Zsigmond Vilmos, aki a fénnyel tudott festeni – Magyarok Hollywoodban 6.

Ifjonti hevületben

Zsigmond Vilmos kapus és futballedző édesapja után kapta a nevét, amikor 1930. június 16-án megszületett Szegeden. Apja fontosnak tartotta, hogy a fiatal Vilmos hegedülni tanuljon, azonban a fiúban olyannyira nem mutatkozott érdeklődés a zene iránt, hogy minden leegyeztetett hegedűórát a grundon töltött, ahol a húrok cibálása helyett inkább a bőrt rúgta. Néhány hónap kitartó próbálkozás után végül idősebb Zsigmond Vilmos is belátta, hogy a fia rá ütött, és feladta, hogy az ifjút muzikális pályára állítsa.

Ehhez nagyban hozzájárult az is, hogy a családban senki nem bírt művészeti kötődéssel, egyedül a nagynéni dolgozott fotográfusként. Azonban nem tőle, hanem egy könyvnek köszönhetően érkezett az isteni szikra, amely az ifjabb Zsigmond Vilmost végül a világítás és a képalkotás irányába terelte. Tizenéves korában egy betegség miatt ágynak esett, ekkor került a kezébe Dulovits Jenő Művészi fényképezés című albuma. A fiút lenyűgözték a benne látható képek, és főként a világítás, a fénnyel festés művészete. Apja fényképezőgépével ő maga is fotózni kezdett: gyakran örökítette meg népes családja tagjait, számos unokatestvérét (apjának 7 lánytestvére volt).

A képek és a fény iránti megszállottság aztán a fővárosba repítette, ahol 1955-ben diplomázott a Színház- és Filmművészeti Egyetem operatőr szakán. Rá egy évre kitört a forradalom, amelyben Zsigmond Vilmos és egykori osztálytársa – a Hollywoodban szintén díszes karriert befutó Kovács László – igen aktív szerepet vállaltak: egy 35 mm-es kamerával járták az utcákat, és filmre vettek mindent, ami a szemük elé került. A szabadságharc leverése után disszidálni kényszerültek, először Ausztriába, majd a tengerentúlra menekültek – táskájukban csaknem tízezer méternyi filmszalaggal.

A képek később bejárták a világsajtót, így a két fiatalnak igen nagy szerepe volt abban, hogy nyugaton tudomást szerezzenek az ’56-os eseményekről.

Az európai látásmód előnye

Noha szinte egyáltalán nem beszélt angolul, a forradalmi hevülettől fűtött operatőr az Egyesült Államokban telepedett le. Itt csaknem egy évtizednek kellett eltelnie ahhoz, hogy betehesse a lábát a filmszakmába. Azonban addig is érintőlegesen a szakmájában dolgozott: fotózott, laborokban vállalt munkát, később pedig lehetőséget kapott, hogy reklám- és dokumentumfilmek elkészítésében is részt vegyen. 1962-ben kapott amerikai állampolgárságot.

Zsigmond Vilmos hollywoodi színre lépésében igen nagy szerepet játszott a klasszikus álomgyár válsága, majd megújulása is. A ’60-as évek európai szerzői filmes hulláma nagy nyomást gyakorolt a stúdiók falai és a klasszikus történetsémák közé szorított amerikai filmre. A sorozatos bukások után a nézők visszacsalogatása, és így a reform elengedhetetlenné vált Hollywoodban – ehhez pedig a stúdiók nem átallottak az Óvilágban kipróbált modern szemléletű filmkészítéshez nyúlni. A Hollywoodi Reneszánszként, majd Új-Hollywoodként aposztrofált mozgóképes személet- és generációváltás igencsak kedvezett a magyar származású operatőrnek, aki behatóan ismerte a szovjet, a francia, az olasz és a magyar új hullámot is.

Néhány B-kategóriás horror után Zsigmond Vilmos 1971-ben Robert Altman rendezőtől kapta meg a lehetőséget arra, hogy filmtörténeti jelentőségű munkát hozzon létre. A feltétel nélküli direktori bizalom helyesnek bizonyult, a McCabe és Mrs. Miller című antiwestern ugyanis a Hollywoodi Reneszánsz egyik legjelentősebb alkotása lett – és ehhez a magyar származású operatőr különleges látásmódja is nagyban hozzájárult. A film nagy részét eredeti helyszíneken, természetes fénynél forgatták, de Zsigmond Vilmos a belsőkben is bátran kísérletezett a Hollywoodban rendhagyó alulexponált világítással. Egy-egy jelenetet például csak egy gyertya világított meg.

Emellett fotográfusi múltjának ihletésében egy kockázatos kísérletre is elszánta magát: a filmtekercseket rövid ideig fényhatásnak tette ki, így azok kifakultak, a film képi világa így régies hangulattal lett gazdagabb.

Nem csoda, hogy az operatőrt e munkájáért BAFTA-díjjal jutalmazták.

