A kastély ura
Nemcsak a romantikus lelkületű kislányokban és a kalandvágyó fiúkban, hanem mindannyiunkban felmerült már, milyen klassz lehet egy kastélyban élni. Hatalmas szobákban, kandallók és csillárok társaságában, kis reneszánsz belső udvarokkal, várárokkal, felnyitható hidakkal, sarokbástyákkal. Az ilyesmi felhorgad az emberben, ha végigjárja Fertőd vagy Keszthely ékességének impozáns termeit, még ha tudja is, hogy legfeljebb két-három évente, csak néhány órára és belépti díj ellenében jöhet be.
A marosvécsi Kemény család kastélya - Kép: Wikipedia
A kétezres évek elején, amikor az első Orbán-kormány választási veresége után megélénkültek a polgári-keresztény tábor identitáserősítő összejövetelei, én is számtalan pikniken, vásárban, rendezvényen vettem részt, hol előadóként, hol könyvárusként. Megismertem sok derék fickót, akik politikai, szépirodalmi témájú köteteket vagy pólókat, zászlókat, kulcstartókat s más efféléket árusítottak.
Közöttük volt Géza, a sokfelé felbukkanó, csupaszív teremtés, aki legalább annyira utálta a kommunistákat, amennyire büszkén mesélt erdélyi gyökereiről. Időnként, balsorsosabb pillanatokban nagyot sóhajtott, s látva az akkor néha reménytelennek tűnő hazai viszonyokat, így fakadt ki: „Itt hagyom ezt az egészet, hazamegyek Erdélybe, a nagyapámnak volt ott egy kastélya, ha visszaadják a románok, odaköltözöm!” Bólogattunk; persze, Géza, vár a kastély.
Teltek az évek. Úgy alakult, hogy magam mögött hagytam a vásározós időket, és visszatértem a pedagógusi pályára. Tavasszal a Határtalanul program keretében a gimnáziumunk népes diákcsoportját kísértem Szászrégenbe. A helyiek által összeállított programban szerepelt a közeli marosvécsi kastély megtekintése, amelyet pár évvel korábban visszajuttattak Kemény János örököseinek. „A báró úr maga kalauzol körbe a várban”, biztattak a régeni kollégák.
A marosvécsi Kemény család kastélya - Kép: Wikipédia
Át is buszoztunk péntek délután Vécsre, már messziről rácsodálkoztunk a fák között megbújó, a Maros fölé magasodó, négy saroktornyos palotára. Fölcaplattunk a lépcsőkön, nyílt a kapu, és ott állott előttünk bocskaiban a kastély ura, a büszke tulajdonos, a kíváncsi turisták kalauza: Géza.
Az épületet megviselte ugyan hatvanévnyi állami tulajdonlás, de a falak álltak, s ha a padláson elrabolt királykisasszonyt nem is találtunk, az Isten székére, a Marosra és a fehéren csillogó Kelemen-havasokra nyíló gyönyörű kilátást, azt igen. Hátul, a kertben Wass Albertnek, valamint a két háború közötti írótalálkozók, az erdélyi Helikon szervezőjének, Kemény Jánosnak és feleségének sírján koszorúk, magyar nemzeti színű szalagok.
Olykor a valószerűtlen valósággá válik. Amennyire abszurdnak hatott évszázadokkal ezelőtt, hogy a marosvécsi kastély egy Románia nevű országban fog állni, legalább annyira hihetetlen volt, amikor egy Wass Albert-kötet és egy koronás-címeres zászló eladása közben Géza azt mesélte, hogy van neki egy kastélya Erdélyben.
Sötétedett, felnéztem az égre: talán Csaba királyfi is visszatér egyszer a csillagösvényen?
A cikk a Képmás magazin 2018. júniusi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>
Kérjük, támogasson, hogy otthonába vihessük az értéket!
Fontosnak tartjuk, hogy a kepmas.hu által közvetített értékek továbbra is ingyenesen juthassanak el minden olvasóhoz. Kérjük, ha örömmel olvassa cikkeinket, hallgatja és nézi felvételeinket, támogassa Ön is a kepmas.hu-t!
Támogatom a kepmas.hu-t>>
