kapott, komor hangulatú eseményként honosodott meg a gyakorlatban. Ez nem mindenhol van így, mert például az angolszász kultúrából ismert Halloween a megfordított világot tükrözve fékevesztett vidámsággal éli meg a halálra emlékezést. Ez a megfordított világkép és a nagy vidámság például a mexikói kultúrában is megfigyelhető, ahol a halottak napja leginkább karneválra hasonlít.
Ezt az oldódást mutatja Európában, hogy a gyász egyre inkább egyéni lelki folyamatokban fejeződik ki, a halottakra emlékezés szokásai individualizálódnak.
Magától értetődőnek tűnik, de nem biztos, hogy eleget tudunk a gyertyagyújtás szokásáról. Miért gyújtunk gyertyát a halott emlékére?
Érdekes kulturális jelenség, hiszen korántsem olyan régi, mint hinnénk: Nyisztor Tinka néprajzkutató vizsgálataiból tudjuk, hogy a moldvai csángók körében például kifejezetten új szokásnak számít. Az égő gyertya lélekszimbólumnak tekintéséből ered a gondolat, miszerint a halott lelkének üdvéért gyújtunk gyertyát világításkor és egyéb emlékezési alkalmakkor – például, amikor külföldön betérünk egy-egy templomba imádkozni. Ám ez a gesztus ennél összetettebb: az adott pillanat emelkedettségét fokozzuk a fénnyel.
Hasonlóan a gyertyagyújtáshoz, a virággal díszítés szokása is újabb keletű: a biedermeier művészeti irányzatra vezethető vissza, és nem is terjedt el általánosan. Természetesen a szezonálisan elérhető virágokat viszik a sírokra, ezért vált például nálunk a krizantém halottak napi virággá.
Egyre gyakoribb ugyanakkor, hogy nem temetőbe temetkeznek: az urnát egyes családok hazaviszik, vagy éppen szétszórják a hamvakat. Ez hogyan befolyásolja az emlékezés rituáléit?
Átalakulóban van a halotti megemlékezések szokásrendszere, ami a halálról való gondolkodás finomodásának a következménye.
„Befogadhatóbbá” próbálja tenni az európai ember a halál gondolatát.
Aki hazaviszi az urnát, nyilván az otthoni intimitásban fog gyertyát gyújtani, nem megy ki a temetőbe, és a hamvak elszórására használt szóróhengerhez sem térnek vissza emlékezni. Ugyanakkor hozzá kell tennünk, hogy a hamvasztás gyakorlatával egy fontos kultúrtörténeti forrással lettünk szegényebbek: a sírok feltárásából, a csontok vizsgálatából rengeteg olyan információ áll rendelkezésünkre, amelyeket az elhamvasztottakról már nem tudhatunk meg.
Halottak napján a temető nemcsak a személyes emlékezés színtere: az elesett hősökért, elhunyt nagyjainkért is gyertyát gyújtunk.
Szinte minden temetőben vannak olyan emlékpontok, ahol azokra lehet emlékezni, akiknek egyáltalán nincs sírjuk, vagy megközelíthetetlen a nyughelyük. Nemcsak a névtelen hősökre vonatkozik ez, hanem például a temetőrendezés során kikerült sírköveket a temető bizonyos pontján állítják fel, ahol látogathatók. Ugyanakkor a települések különböző pontjain is léteznek emlékhelyek. A Fiumei Nemzeti Sírkertben pedig Művészparcellát is kialakítottak, ahová híres költőink, tudósaink, művészeink síremlékeihez látogathatunk el az év bármely időszakában, és tematikus kultúrtörténeti sétákon vehetünk részt. Ugyancsak a Nemzeti Sírkertben található a Nemzeti Emlékezet Múzeuma, amely a halál, a gyász és a temetkezés kultúrájának állít emléket színvonalas és érdekes anyagával. Itt végigkövethető az a folyamat, ahogyan a temetés szokása fokozatosan egyre inkább ünnepi jelleget öltött a magyar kultúrában is.
Kérjük, támogasson, hogy otthonába vihessük az értéket!
Fontosnak tartjuk, hogy a kepmas.hu által közvetített értékek továbbra is ingyenesen juthassanak el minden olvasóhoz. Kérjük, ha örömmel olvassa cikkeinket, hallgatja és nézi felvételeinket, támogassa Ön is a kepmas.hu-t!
Támogatom a kepmas.hu-t>>