A külsők mestere

A természetes fénynél felvett jelenetek a későbbiekben is nagyban meghatározták Zsigmond Vilmos életművét. Következő jelentősebb munkája, a Gyilkos túra (1972) Hollywood egyik legmerészebb vállalkozása volt: az evezős thrillert eredeti helyszíneken forgatták, így az operatőrnek a természet elemeivel is meg kellett küzdenie. A gumicsónak, amelyen utazva kamerázott, több ízben felborult, és bár próbálta a víz fölött tartani a felszerelést, egy technikust csak azért szerződtettek a produkcióhoz, hogy a kamerát éjszakánként szárítgassa. A rendező, John Boorman egyébként az ’56-os forradalomban való részvételéért kérte fel Zsigmond Vilmost: úgy gondolta, hogy aki a szovjet tankoktól sem rettent meg, annak ez a vakmerő filmes vállalkozás sem fog gondot okozni.

A természet lágy ölén felvett jelenetek Zsigmond Vilmos személyes kedvencében, az Oscar-jelöléssel jutalmazott A szarvasvadászban (1978) is igen nagy szerepet játszanak. A gigászi hosszúságú alkotás kontinenseken átívelve mesél a vietnámi háború okozta poszttraumás stresszről, miközben az operatőr kézjegyének számító természetes világítás és színek teszik még maradandóbb élménnyé.

Saját bevallása szerint két jelenet felvétele közben is meghatódott a kamera mögött, annyira erős volt a főszerepet alakító Robert de Niro és Christopher Walken játéka.

Több felvételt nem is készítettek ezekből. Saját szavaival élve: „Szerintem a jó film az, amelyiknél a néző elfelejti, hogy itt van egy kamera, amelyik felveszi a jelenetet. El kell felejtse a technikáját a filmművészetnek. Csak beleéli magát a jelenetbe.”

Kép

Zsigmond Vilmos A szarvasvadász forgatásán, 1978-ban - Kép: Profimédia - Red Dot

Zsigmond Vilmos mindvégig büszke volt magyar származására. Nevét a nehéz kiejtése ellenére sem angolosította, amerikai ismerőseinek pedig szívesen beszélt Magyarországról, elsősorban szülővárosáról, Szegedről. A paprikát is, amellyel a magyaros fogásokat főzték, innen hozatta. A rendszerváltás után több ízben hazalátogatott, többek között visszajuttatta az 1956-os forradalomról készült filmfelvételeit, illetve Káel Csabával leforgatta a Bánk bán című operafilmet. A Ludwig Múzeum egy évvel a halála előtt, 2015-ben rendezett egy életműkiállítást Fényképezte Zsigmond Vilmos címmel, ezen maga az alkotó is tartott tárlatvezetést.

A sci-fi és a thriller vonzásában

A filmszakma legjelentősebb díját, az Oscart érdekes módon pont egy olyan filmért kapta meg, amelyben kevésbé tudta kiélni improvizatív képalkotási metódusát. Steven Spielberg ugyanis a Sugarlandi hajtóvadászat (1974) kézikamerás felvételei után ismét őt kérte fel operatőrnek – méghozzá az 1977-ben bemutatott Harmadik típusú találkozásokhoz. Zsigmond Vilmos saját elmondása szerint a produkcióból több ízben ki akarták rúgni, mert gyakran összekülönbözött az ifjú rendezővel, aki szinte zéró kreatív mozgásteret biztosított az operatőr számára.

Talán ez volt a fő oka annak, hogy az Oscar-díj átvételekor a stábról egy szót sem ejtett, a teljesítményt egykori tanárainak, munkatársainak köszönte meg. Többet nem is dolgoztak együtt.

Új-Hollywood másik nagyágyújával, Brian De Palmával viszont annál inkább: az erős szerzői jegyekkel dolgozó direktor először a Megszállottság (1976) című thrillerhez, majd a Halál a hídonhoz (1986) kérte fel. A John Travolta főszereplésével készült, rejtélyes gyilkosságot felgöngyölítő film Zsigmond Vilmos korábbi alkotásaihoz képest igen élénk színekkel és mély kontrasztokkal bír, emellett egy álomszerű hatást keltő optikával, az osztott fókuszú lencsével kísérletezett benne – amellyel a kis mélységélesség megőrzése mellett a képen két síkot is fókuszba tudott hozni.

Negyedik és egyben utolsó Oscar-jelölését azonban nem ezért, hanem a Fekete Dáliáért kapta – ezt már 2006-ben forgatta ugyancsak De Palmával. A direktor később úgy emlékezett vissza az operatőrlegendára, hogy ő volt az egyik utolsó képíró nagymester, akivel számos összeütközése történt ugyan a forgatások során, ám a különleges értékei megkérdőjelezhetetlenek.

Az ezredforduló után többször dolgozott együtt Woody Allen rendezővel is – többek között a Kasszandra álma (2007) és a Melinda és Melinda (2004) című filmeken. A direktor érdekes módon azt feltételezte róla, hogy egy zord magyar óriás, aki mellett majd meg sem mer szólalni, aztán jól meglepődött, amikor az első találkozásukkor egy halk szavú, szerény úriember rázott vele kezet.